A történet a Függ a hangulattól folytatása. Ez a fejezet tartalmaz egy összefoglalót, amivel úgy-ahogy meg lehet érteni, mi is folyik itt, hogy ne kelljen átrágnia magát az olvasónak 38 fejezeten, amik többsége közel sem sikerült jól.

Ugyanakkor az összefoglaló közel sem tartalmaz mindent, így nem garantálom, hogy ettől mindenki megvilágosodik – épp csak nem fog a totális sötétben tapogatózni.

Figyelmeztetések: OC POV, nulla romantika, némi pontatlanság, és a későbbiekben enyhe ellenszenv minden rendszer iránt. Továbbá még több OC, és a múló időnek hála OOC is, hogy teljes legyen a rövidítések listája.

Jó olvasást!

1. fejezet: „…és akkor a villám belecsapott a Sárkányba."

A napfény megcsillant a feketerigó tollain, ahogy az egyre közelebb araszolt az én tökmagjaimhoz.

Azonnal felismertem – ugyanaz a dög volt, aki tegnap összetapicskolta a kint felejtett pergamenjeimet, és a haverjaival szárnyöltve felzabálta az összes napraforgómagomat. Ami szintén az enyém volt. Meglepő, mi?

Gőzöm sincs, a dögök miért pécéztek ki pont engem nyár eleje óta, de nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül vagy éppen csapatostól törtek rám, megzavarva az amúgy is ritkán előforduló magányos pillanataimat. Mintha tudták volna, mikor vagyok egyedül, és olyankor jöttek volna engem szívatni a fülsértő csiripelésükkel és a kajámmal való szemezéssel. Komolyan, egy varjú még a szecsuanis csirkét is kinézte a számból!

Kérdeném, hogy normális-e ez. Naivan reménykedtem benne, hogy csak én komplikálom túl a dolgokat, és nem a Madarak Összeesküvésébe csöppentem bele, de ahogy teltek a napok, és az esetek rendszeresen megismétlődtek, kezdtem elveszíteni a reményt. Tuti, hogy nem stimmel valami.

Biztosan a Weasley-ikrek keze van a dologban. Száz százalék, hogy ők találtak ki valami új varázslatot, és most rajtam tesztelik, hogy hogyan is lehetne a végletekig feszíteni a húrt.

De akkor se fogom felhúzni magam, fallala…

Gonosz mosollyal rántottam arrébb a tökmagos tálamat a rigó elől, amikor kivágódott a ház ajtaja, és egy füstölgő Hermione Granger csörtetett ki rajta, kezében egy kupac borítékkal.

A jókedvem azonnal elpárolgott.

Azok…

Érzékeltem, ahogy Harry kis híján elszalasztja a cikeszt a hirtelen hangulatváltozásom miatt, és a szél felerősödik, de valahogy nem tudott érdekelni.

RBF? – tippelt Maggie vidáman, mintha nem is egy életet és egy komplett jövőt jelentő vizsgáról lenne szó. A szó tovább visszhangzott a fejemben, ahogy láttam, hogy Hermione felém veszi az irányt, és most már azt is ki tudtam venni, hogy pontosan három boríték van a kezében – plusz egynek a maradványa.

RBF– értettem pálcámmal egyet kényszeredetten.

Gondolom, mindenki kíváncsian várja a magyarázatot, én honnan a fenéből ismerem a Nagy Harry Pottert, és annak szűkebb baráti körét.

Jó kérdés, én is felteszem magamnak, napjában legalább háromszor.

A válasz: Dumbledore. Az egész annak a vénembernek a hibája, aki egy elmélete miatt, amiben csak száztíz százalékig volt biztos, megragadta az alkalmat – tehát hogy Voldemort Nagyúrnak éppen kedve szottyant egy olyan foglyot ejteni, aki képes irányítania az időjárást, éppen ezért szerény személyem felkerült a kiszemelt célpontok listájára –, és engem a bűzös-ronda London külvárosába deportált, családostul.

Ebből logikusan következett az az aprócska tény, hogy nem járhattam többet az írországi Ebrithylbe, ahol lehúztam eddig négy teljes évet – helyette viszont várt rám a négyszer több tanulóval és húszszor annyi területtel büszkélkedő világszínvonalú oktatást nyújtó Roxfort.

