A kúria sötétségbe burkolózott, csak a kandalló biztosított némi fényt és meleget ezen a hideg, viharos nyári éjszakán. A kandalló előtti kopott, barnás szőnyegen egy apró alak kuporgott. Nagyon fázott, bár teste köré takarókat csavart, szinte ki sem látszott közülük. Jobb tenyerét óvatosan kidugta a takarók alól és erősen koncentrált, mire a kandalló tüze kissé élénkebbé vált, de nem adott sokkal több meleget.
Az előszoba felől halk súrlódás hangja szűrődött felé, mint amikor egy nehéz tárgyat vonszolnak a padlón. Az apró alak azonban akkor sem láthatta volna az érkezőt a sötétben, ha nem háttal ült volna az ajtónak.
- .:Sehol senki :. - sziszegte Nagini
- .:Mégis, mit vártál? Éjszaka van, ráadásul tombol a vihar. Nem hiszem, hogy bárkinek kedve támadna ilyen időben lakatlan-kúria-felfedezőútra indulni:. - válaszolta mély, sziszegő hangon a kislány. A kígyó helyeslően biccentett, és lazán a lány köré tekeredett.
- .:A parancs az parancs, legyen akármilyen fölösleges is :. - az állat hangjában némi szemrehányás érződött, amit a lány figyelmen kívül hagyott. -.: Nem kellene már aludnod? :.
- .:Még csak fél egy múlt. Nem vagyok álmos.:. - szavait meghazudtolóan hatalmasat ásított.
- .:Látom, nem vagy álmos:. - jegyezte meg gúnyosan a kígyó.
Odakintről a szél hangos süvöltéssel csapódott az ablakoknak, mire a kislány riadtan összerezzent a hangtól. Ezzel egy időben nyikorogva kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó, a lány pedig olyan hirtelen pattant fel, hogy az őt lazán körbefogó kígyó tompa puffanással a szőnyegre pottyant. A gyermek az előszobába rohant, és az érkező nyakába ugrott.
A férfi ázott, hosszú, fekete talárt viselt, jobb kezében varázspálcát tartott. Miután bezárta az ajtót és lehámozta magáról a lányt, pálcája egyetlen intésével megszárította a ruháját.
- Késtél, apa! - mondta a csuklyás alaknak, aki erre elhúzta a száját.
- De, ugye, nem azért vagy fenn még mindig, hogy ezt elmondd? - Voldemort hangjában sokkal kevésbé volt érezhető a szemrehányás, mint az előbb Naginiében.
- Nem - rázta fejét a kicsi. - Csak meg akartalak várni.
- Ahogy látom, megint a szalonban éjszakáztál - a férfi tekintete a szalon félhomályát fürkészte, mintha képes lenne átlátni a sötétségen. Percekig álltak így némán, végül a csendet Voldemort törte meg halk sziszegésével. - .:Nagini!:.
A kígyó előcsusszant a szalon sötétjéből, közben folyamatosan sziszegett.
- .:Egész éjjel le se hunyta a szemét. Lehetetlen kis kölyök.:.
Voldemort az előtte álló, mosolygó kislányra nézett. Lánya arca kipirult az örömtől, ahogy rá, Voldemortra nézett. Pont olyan, mint az anyja - jutott eszébe. - Nemcsak külsőre. Rajta kívül nagyon kevesen vannak, akik félelem nélkül, mosolyogva mernek rám nézni. Most, hogy ilyen közelről nézett lánya szemeibe, elgondolkodott, hogy vajon van-e neki bármi köze a gyermekhez. A barna szemek, amiket Sophie-tól, az édesanyjától örökölt, vidáman csillogtak, és valószínűleg sohasem fogja azt a kegyetlen pillantást küldeni senki és semmi felé, ami neki a specialitása. Volt azonban valami, egyetlen aprócska tény, ami kétségtelenné tette számára az apa-lánya kérdést: a lány is párszaszájú volt, amit nem örökölhetett az anyjától.
Lassú, ám határozott léptekkel indult el a szalon felé. Amint átlépte a küszöböt, meglátta a szőnyegen heverő takarókupacot, mely ékes bizonyítékául szolgált mind a lánya eddigi hollétére, mind pedig arra, hogy miért ég a tűz a kandallóban. Nem volt túl fényes, vagy meleg, de tűz volt, és égett. Égett, ami azt jelentette, hogy valakinek meg kellett gyújtania, és mivel lányán és Naginin kívül senki sem tartózkodott a kúriában az elmúlt órákban, nem volt kérdés számára a tűz eredete- hiszen a kígyó nem tudott tüzet gyújtani. Persze, nem nagydolog tüzet bűvölni a kandallóba, de lássuk be: egy olyan tizenegy éves gyerektől, aki idén készül először varázslóiskolába, ráadásul pálcája sincs, igazán kiváló teljesítmény. Elismerő, már-már büszke pillantást vetett az őt kissé lemaradva követő lányra, majd leült a széles, kopott kanapéra. Lánya habozás nélkül mellé telepedett, miközben ő felélesztette a tüzet pálcája egyetlen intésével. Némán ültek egymás mellett, hallgatva a lángok csendes ropogását.
- Itt az ideje, hogy iskolába járj, Diana - törte meg a csendet Voldemort, mire a kislány felkapta fejét, és ránézett. - Bár mehetnél a három legjobb varázslóképző iskola bármelyikébe, én mégis a legmegfelelőbbet választottam neked. A Beauxbatons-ban nincs túl magas színvonal, már ami a Fekete Mágiát illeti, azt a Durmstrangban oktatják. De az meg túlságosan is fiúiskola, marad hát a Roxfort. Elvégre, mint a nagy Mardekár Malazár legifjabb leszármazottjának, neked mindenkinél több jogod van ősöd iskolájában tanulni. Az meg, hogy ott túl sok a sárvérű… elhanyagolható tény - úgy tűnt az utolsó mondatokat csak magának mondta, de Diana mégis meghallotta őket. Arca egy pillanatra elkomorodott, aztán egy mosoly letörölte a rosszallást.
- Roxfortos leszek, mint te is! - sikított fel.
- És Mardekáros, mint én - tette hozzá félhangosan a férfi, majd hangosabban folytatta. - A beilleszkedésedet elősegítendő, beszéltem egy régi barátommal, a fia most lesz harmadéves. A nyár hátralévő részét náluk fogod tölteni.
- Miért érzem úgy, hogy a költöztetésemnek több köze van ahhoz, hogy mostanában sokkal később jössz vissza, mint ígéred, mint ahhoz, hogy megismerjek pár felsőbbévest? - tette fel a túl sok valóságalappal bíró kérdést a lány.
- Sipirc aludni, kisasszony! - mordult rá hirtelen a lányra, aki most sem ijedt meg. - Gyerünk, nem mondom kétszer! - a lány megfordult, és kisprintelt a szobából. Hamarosan elnyelte a folyosó sötétje, aztán már csak a lábai halk dobogása hallatszott, ahogy felrohant a lépcsőn. Voldemort ekkor Naginihez fordult. - .: A végén még Hollóhátas lesz. :.
- .:Nagy az esélye:. - biccentett a kígyó.
- .:Mardekár utódja nem lesz, nem lehet Hollóhátas!:. - mordult fel kétségbeesetten, intett a pálcájával, mire a kandalló tüze kialudt. Ezek után ő is az emeleti szobája felé vette az irányt. Álmában Dianát látta, fején a Teszlek Süveggel, ami így kiabál: Hollóhát!