Percival és Credence. Percival. És. Credence — ízlelgette a szavak ízét a szénfekete hajú fiú, hangtalanul ejtve ki a szavakat, csupán a lehelete árulta el őt a fagyos téli éjjelen, a jeges paplanba burkolózva.
Rögtön összeszorítja ajkait, ahogy meghallja Mary Lou lépteit surranni az emelet nyekergő fadeszkáin, szemeit állhatatosan összezárja. Agyában felvillan egy bűnös, mégis szükségszerű lépés: Mary Lou nem tudhat meg semmit Percival Graves-ről, hisz akkor minden oda lenne. Hazudnia kell róla, csupán így menekülhetnek meg a nő elől. És hazudni BŰN. Zsigerből szegné meg a Nyolcadik parancsolatot, s retteg, hogy mindez hiába lenne. Hisz annyira keveset tud Percivalról! Felebarátod házastársát ne kívánd! — Egy újabb megszegett parancsolat...
Hisz eddigi életében Percival az egyetlen jó dolog, s ő nem akarja — nem fogja engedni, hogy elvegyék tőle a férfit, aki olyan különös gyengédséggel ér hozzá... Szinte már szeretné, hogy hozzá érjen. Sőt, mi több! Akarja, hogy Percival végigsimítson rajta, ujjhegyei éppen csak érintve bőrét, mintha attól félne, hogy egy óvatlan mozdulattal szertefoszoljon Credence, mint egy tünemény.
És most először érzi magát szépnek, pedig ő nem lány, hogy ilyeneken törje a fejét...
Feszült, halk nyüszítés tört elő a torka legmélyéről, ahogy gyerekes kínlódással a párnába fúrta a fejét. Ez az egész olyan zűrzavaros!