Koprodukció: Bella "magyar hangja" NonPlusUltra, Jane "magyar hangja" Chymerea

Twilight, New Moon - Bella Swan az olaszországi Volterrába utazott Alice Cullennel, hogy megmentse az öngyilkosjelölt Edwardot. Terve sikerült is, ám útja során olyan élmények érték, amelyeket nem túlzás személyiség-formálónak nevezni... de az igazi rémálom csak ezután következik, ahogy Jane bosszúra szomjazva a nyomába ered.

Történetünk kezdete közvetlenül a Volturi katakombáiból kifelé vezető úton, egészen pontosan a recepciónál találja Bellát és társait.

1. fejezet

Bella

Végre kiértünk a recepcióhoz. Demetri még emlékeztetett bennünket arra, hogy napnyugta előtt nem léphetünk ki az utcára, majd gyorsan távozott, hogy biztosítsa magának a szerencsétlen turistákból őt megillető vacsorát. Borzasztó... hogy szeretnék innen kimenni... mielőbb! Éreztem, hogy a klausztrofóbia elhatalmasodik rajtam. Edward, Alice és én magunkra maradtunk a recepciós Gianna társaságában.

Tudtam, hogy a megmenekülés örömét kellene éreznem, ennek ellenére a szívem rettegéssel és kétségbeeséssel volt tele. Pontosan tudtam, hogy mi zajlik a Volturi termeiben, néhány méterre tőlünk. Irtóztam és undorodtam. Még mindig fülemet hasogatták a turisták halálsikolyai. Érezni véltem a rettegés fémes szagát, a kiömlő vér édes-sós, ragacsos illatát... Felfordult a gyomrom. Istenem, bárcsak megmenthetném ezeket az embereket! Tudtam, hogy nem tehetek értük semmit. Most gyötrelmes volt a számomra az a gondolat, hogy én magam is vámpírharapás áldozata leszek – hiszen a Volturi az imént nyilatkoztatta ki, hogy többé nincs a számomra más választás – s azt követően egy lelketlen, vérszomjas szörnyeteggé válok. Én is vért kívánok majd... Erre a gondolatra az undortól elzöldülve kapaszkodtam Edward jéghideg karjába, de menten el is engedtem. Edward... de hiszen ő is ehhez a rettenetes fajzathoz tartozik...! Eszembe jutott, hogy beszélt róla: ő is ölt embereket... még hozzá sokat! Tettét azzal próbálta indokolni, hogy csak a vétkesekre vadászott... de most ez a gondolat sem tudott megnyugtatni. Borzadtam. Annak ellenére, hogy James megkínzott és kis híján megölt, Laurent meg akart gyilkolni, hogy táplálkozhasson belőlem, Victoria pedig vadászott rám, hogy a legszörnyűbb kínok között végezzen velem, én makacsul ragaszkodtam ahhoz a gondolathoz, hogy milyen romantikus dolog lehet ennek a vérivó fajzatnak a tagjaként az öröklétben Edwardhoz tartozni. Nyilván nem vagyok normális... Istenem, mibe keveredtem megint! Most, hogy végre teljesülhetne régi vágyam, hiszen maga a vámpírok uralkodó dinasztiája kötelezett a vámpír fajhoz csatlakozásra, csak kétségbeesést és félelmet éreztem, ha kiszabott jövőm sivár reménytelenségére gondoltam. Egyszeriben mérhetetlenül szánalmasnak éreztem magamat. Egy vérvörös szemű, az örökkévalóságba dermedt szörnyeteg leszek. Mi vonzót láttam eddig ebben a lehetőségben?

