Vallomás…
Szánalmas egy alak vagyok.
Hogy hagyhattam így el magam!? Hogy hagyhattam, hogy ez történjen!? Már nem az vagyok, aki régen… Nem az vagyok, akit egykor szerettél.
„Tükörbe nézve látom magam és elcsodálkozom,
Hogy nem az néz vissza rám már, akit én bámulok
Kiáltanék valakiért, aki felismer még engem
És megtalálná újra azt, akit Te is láttál bennem"
Azt mondtad bármi lesz is, te mellettem maradsz, de én voltam az, aki otthagyott. Féltem. Féltem, hogy bántanálak. Nem tehettelek ki ekkora veszélynek. Ahhoz túlságosan szerettelek…
„Te csak vártál rám, kicsit furcsa talán,
Hiszen én ezután csak erőseb lettem
Nincs miért, de szemed mást ígért
Ma még a múlt kísért, az, ami itt élt bennem"
Bárcsak mindent újra kezdhetnék! Bárcsak te is úgy néznél rám, mint rég. Ha tudnám, hogy még mindig szeretsz, ha tudnám, hogy nem vetsz meg azért, amit tettem, akkor talán… ha lenne még remény, én…
„És már… Félek, nem ismerlek Téged
És már… Bárcsak újat adhatnék
És már… Nem kell semmi más, csak nézlek
És már… Érzem, megváltoznék"
Tisztában vagyok vele, hogy minden tettem megbocsáthatatlan, és nem tudom már helyrehozni, de… megtanultam a leckét. Csak akarnod kell, és én feladom magam. Csak gyere velem.
„Tudom, nem ígérhetek meg újra minden szót
Megmutatnám Neked, hidd el, hogy megtanultam jól mindent
Az évek elmúltnak, de egy perc magába zárhat
Benne elmerülsz és messze menekülsz,
Ránk senki nem találhat"
Most itt vagy, és csak nézel rám. A szemedben felváltva tükröződik harag, és megvetés. Sajnálom, kedvesem… Sajnálom, hogy hiába vártál annyi éven át.
„Te csak vártál rám, kicsit furcsa talán…"
„És már… Félek, nem ismerlek Téged…"
Azt mondod, megérted. Hiszed, hogy jobb is lehetek, de tévedsz. Talán, ha jobban próbálnám, de… nélküled, nem megy. Egyedül nem. Látom rajtad a megvetést. Ne is tagadd! Gyűlölsz azért, amit veled tettem, amit az emberekkel tettem. Tudom, hogy félsz tőlem, és ez fáj nekem. Félsz attól, hogy szeretlek, félsz, hogy te is viszont szerethetsz talán… de késő. Elvesztettelek. Örökre.
„Tudom, jobban küzdhetnék
De, érzem úgysem győzhetnék
A hazugság sok bajjal jár
És tőlem sokat hallottál
Csendben ülsz és nem vádolsz,
De érzem közben mást gondolsz
Most nem beszélsz, de látom, félsz
És elveszítlek már"
Már nem az vagy, aki régen voltál. Nem az a mindig vidám, mosolygós kislány. Felnőttél. Komoly, érett nő vagy. Éled a saját életed, és nincs jogom beleszólni. Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy velem légy, de… szeretlek.
„Félek, nem ismerlek Téged
És már…
Nem érdemlem meg, de itt maradhatnál"
Ne sírj. Nem félj tőlem. Menj! Előtted az élet! Nem várhatom el, hogy egy emberi roncs mellett éld le az életed. Nem vagy a tulajdonom, és sosem voltál az. Szeretlek. Szeretlek, és épp ezért engedlek el. Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy magam mellett tartsalak. Légy büszke! Te voltál az egyetlen ember a földön, aki miatt könny áztatta a Sötét Nagyúr arcát.
( A történet Freezer: Megváltoznék című dalára épül. A hölgy, akihez Voldemort beszél saját karakter.)