Az ihlet forrása: http://www. youtube. com/watch?v=0kfLn3b7uns (ne felejtsétek el kitörölni a szüneteket a linkből)

A pusztulás lenyűgöz. Ahogyan minden egy pillanat alatt semmivé válik. Ahol azelőtt valami volt, most semmi sincs. A tűz beteríti a látóhatárt vastag, áthatolhatatlan lángjaival. Táncuk kísérteties, veszélyes, de mulattatja és izgatja a lelkemet. Minden pusztulás beteljesedésekor látok a lángok közt egy alakot átsuhanni. Ha megpróbálom követni, bevezet a tűz közepébe. Ezért mostanában csak állok és lesem, mikor jön elő. Mintha csak miattam létezne. Más nem tud róla.

A sötétben mindig hangokat hallok. A távolból érkező, motyogó, értelmetlen beszéd. Sose figyelek rá oda, épp csak tudatosul bennem, hogy hallok valamit. Azt hiszem, ha egyszer meghallanám az értelmét is, elveszne a beszéd lényege.

A lángok martalékává lett deszkaházak, kunyhók, állatok és emberek, eszközeik, kicsinyeik, emlékeik immár nem emlékeztetnek hajdani mivoltukra. Néhány halom szén a kiégett, száraz, barna fű közepén. Van valami varázslatos abban, ahogy ez megtörténik. Varázslat persze nincs benne; puszta esemény. De varázslatos érzést kelt. Mintha futna a lelkem. Dübörög a szíve. Eszembe akar jutni valami minden alkalommal, mikor rombolást látok. De az utolsó pillanatban mindig kicsúszik a kezeim közül.

-------

Fehér hópelyhek lebbentek át szemem előtt. A hűvös takaró semmivé tette a sokszínű világot. Végre igazi valójában mutatta meg. Ilyen is lehet, tehát ilyen. Semmi. Egy nagy fehérség.

A tél maga a pusztulás. Nekem ilyenkor semmi dolgom, mégsem tudom visszafojtani a tettvágyat magamban. Ez a fajta pusztulás nem elég erős ahhoz, hogy előhívja őt. Azt a titokzatos figurát a dőlő házak, emberi sikolyok közt.

A következő feladatunk teljesítésekor a tűz körül apadt a hó, visszahúzódott. Testek tompa puffanása a puhává lett földön, falak hevertek a vastag hótakarón. Narancsszínűvé lett a táj és az est közeledtével füstös feketévé az égbolt. Dolgom végezve álltam a lángok mellett. Arcomat verdeste a meleg, lábujjamat szorongatta a fagy. Feszülten vártam. Éreztem, hogy most rá fogok jönni. Már bármikor elő tudtam hívni az érzést, melyet hozott magával minden megjelenésével. De értelmezni csak most fogom. Mindennek megvan az ideje. Most nem csak a türelmetlenség mondatja velem. Tudom.

A lángok már lassan elapadnak, de ő még nem került elő. Mi lesz? Összehúztam a szemöldökömet.

A tűzfüggöny mögött mozgolódást észleltem. Ő az…!

Himbálózó árnyalak körvonalazódott ki. Fekete figurája átlépte a tüzet és megtorpant előttem. Ezüst kardján sárgás fénycsíkok cikázása emelte ki a káprázatos, élővörös mintát. Halovány arcán piros foltok gyúltak az izgalomtól, lapos pillantása élénken fúrta magát az enyémbe. Csak egy ilyen fekete tekintet van a világon.

Puszta megjelenésével romba dönti a világot. Egy mosolyával megsemmisíti a legjobb tervet is. Képes a lehetetlenre, és azon túl is; természeti törvényen felül állva átírja a világ rendjét.

A pusztulás maga.

Jakotsu.