Éljen. Felvettek. Az igazgató intézte, meg más választásom amúgy sem volt. Szép. A média és a történelemkönyvek persze azzal tömik az emberek fejét, hogy itt vannak jogai az embernek, legyen akármilyen fiatal, és erre mit kap? Na mit?

Választási lehetőséget, hogy fel akarja-e venni a jóslástant, vagy nem.

Na, és mit hozott az én szerencsém rögtön az első vonatút alkalmával az iskola felé?

Egy komplett baráti társaságot a nyakamba, egy ellenséget, akinek el kellett volna kapnia, de hát azóta közbejött pár dolog, és többek közt annak az ígéretét, hogy ezúttal valahogy nem lesz normális és egyöntetű tanévem, mint eddig minden egyes alkalommal. Nem mintha az Ebrithyl olyan unalmas lett volna, de… erről inkább majd később.

Szóval Harry Potter. A Fiú, Aki Kapcsolatban Áll Voldemorttal, Éppen Ezért Könnyedén Jut Nem Rá Tartozó Információkhoz. Rám vonatkozókhoz is, ergo okosan kikövetkeztette, hogy valamiért fontos vagyok, kockáztatott, beletrafált – és nevezhetjük akár sorsszerűnek, vagy akár „Dumbledore keze van a dologba"-szerűnek is ezt a találkozást. Sőt, egyre inkább biztos vagyok benne, hogy az igazgató manipulálta azt a szakadt fejfedőt, és emiatt osztottak be a Griffendélbe, nem pedig az én tulajdonságaim szerint.

De a baj nem is ezzel kezdődött – sem azzal, hogy tulajdonképpen egészen normális ismeretséget sikerült kialakítanom velük egy jégeső, és egy ennek következtében elmaradt kviddicsmeccs árán, hogy azt az aprócska vallomást ne is említsük.

Mert Voldemort nem az a típus volt, aki kósza pletykákra alapozva kerestet valakit. Sajnos én, Aria Matthews, büszkén vallhattam magamról, hogy – egyedüliként a világon – irányítom az időjárást. És bár az Ebrithylben ebből soha senki nem csinált gondot, mindenki jobbnak látta, ha nem terjesztem a dolgot itt, a Roxfortban. Így is volt problémám villámcsapásokkal és ostoba mardekárosok provokációival anélkül is, hogy tudtak volna a mágiámban keletkezett aprócska abnormalitásról.

-oo-

A problémák akkor kezdtek igazán halmozódni, amikor nyakamba szakadt egy ősrégi jóslat és egy komplett amnézia is. Hogy az előbbit vegyük: szükségem volt Föld Fiára a Tudás Kulcsához, legalábbis valamit ilyesmit lehetett kihámozni a ködösítésből.

Ha az utóbbit nézzük: megleltem Föld Fiát, Harry Potter személyében, akinek eme fantasztikus ereje eleddig lappangóban volt, és csak az én jelenlétem miatti kölcsönhatások miatt ébredt fel, véletlenül.

És ha ez még nem lenne elég, szépen sorban jött a többi: mentális kapcsolat – melynek hierarchiájában ő állt feljebb, ergo a társalgások kilencvenkilenc százaléka rendszerint az én elmémben zajlott –, elme közösen felépített védelme, mágiaérzékelés – zavaró, gyomorforgató kavargással, és személy szerinti megkülönböztetéssel felszerelve –, az olyan egyéni apróságok, mint például Harry esetében kőszörnyek uszítása diáktársainkra és komplett falszakaszok tömör arannyá változtatása. Soknak tűnik? Elárulok egy titkot: az is. Főleg, ha egyszerre jött volna, de hála Merlinnek csak fokozatosan alakult ki – és Dumbledore szerint még most is fejlődünk. Jó tudni. Azért én őszintén reméltem, hogy több extra furcsaság nem érkezik azon kívül, mint amink már amúgy is volt…

Ó, és Maggie-ről és Soulról még nem is meséltem!

Hallottátok már a mesét Merlinről és a pálcájáról, amiben állítólag egy lélek lakott, akivel képes volt kommunikálni, éppen ezért varázslatai ezerszer hatékonyabbak voltak? Igen? Sejtettem. A régi sztorikat mindenki ismeri, de sosem jutna eszükbe párhuzamot vonni köztük és a jelen eseményei között.

