Shukuteki
Our eyes meet and they
each seem to say
"In the end, I will win"
Szögfüggvények… mindig is gyűlöltem őket. Mindet, kivétel nélkül. Nem viszonyultam pozitívabban a sinushoz, mint a cosinushoz, és a tangenseket is ugyanennyire kevéssé szívleltem.
Persze, ez semmiképp sem jelenti azt, hogy mindezen ellenszenvem miatt rossz jegyet szeretnék szerezni a témából. Hát végigtekintve az előttem álló húsz példán, nem ártana legalább egy kicsit megerőltetnem magamat, ha az imént említett eseményt el kívánom kerülni. Pedig már öt perce kikaptuk ezt az átkozott feladatsort!
Felnézek a lapomról. Sachiko lazán veszi a dolgokat, az iskolai egyenruhánk részét képző bézs mellényének belsejére rögzített varázslatos kört vizslatja, melyről ide világítanak a berajzolt negyedek, és az azokhoz tartozó instrukciók. Áh, nyugi, Sachiko-chan, abszolút nem feltűnő, hogy a huszonöt fokos hőség ellenére mellényben nyomod!
Kyoko ma megint a hosszú zokniját vette fel. Mint minden egyes dolgozatnál. Kicsit lehajtja, és a celluxszal vagy épp gombostűvel rögzített segédanyagok máris segítőkészen árulják el neki a kívánt adatokat.
A többiek? Az osztály nagyja rettentő elmélkedésben van. Néhányan a falat bámulják hatalmas lelkesedéssel, mások az udvaron találtak valami annyira érdekeset, hogy az ablakot választották a beadandó lap helyett, mint szemmel tartandó célpontot.
Megvakarom a halántékomat, és mélyet sóhajtok. Tanultam, persze, hogy tanultam… de annyira nincs kedvem ehhez az egész procedúrához! Unottan rágcsálni kezdem a már kábé két órája számban levő rágót. Hajdanán almaízű lehetett… na jó, elég is a merengésből, sietve irkálni kezdek, tollam kopogása csatlakozik a többiekéhez. Egy példa. Három példa. Tíz példa. Tényleg nem nehéz, viszont marhára idegőrlő. Mint már említettem, gyűlölöm a szögfüggvényeket.
- Aya-chan…
Ajjaj, kezdődik. Túl gyorsan írtam, és ez megadta a kezdőlökést azoknak, akik semmit sem tanultak mára. A „vadásszuk le azokat, akik mindjárt készen vannak" fedőnevű, súgásra hajtó akció ezennel működésbe lépett. Egy pillanatra megakadnak rágási műveleteim, és mélyet sóhajtok.
Leheletnyit hátrafordulok.
- Nee? – érdeklődöm készségesen.
- Tudsz adni egy tollat?
- Nekem is csak egy van.
- De te mindjárt kész vagy.
- He? – csattanok fel a kelleténél talán kicsit hangosabban, mire a radarfülű, illetve –szemű tanerő egyből felkapja a fejét.
- Yamaguchi, Oshitari… mi folyik ott?
Oshitari azon próbálkozása, hogy minél fiatalabban elpatkolhasson. Szerintem.
- Tanár úrnak van egy felesleges tolla, ah? – vált témát a srác, és felegyenesedik.
- Gyere ki érte, de utána csendet akarok.
Én némi nyugalmat. És mínusz pár példát.
- Köszönöm, Sensei – hajol meg kissé, aztán visszaslisszol a helyére. Közben felvont szemöldökkel rám néz.
Cseszd meg, Yuushi.
Megrázom a fejem, és visszatérek a maradék három példához. De jó, az utolsóval semmiképp sem boldogulok. Már kezdődnek is a szokásos tünetek: egyszerre elfogy a levegőm és hirtelen forróság vesz körbe. Szédülök.
Mély sóhaj következik, majd felkönyökölök a padra, és megtámasztom a fejemet. Na ja, várható volt, hogy eme mások számára oly egyszerű mozdulatsorral minden különösebb dráma nélkül is képes leszek lelökni az amúgy a pad közepén heverő tollamat. Triviális.
Kissé hátrébb csúsztatom a széket, támlája a mögöttem levő padnak ütközik. Bocsánatkérően mosolygok Oshitarira, aztán lehajolok a tollért. Eh, a mozdulatnak hirtelen vége, a következő pillanatban pedig már a hátamon fekszem, és egy fehér plafont bámulok.
Pedig mintha határozottan emlékeznék rá, hogy a termünkben sárga a plafon. Elképzelhető lenne, hogy valamilyen paranormális jelenségnek köszönhetően egy másik helyre keveredtem? Ezt erősíti meg a látóteremben felbukkanó testes lény is. Felsikoltok. Nem túl hangosan, de azért érzéssel.
