Nos oké, ez egy hirtelen kipattant ötlet, de úgy gondoltam muszáj felraknom, különben nem foglalkoznék vele. ^^"
A történet a Téli Kupa után játszódik, nagyrészt, mint mindig Kuroko körül fog forogni a dolog, viszont még nem tudom, hogy mit fogok kihozni belőle. Esetleg Akakuro, még nem döntöttem el igazán. :) A történet legelején, az öt csapat természetesen a Seirin, Touou, Kaijou, Shuutoku és a Yosen. A Rakuzan ok nélkül nincs benne, de ez később kerül kifejtésre. :)
Persze, akkor fogom csak folytatni, ha akarjátok, ha kíváncsiak vagytok rá. :D
Hibák mindenestül az enyémek, igen, ez van. Akinek nem tetszik, az hagyja figyelmen kívül. A Kuroko no Basuke/Basket nem tartozik hozzám, se a szereplők, csak játszadozom velük, semmilyen anyagi hasznom nem származik belőle. (De bár így lenne! :3) xD
Lora
Ez egyfajta prológus.
A labda ütemtelen pattogása, ahogy gyors iramban a földre vetődött, s egyre lassabban fékezett le a fénylő parkettán, tisztán hallható volt a teremben, még annak ellenére is, hogy tinédzserek tömkelegével volt tele. A csend szinte már fülsüketítő volt, mégis, pár másodperc múlva, mikor már mindenki felfogta, hogy mi történt, számtalan arc kezdett el egyszerre horrort, félelmet, aggódást és ijedelmet tükrözni.
Kagetora, amint felriadt a sokkból, egyből tárcsázni kezdte a mentő számát, szerencsére, hiszen pillanatok alatt felfordult az élet a tornateremben. A hangzavar akkora volt, mint egy nagyobb vásáron, s hangok teljesen át voltak itatva különböző érzelmekkel, melyek mind mind egyetlen egy személy iránt irányultak.
Kuroko Tetsuyához.
A kiabálás és zaj egyre csak erősödött és erősödött, ahogy a többiek megpróbálták megtudni, hogy a barátjuk hogy van, de ezek a hangos mégsem tudták elnyomni a közeledő sziréna hangját. Amikor a mentősök megérkeztek, a fiú még mindig a padlón feküdt, mozdulatlanul, vérző sebbel a fején, barátai körében, míg pár méterre tőlük, fel volt borulva a kosárlabda palánk, tartóstul mindenestül. A fatartók eltöredeztek, egyes szálkáik szerte széjjel álltak, megmutatva fehérességüket a világnak, hogy azok lássák, ez a valódi színük, nem a barna, mellyel ki tudja mikor, kenhették le őket. A narancssárga színű vaskarika leszakadva szorult be alája, míg a rajta lévő háló, foszlányokban terült el a földön. A csavarok, melyek ezt a szerkezetet tartották, kiestek, elgörbültek, s el-eltűntek nyomtalanul. A parketta néhol megrepedt, s némely helyen csak rosszabb lett, mikor a mentősök berohantak a felszerelésükkel együtt, hogy segíthessenek Kurokón.
Kagetora egyből odarohant, hogy a már könnyeket, hullató gyerekeket eltávolítsa az útból, erővel s a nélkül is. A férfi tudta nagyon jól, hogy az arcára most nem ülhet ki semmilyen komolyabb érzelem, hiszen ha ez megtörténik, a gyerekek azonnal összeroppannak. Megpróbált mindenkit megnyugtatni, habár ez egyáltalán nem sikerült. Mikor a kiabálás, és az egymás hibáztatása újra fellendült, az orvosok már épp felrakták a sérült fiút a hordágyra, Kagetora pedig a gyerekekre kiáltott.
A csend egy egészen kis időre tért csak vissza, de az öt csapat már azonnal, meg akart szólalni, de Aida megállította őket, és elrendelte, hogy aki akar, az eljöhet a kórházba, aki nem, az pedig menjen haza. A férfinak ezek után kisebb gondjai támadtak az utazással, ugyanis a csapat szinte összes tagja a kórházba akart menni, de ezt a férfi egyáltalán nem bánta, sőt, felmelengette a szívét ez a fajta bajtársiasság, szeretet, kötődés.