Éppen ezért egyikünk sem terjesztette, hogy Maggie és Soul (előbbi az enyém, utóbbi Harry pálcájának lakója) él és virul, és gyakorlatilag szintén az én fejemben rendeznek traccspartit rendszeresen, engem a skizofrénia rettenetes érzésébe taszítva. Most komolyan, én hangokat hallok a fejemben! És nem közölhetem senkivel sem, mert vagy őrültnek néznének, vagy újabb elméletek kigondolására adnék ezzel okot…

Meg amúgy is. Nem én vagyok az egyetlen, aki irányítja az időjárást, ergo valószínűleg nem csak az én pálcámban lakik valaki. Csak Merlinen kívül senki sem volt eddig olyan bátor, hogy bevallja: hangokat hall a fejében. A pálcájából.

Olyan szinten rossz ez az egész szituáció, hogy ebbe nem akarok mélyebbre süllyedni.

Ja, és még valamit kifelejtettem: mert ugyebár ha az én elmémben beszélnek, okklumentorként ki is zárhatnám őket. Közlöm: nem megy. Én próbáltam, sőt, gyakran most is próbálkozok vele, de általában csak halkabbra venni tudom, motyogás-szintűre, de teljesen kizárni sose. Csöppet idegesítő, de fél év alatt lassan hozzászokok… És nem csak hogy egyszerűen képtelen vagyok megtenni: ha sikerül is, pár perc után iszonyú kellemetlen érzés – mintha a hátad közepe viszketne, ahol nem tudod megvakarni…

-oo-

Ennyi lett volna dióhéjban a kapcsolatunk: kicsit ambivalens, kicsit kétes, de… egy idő után megszokható.

Ahogy a Roxfort is – lett volna, annak ellenére, hogy egy idő után lebuktam az időjárásos dologgal kapcsolatban, és sokáig feketemágusként definiáltak az ország szennylapjai, ha nem jött volna Voldemort, aki úgy döntött, ideje nagyobb csapást mérnie a varázsvilágra, mint egy decemberi támadás az iskolai vonat megállója ellen.

A mi hibánk volt. Pontosabban a kapcsolatunké. A mágiánk – Dumbledore szerint – sokkal szorosabban összefonódott, mint amit mi el tudtunk volna képzelni.

Ami nem volt nehéz, ezen a téren mindannyian meglepően fantáziátlanok és tapasztalatlanok voltunk.

Olyannyira szorosan, hogy ez meggyengítette a Roxfort évszázados védelmi rendszerét, aminek következtében az iskola – több száz ott tanuló diák életével egyetemben – sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe került. Márpedig egy ilyen alkalmat kár lett volna kihasználatlanul hagyni, nem igaz?

A poén az, hogy én a támadás elején bizonyos okokból leléptem a kastélyból, megmenteni egy leendő halálfaló és drága anyukája életét – sikerrel. És mire visszaértem Roxmortsba, a sulival szomszédos faluba, már javában állt a bál, az én nyakamba meg beleszakadt egy komplett elsősökből és másodikosokból álló menekültcsoport, akiket nekem kellett megvédenem a vérfarkasoktól. Hogy hogyan sikerült, máig se tudom igazán, mindenesetre mi tartoztunk azon kevesek közé, akiknél senkit sem haraptak meg. Isteni szerencse, csoda, satöbbi… Harry is megúszta, ahogy többé-kevésbé újdonsült ismerőseim is.

A Roxfort azonban romokban hevert. És ha fel is építették nyár közepére, mi már nem mehetünk vissza, mivel…

Nem kockáztathatunk még egy ilyet, amíg nem tudjuk kordában tartani a mágiát. Ergo valami külföldi suli után kellett nézni, ahova – valahogy rajtam kívül mindenki számára magától értetődő módon – együtt megyünk.

Én, Harry, Hermione és Ron.

Ők ketten is csak azért, mert ragaszkodnak Harryhez, és a világért se hagynák a szarban, valahol külföldön, idegen környezetben. Ron szülei megértik, bár az elfogadás már nehezebben megy nekik, hogy pici fiúk felnőtt, és képes önálló, érett döntésekre, Mione ősei pedig muglik, és a lány nem átallott azt hazudni nekik, hogy nyert egy ösztöndíjat Amerikába, a New Yorki Mágusakadémiára.

Igen, Amerika. Igen, a Nagy Alma, vagy a mittoménmilyen gyümölcs, nevezze mindenki úgy, ahogy akarja.