- Bizonyára a vércukorszint csökkenése… – magyarázza csendesen és kicsit kínosan kacarászva egy ismerős hang.
Kyoko-chan? Őt is elragadta volna az ismeretlen dimenzió?
- Legalább felébredt – feleli rá az ismeretlen létforma. – Kísérd vissza a terembe. Lehetőleg etess vele valami olyat, amiben sok a szénhidrát. És vidd ki a szabad levegőre.
- Értettem, Sensei.
Egy újabb árny sorol be mellém, a korábbi termetesebb pedig eltűnik. Sensei? Lehetséges lenne, hogy sikerült megsértenem Agatsuma-senseit, a Hyoutei Gakuen felelős védőnőjét, meglehetősen tapintatlan első reakciómmal?
- Na gyere, Aya-chan – segít fel Kyoko.
- A… szemüvegem? – pislogok bambán az engem körülvevő meglehetősen homályos világra.
- Áh, Yuushi-kunnál van.
De jó. A legjobb helyen.
- Mekkora mázlista vagy! – vezet ki a vizsgálóból osztálytársam. – Elájulni egy matekdoga közepén! Hm, legközelebb megpróbálom én is eljátszani.
- De hát te is itt vagy, ahelyett, hogy írnád – jegyzem meg halkan és cseppet epésen, majd váratlanul nekisétálok valakinek. Sűrűn bocsánatért esedezem, és káromkodom magamban egy sort, hogy ugyan, Kyoko-chan figyelhetne egy kicsit jobban is.
- Mert már kicsengettek – feleli lemondóan. – Yuushi-kun volt itt veled, mert ő már kész volt, és kiengedte a tanár.
- Aha – nyugtázom, aztán kis híján orra esek egy, a földön guggoló lányban. Csak kicsit lököm fel, tehát nem csúszik métereket, de azért így is nagyot csattan a padlón. Valószínűleg alám járhat egy-két évvel, mert nem kezdi el hiábavaló és indokolatlan szitkokkal illetni drága jó anyámat. Mindenesetre a vállam fölött hátradobok egy visszafogott bocsánatkérést. Nem viszem túlzásba, lévén tényleg nem az én hibám volt. Ez sem. Hm.
- Itt is vagyunk. Nekem a B épületben lesz órám, szóval szia – hagy magamra minden egyéb instrukció nélkül.
Szerencsére a fényviszonyok vannak olyan jók, hogy a világosabb pontokat a sötétebbektől megkülönböztetve bejutok az ajtón. Hogy aztán nekisétáljak egy padnak. Hm. Vajon sokan észrevették? Hülyének néznek? Nagyon?
Még egy fél pillanatig elmerengek azon, hogy Kyoko nem igazán törődött sem élelmezésemmel, sem a friss levegőmmel, de elhatározom, hogy kemény leszek, és innentől nem is foglalkoztatnak ilyen gondolatok.
- Tessék. Véletlenül magammal hoztam – mondja Oshitari, valahonnan közelről. A kezét, ha homályosan is, de látom, elveszem tőle a szemüvegem, és felteszem. Ah, lőn világosság, illetve éles látás.
- Semmi baj – hagyom rá, bár bocsánatot nem kért. – Csak tudod, egyesekkel ellentétben nekem szükségem is van rá.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mosolyodik el.
Naná, hogy nincs. Én pedig tavaly a Miss Japan döntőse voltam.
- Mindenesetre köszi, hogy kijöttél velem – motyogom már a padom felé tartva.
- Hogy kivittelek – pontosít kicsit megemelve a hangját.
Megtorpanok, de nem fordulok meg.
- Aha.
- Félő volt, hogy összetöröm valamidet. Zörögnek a csontok, Aya.
- Mph – vonom meg a vállam, majd megcélzom a terem végét.
Kerülöm az összetűzéseket.
Na jó, beismerem, menekülök minden felmerülő vita elől. Nevezz gyávának. Nem érdekel.
- Yamaguchi – dörren rám egy hang a tanári asztal felől.
- Igen? – nézek fel kicsit zavartan, és kénytelen vagyok visszafordulni Yuushi, illetve a tanár és a tábla felé. Fene a nagy ignorálási hadműveletembe.
A Sensei int, hogy menjek ki hozzá. Így teszek. Jobb ötlet híján. Óvatosan kerülöm ki Oshitarit, aki keresztbe font karokkal áll a padok között.
Természetesen nem mozdul arrébb.
Ez egy szemét.
- Igen, Sensei?
- Holnap újraírhatod a dolgozatot – ajánlja fel nagy kegyesen.
Fú, azt a veszett nagy kegyet figyeld!
- Köszönöm, azt hiszem, azzal az egy hiányzó feladattal is meglesz egy jó jegy. Megelégszem vele – próbálom meggyőzni.
Vagy inkább csak összezavarom? Felvonja a szemöldökét.