S habár a „kis" csapat rég lemaradt a mentős autótól, annak vinnyogó, sikítozó hangját még a távolból is kellően lehetett hallani. Egyesek még az utazás alatt sem tudtak megszólalni, csak gyötrődtek magukban, sírtak, imádkoztak azért, hogy barátjuk rendben legyen. Páran az ujjaikra ragasztóként ráragadt vörös vért próbálták ledörzsölni, de ez remegő kezekkel alighogy ment.
Éjjel volt már, mikor ez az egész történt, s a nedves, könnyáztatta szemeket csak a szembejövő autók, s az egy helyben álldogáló lápmák fénye csillogtatta csak meg. Mikor az autók leparkoltak a kórház bejárata előtt, a gyerekek villámcsapáskánt ugrottak ki a járműből, oda sem figyelve a kérdő tekintetekre maguk körül. Ahogy berohantak az épületbe, s egyszerre kezdték el kérdezgetni, hogy Kuroko Tetsuya merre van, hogy van, mily meglepő, egyikre sem kaptak választ, ugyanis a recepciós a hangoskodásban egyáltalán nem értette, amit kérdeztek tőle.
De amikor, az izzadt, szintén könnyes szemű Midorima kivált a tömegből, és feltette egyesével a kérdést, mindenki megkapta azokat a válaszokat, melyeket akart. Ahogy sietősen lépdeltek a fehér, fertőtlenítő szagú folyosón, több nővértől is szidást kaptak, amiért rohantak. És habár nem akartak késlekedni, de mégis visszavettek az iramból, s amikor lihegve, szomorúan és keseredetten helyet foglaltak a szinte már üresen lévő váróban, a csend ismét csak fájdalmas volt közöttük.
Senki sem beszélt, senki sem nézett egymásra, mindenki egymaga próbált meg megküzdeni a démonaival, melyek feltehetőleg örökké fogják kísérteni mindannyiukat. Nem kellett sok idő, hogy pár nyeldeklő, zokogó hangot halljanak meg, és mind együtt tudtak érezni a másikkal. Ahhoz sem kellett sokat várni, hogy a Csodák Generációjának volt kapitánya, felbukkanjon vörös üstökével, szemrevételezve mindenkit a helyiségben, mintha csak egyesével át akarná mindegyiküket szúrni a császár szemeivel.
Akashi nem kérdezett, nem mondott semmit, csendben összefonta a mellkasa előtt a kezét, és a falnak támaszkodott, elkülönülve a többiektől, várakozva.
Mérföldekkel arrébb, egy vörös hajú férfi az irodájában üldögélt, s a gyors iramban dolgozott számítógépén, fürge, szinte már túl szép, kecses ujjaival, melyet bárki megirigyelhetne. Bosszúsan felhúzta ívelt szemöldökét, mikor megérezte, hogy a telefonja a zsebében rezegni kezd. Nagyot sóhajtott, majd kivette a zsebéből a készüléket, s mikor meglátta, hogy ki keresi, macska szembogarú szemei azonnal összeszűkültek. Megnyomta a zöld gombot, majd megvárta, míg a másik férfi beleszól.
- Akashi-sama? – jött a mély hang, de a vörös hajú csak nyugodtan pislogott.
- Igen? Miért hívsz ilyen későn, Nakamura? – mentette el a munkáját a laptopján, és az ujjaival a keresztbe tett lábain kezdett el kopácsolni. Mikor egy rövid ideig nem érkezett válasz, a férfi tudta, ez a nap más lesz, mint a többi.
Sorsdöntő.
- Nakamura, megparancsolom, hogy válaszolj.
- A-Akashi... – remegett a férfi hangja -, sama... a fia balesetet... szenvedett. A köz... központi kórházban helyezték el.
Akashi rubinvörös tekintete megvillant, állkapcsa megfeszült, majd felemelte az állát, és felállt.
- Köszönöm, azonnal ott vagyok, elvárom, hogy mindenről tájékoztass, mikor beérek. Megértetted?
- Igen, Akashi-sama. Viszont... Seijuuro úrfi is itt ... van.
Akashi kikapcsolta a gépet, hívta a sofőrjét, majd mikor kilépett az irodája ajtaján, nyakkendő igazítás közepette, felsőbbrendűségét tisztán tükrözve, ismét megszólalt, mielőtt kinyomta volna a telefont.
- Nem probléma.
Nos, érdekel titeket? :) :3
*Sama: Gondolom, aki nagy animés, az azért tisztában van a jelentésével. :) Aki nem, Google. :* ;)