Lehetett volna valami közelebbi, de a franciaországi Beauxbatons-t én nem akartam, Harry pedig ódzkodott a Durmstrangtól. Németországban már teltház volt a legális lógás miatt, és maximum csak a Kis Túlélőt voltak hajlandóak fogadni – a baráti körét már nem. A távolabbi célpontok közül Ausztrália egyetlen normális intézménye szóba sem jöhetett egy bizonyos Malfoy miatt, Tokióba anyáék nem voltak hajlandóak költözni, Los Angelesbe meg Hermione nem. Kairót csak mi, megcsonkított jogú kiskorúak akartuk, a jóslatok utáni kutatás céljából.

Mi maradt? Több tucatnyi apróbb suli, meg az egyik leghíresebb intézmény, a Maaike Mágusakadémia, ahol mindenkit tárt karokkal vártak, némi ellenszolgáltatásért cserébe.

A mocskos London után a szmogos Manhattan. Hát nem csodálatos?

És ha úgy vesszük, az még viszonylag közel is van. Össz-visz csak egy Atlanti-óceán választ el engem Írországtól.

Addig viszont itt maradtunk, Nagy-Britanniában, egy biztonságosan eldugott helyen, valahol a Merlin háta mögötti vidéken, ahol Voldemort még véletlenül sem bukkanhat fel… Egy komplett Weasley-famíliával, plusz az én drága családommal.

Még azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal.

-oo-

Egy jóslatot említettem eddig, igaz? Közölném, hogy van azon kívül még kettő, amik frissek, vadonatújak, és egy részük már valóra is vált. Mondhatni, az egyiknek a teljes egésze, mivel Harryvel szövetségre léptünk. Hogy ugyan miért voltunk mi ősi ellenségek, azt még nem értettem, de Hermione már talált rá valami olyasmi magyarázatot, hogy a Föld és az Ég mindig ellentétnek számítottak, meg hasonlóan epikus jelzők.

Harry rájött az ereje mibenlétére. Nagyobbrészt. Valójában még csak kapizsgálta a dolgot, és egyelőre csak harc közben jutott eszébe, hogy ő ugyan segítséget is tud kérni a föld teremtményeitől… Maggie szerint a manipuláció innen már csak egy köpésnyire volt – bármit is takart ez a szó.

Harmadik napirendi pontunk: A Négyek Öröksége. A Roxfort. Ami úgy félig-meddig a földdé lett egyenlővé, és a legtöbb védőbűbája végleg tönkrement. Olyan spéci pajzsokról van ám itt szó, amiket legalább egy évtizedbe telik létrehozni…

Szóval a legbiztonságosabb az volt, ha mi megyünk külföldre, más iskola védelmi rendszerét is tönkretenni.

Hermione lehajította elém a pokrócra a felbontatlan, hivatalos borítékomat, mely a rettegett RBF-ek eredményeit rejtegette, elriasztva az eddig aljasul közeledő feketerigót.

Felpillantottam a lány feldúlt arcába.

– Hadd találjam ki: sötét varázslatok kivédése, várakozáson felüli.

Egy pillanatra sikerült kizökkentenem a csalódottság füstjében való aszalódásból.

– Honnan tudtad? – A tekintete szinte másodperc törtrésze alatt fordult gyanakvóba. – Ugye nem legilimenciát használtál?

– A támadás Harry stílusa – legyintettem. – Én csak a csatorna vagy mi a fene vagyok. Amúgy meg ide látszanak az eredményeid– mutattam a kezében lobogtatott, egyre inkább gyűrött pergamenre.

Itt vannak az RBF-ek – üzentem közben Harryéknek, feleslegesen. Miért pont most ne figyelt volna oda?

Tudom. Mindjárt ott vagyunk.

De csak azért tudod, mert Hermione nekem mondta! – jegyeztem meg dühösen.

És?

Legalább ne tegyél úgy, mintha nem nekem köszönhetnéd az infóidat! – csattantam fel gondolatban.

Ó, bocsánat. Köszönöm, Aria, hogy megosztottad velem ezt az információt. Nem mintha lett volna más választásod… – tette hozzá tűnődve.

Ha nem tudnád, az én területemen vagy – hívtam fel rá a figyelmét.

Úgyse tudnád leszedni – csapódott be a beszélgetésbe Soul.