- Hová lett a nagy maximalizmus?
- Felváltotta a túlélési ösztön.
- Ugyan már, ne légy ilyen kishitű – lép mellém oldalról Oshitari.
- Ne üsd bele az orrod – morranok rá, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnék rá.
Milyen szívesen belekönyölnék a gyomrába! A biztonság kedvéért a bal kezem ujjai a jobb felkaromra kulcsolódnak. Csak hogy ne rendetlenkedjenek az önkéntelen reflexek.
- De hát meg tudod írni hibátlanra is a tesztet. Ugyan, miért buknád el ennyin, ah?
- Támogatom Oshitari-kun álláspontját – bólogat a Sensei.
- Uram, meglesz a jegy mindenképp. A többi feladat hibátlan, csak az utolsó nincs kész. Nem érdekel a maximális pontszám lehetősége – bizonygatom. Valamilyen rejtélyes oknál fogva zavar, ha meg akarják magyarázni, hogy mi számomra a jó. – Köszönöm a bizalmát, Sensei, de visszautasítom az ajánlatot.
A tanár vált egy gyors pillantást Yuushival, aztán egyszerre vonják meg a vállukat. Miért van olyan érzésem, hogy a döntés szinte teljesen független lesz szerény személyemtől? Miért ez a két fickó dönt az én esedékes matematika dolgozatomról?
- Ám legyen – szedi össze végül a cuccát, illetve a még szinte ropogós felmérőket gyors mozdulatokkal Midou-sensei, kiváltképp az enyémet ragadja meg nagy gonddal. – Viszont biztos lehetsz benne, hogy nem lesz olyan hibád, ami felett elsiklanék – jegyzi még meg résnyire szűkült szemekkel.
Megvonom a vállam, és már abban a pillanatban érzem, hogy hibát követek el, mikor kinyitom a számat. Ennek ellenére nem csukom be. Hogy miért? Mert nem igazán tudom követni a saját gondolataim által diktált tempót. Gáz.
- Mintha eddig bármi felett is szükséges lett volna elsiklani.
Oshitari mellettem enyhén felszisszen. Jogos, ez még nekem is túl nagyképű megnyilvánulásnak tűnt. Az már más kérdés, hogy lényegében igazam van.
Midou-san csupán megütközve bámul rám egy pillanatig, aztán hűvös tekintetet erőltet magára, és higgadt léptekkel távozik a teremből.
Yuushira nézek, aki csupán felvont szemöldökkel méreget.
- Ha nem várja ki azt a pár másodpercet, amíg lenyugszik, tuti képen töröl – állapítja meg, és két ujjal megigazítja a szemüvegét.
- Nem hiszem. Szemüveges embert nem szokás megütni – rándítom meg a vállam, aztán felcsillanó szemekkel fordulok a srác felé. – Maa, már értem! Tehát ezért hordasz te is, mi? Félsz egy esetleges közelharctól, így viszont van egy elsődleges védelmi vonalad. Hát te aztán tényleg zseni vagy – ámuldozom.
Remélem, kiérzi a hangomból az iróniát.
- Igaz, hogy tökéletes a látásom, de nem, ilyesmi meg sem fordult a fejemben, mikor szemüveget kezdtem hordani – feleli egy kicsit talán sértődötten.
- Aha. Mondjuk, nem is fűzök kommentárt ahhoz, hogy még a szódásszifon jellegű lencséket hordók is kontaktlencsét viselnek sportolás közben, te pedig a tökéletes látásoddal szemüvegben gizdázol. Tudod, a következetesség amúgy nagy előny – döfök még egyet.
- Mióta zavar ennyire, hogy szemüveges vagyok? Érzed a hátrányodat, mi?
- Miféle hátrányomat? – értetlenkedem. Sikerült annyira meglepni a válaszával, hogy még a gúnyos hangnemről is megfeledkeztem. Pedig mások szerint tök jól áll, mikor ironizálok.
- A dogádban minimum három pont elúszott. Az három százalék, marad kilencvenhét. Csak hogy tudd, az én pontszámom kereken száz lesz. Ráadásul idén már amúgy is vezetek, méghozzá…
- Fogd be, Oshitari – húzom el a számat. – Nem ezzel a felmérővel akartam megváltani a világot. A szögfüggvények amúgy is a te területed. Csak várd ki, amíg valószínűség-számításra kerül a sor.
- Nem izgatom magam miatta, mert fizikából megint az én pályám jön – vág vissza azonnal.
Elhúzom a számat, aztán kissé felvetem a fejem.
- Messze még az év vége – jegyzem meg enyhén megalázottan, aztán a helyemre somfordálok. Vissza kell fognom magam, hogy ne rúgjak bele a padba, és ne tépjem szét néhány füzetemet.
Oshitari Yuushi.