Fogadjunk? – támadta be rögtön Maggie is. Ajaj, kezdődik… Be kéne vonni Hermionét, hátha ő le tudja állítani őket…

A lány kitalálhatott valamennyit az arckifejezésemből, mert nem csörtetett tovább a fenyőkön túl berendezett kviddicspályához.

– Jönnek, igaz?

– Ja, kegyeskedtek abbahagyni, és iderepülnek – morogtam.

Persze tudtam, hogy problémás a veszekedés ennyi beteljesült jóslat után, főként, mert ezen a… szövetségen – mily' meglepő – egy komplett emberiség sorsa múlik, de ettől függetlenül frusztrált a tudat, hogy az én agyam lett átjáróház. Kapcsolatba kell lépni valakivel? Beszéljük meg nálam! Az én fejemben.

Majd megszokod, és már fel sem fog tűnni a beszélgetés helye. Különben is, a gondolataid nagy része védve van, hála nekem – jegyezte meg Maggie.

Ja. Persze. De most még zavaró, attól függetlenül, hogy egyre természetesebb.

Nyúltam a borítékomért, hogy felbontsam, amikor kivágódott az ajtó, és Jason rontott ki a hátsó ajtón, vidáman lobogtatva egy levelet.

– Dumbledore elintézte! – kiabált messziről. – Én is oda fogok járni!

Ja, az öcsém meg most kezdi az első évét.

Ahogy a húgom is tenné, ha nem lenne kvibli, minimális mágiával, ami valószínűleg csak arra elegendő, hogy megcsodálhassa a dementorokat, teljes valójukban – természetesen elméletileg, mert szerencsére Sam még a közelébe se jutott hozzájuk.

Jase bevágtatott mellénk, és a legnagyobb lelkesedéssel dugta az orrom alá a pergament, mintha nem is egy tintával írt levélről, hanem magáról a Szuezi Mágikus Tekercsek egyikéről lenne szó.

De ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét? Én speciel sosem kaptam levelet. Már azelőtt az Ebrithylben laktam, hogy egyáltalán betöltöttem volna a tizenegyet, így felesleges volt levelet küldeni – anyám és a keresztanyám amúgy is ott tanított. A felvételi automatikus volt.

A Roxfortnál maga az igazgató szorgalmazta – akkor meg minek levél? Úgyis csak kivágtam volna a kukába akkoriban, mert sértette az önérzetemet, hogy Írországból Nagy-Britanniába kellett költöznöm.

A Maaike azonban…

– A felvételi információkat nekünk az eredményekhez csatolva küldték el – magyarázta Hermione, fellobogtatva az orrom előtt egy rendes, nyomtatott papírt. Nem pergament. Papírt. Nyomtatva.

Harry, Ron és Ginny ebben a pillanatban landoltak mellettünk. A mai napig nem értettem – és őszintén szólva nem is érdekelt –, hogyan tudnak hárman kviddicsezni, miután a Weasley-ikreknek szinte minden idejüket lefoglalta újdonsült üzletük vezetése, amit közvetlenül a RAVASZ-ok után nyitottak meg az Abszol úton.

– Hol vannak? – csapott le Ron azonnal a sajátjára. Hermione szó nélkül osztotta ki a borítékukat, míg Ginny letelepedett mellé.

A pergamen ropogása magamhoz térített, én pedig azonnal feltéptem a sajátomat, amiből két hagyományos pergamen, fél tucat különböző papír és ugyanannyi színes prospektus hullott ki. Volt egy olyan gyanúm, hogy Hermione ahelyett, hogy azonnal kihozta volna, még bent átolvasta az összest, és csak a lényeget hordta ki magának.

Aria Matthews Rendes Bűbájos Fokozat vizsgaeredményei:

Asztronómia: Elfogadható

Átváltoztatástan: Várakozáson felüli

Bájitaltan: Kiváló

Bűbájtan: Várakozáson felüli

Gyógynövénytan: Elfogadható

Mágiatörténet: Várakozáson felüli

Rúnaismeret: Kiváló

Sötét varázslatok kivédése: Várakozáson felüli

Számmisztika: Elfogadható

Pislogtam. Nem buktam meg semmiből? Ez hogy lehet?

– Srácok, szerintem ezt elírták.

– Miért? – pillantott fel Mione, és rögtön kikapta a kezemből a pergament.

– Várakozáson felüli SVK-ból? És még átváltoztatásból is?! Tuti, hogy nem az enyém – ráztam a fejem.

– Én inkább a K-n csodálkozok, rúnaismeretből – szurkálódott Harry.

Sértetten felhorkantam.

– Tudod, ez sértő. Én jó vagyok rúnaismeretből. Csak nem az én stílusom, és feleslegesnek tartom. Különben is, te beszélsz azzal az egy K-val?

Néha van előnye annak a kapcsolatnak… Főleg, ha sikerül elkapnom néhányat az ő gondolatai közül.

– Ebből a szempontból még jó, hogy nem megyünk vissza a Roxfortba, nem igaz? – kérdezte Ron. – Különben búcsút mondhatnánk az aurori pályának Piton miatt.

Harry bőszen bólogatott.

– Előbb nézzétek meg, felvettek-e titeket egyáltalán arra a szakra – bökött a papírhalom felé Hermione.

Ginny meglepetten nézett fel az egyik elkobzott prospektusomból.

– Szakra? Milyen szakra?

– A Maaikén ez megy – sóhajtott Mione, mintha nem tudna elképzelni nagyobb megterhelést, mint hogy meg kelljen magyarázni nekünk az USA-ban bevett gondolkodásmódot. – Az ötödéves RBF-ek előtt be kell adni legalább két szakra a jelentkezést, ha az egyik vizsgád miatt nem sikerülne, akkor is tudj mivel foglalkozni a jövőben. Gondolom, Dumbledore McGalagonytól tudja, hogy melyikünk minek készült.

Előbányásztam az egyik fehér papírt, amin a Gyógyítói szak felirat díszelgett, alatta az Emelt szintű bájital szöveggel.

Ginny rögtön lecsapott a bátyja papírjára, és villámgyorsan átfutotta. Ha Harry el is megy, úgy tűnik, a Griffendél nem marad fogó nélkül…

Tudjuk. Azért gyakoroltunk eddig majdnem minden nap – jegyezte meg a fiú. – Felvettek, a speciális tagozatra.

Speciális? Az mit jelent? – hökkentem meg. Nekem ez új volt. Azt hittem, auror és auror képzettsége között nincs különbség. Úgy tűnik, az amcsik máshogy gondolják.

Lehet, hogy titkosügynököt akarnak belőled csinálni! – világosodott meg Maggie. – Kémet!

Vagy katonát… úgyis itt a háború, nem igaz?

Gyorsan eleveztünk a veszélyessé váló témától.

– Auror szak – olvasta fel Ginny Ron levelét. – Speciális tagozat.

– Nekem is – közölte végre hangosan is Harry. Gyorsan átfutotta a saját levelét. – Úgy tűnik, csak annyi a különbség az általánostól, hogy mugli módszereket is oktatnak. Te mire jelentkeztél, Hermione?

– Politológia. Varázsjog. Kiemelten a varázslényekre koncentrálva. Felvettek.

– Természetesen – jegyezte meg Ron. – Politológia?

– A politikával, mint társadalomtudománnyal foglalkozó ágazat. Alap, nélküle nem nagyon foglalkozhatnék manójogokkal. Vagy úgy bármilyen más lény jogaival, ami azt illeti.

Halálosan komolyan gondolja a MAJOM-et, igaz? – kérdezte Soul óvatosan.

Úgy tűnik – értett egyet Harry. – És terjeszkedik.

– Ria? – fordult felém Jase, aki eddig a saját levelében gyönyörködött, most azonban felém fordult. – Gyógyító leszel?

– Aha – néztem rá a lapra, ahol közölték, milyen tantárgyaim lesznek és milyen gyakorlatok, beleértve a… – Decemberben elvisznek minket a Nemzetközi Bájitalkonferencia megnyitójára – közöltem.

– Komolyan? – kapta ki a kezemből Hermione a lapot döbbenten. – Ez hihetetlen…

– Az – értettem egyet vele, és a prospektusok felé nyúltam. – Ezek mik?

– Milyen órán kívüli foglalkozáson szeretnél részt venni. Minimum egy szakkört kötelező választani.

Uramisten. Édes Merlinke. Mi ez, valami anime?!

Van modern mágiatörténelem is – nevetett fel Maggie.

Kötelező?! Hát kell ez nekem?

Miért nem vállaltam be Franciaországot?