A pánik okozta rosszullét nélkül is meglehetősen nyomorultul éreztem volna magamat fizikailag: hiába volt a katakombák hőmérsékletéhez képest ezen a folyosón némileg melegebb, én már nem is érzékeltem a különbséget. Az itáliai tavasz delelő napjának perzselő forróságától könnyű verejtékpárába borult testem átmenet nélkül került a Volturi főhadiszállásának dermesztő hidegébe, s ez a hirtelen váltás már meg is bosszulta magát. Azon kaptam magamat, hogy vacogok, reszketek és remegek, felváltva tüsszögés- és köhögésrohamok törnek rám, orrom folyik, szememből pedig patakzanak a könnyek. Úgy lefoglalt önnön nyomorúságom, hogy nem tudtam rájönni, ki az a boldogtalan, akinek a hisztérikus csuklásokkal tarkított zokogása betölti a folyosót.

Egy kicsi, márványkemény, jeges tenyér csapott az arcomba. A csukladozó sírás menten elhallgatott, a folyosót dermesztő csend töltötte be. Tátott szájjal, döbbentem meredtem Alice Cullenre, aki megkönnyebbültnek látszott. Ugyanakkor Edward dühtől elfúló hangját hallottam:

- Alice, hogy merted megütni? Anélkül is éppen eléggé kikészült már!

- Hisztériás rohama volt. Te talán nem könnyebbültél meg, hogy végre abbahagyta a sírást? Neki is jobb így. Ugye hogy már jobban érzed magad, Bella?

Ami azt illeti, egy cseppet sem éreztem magamat jobban. Elmémben vadul kergették egymást a gondolatok. Tehát én sírtam... Alice pedig megütött... Azok után, hogy mindent feláldozva követtem a halál torkába, hogy a testvérét megmenthessem... felhívtam magamra a világon létező legveszélyesebb, legszörnyűbb, legkegyetlenebb társaság figyelmét, és ők mindjárt halálra is ítéltek, s arra is figyelmeztettek, hogy az ítélet végrehajtását ellenőrizni fogják... Abból is kaptam egy kis ízelítőt egészen közelről, hogy hogyan bánnak el az emberekkel. Nekem is lehetett volna ez az osztályrészem, már ma is. De én nem gyengülhetek el ezektől az élményektől, nem fakadhatok sírva, mert Alice mindezek után egy csárdás pofonnal honorálja, ha a történtek hatására kétségbeesem.

Keserű tépelődésemből Edward fojtott hangú felcsattanása rezzentett fel:

- Megőrültél talán? Nézd meg, hogy mit csináltál vele! Teljesen feldagadt az arca! Könnyen betörhetted volna az orrát! Vagy felhasadhatott volna a szája! Próbálsz gondolkodni olykor-olykor? Tudatában vagy egyáltalán, hogy hol vagyunk most? Mihez kezdtünk volna itt, ha elkezd vérezni az orra vagy az ajka? Beszóltunk volna Felixért, hogy hozza ki az elsősegélydobozt, és lássa el Bellát?

Aice csak megvonta a vállát könnyedén, majd, Edward dühödt tekintetét kerülve, úgy tett, mintha a sivár folyosó hirtelen roppant módon érdekelni kezdené, s a kopár falak buzgó tanulmányozásánál izgalmasabb elfoglaltságot keresve sem találna.

Megdöbbenve meredtem Edwardra a sírástól... a megfázástól... vagy a pofontól bedagadt szemhéjaim alól. Mit akar ezzel mondani? Tekintetemet megérezve felém fordult, majd lemondóan legyintett egyet.

- Majd elmondom – suttogta. Két, jéghideg karjával át akart ölelni, de a hőmérséklettől vagy a viszolygástól... vagy mindkettőtől összeránduló testemet azonmód el is engedte sértetten, s a recepciónál a látogatók kényelmét szolgáló – igazán, milyen előzékeny és nemes lelkű is ez a Volturi! – pad felé gesztikulált, hogy üljek le. Leroskadtam. Kínos csendben várakoztunk mindhárman, mereven kerülve egymás pillantását. Gianna fürkésző tekintettel méregetett bennünket, látszott rajta, hogy az imént hármunk közt lejátszódott kis közjáték foglalkoztatja. Én egyre jobban vacogtam, nyitott számon át szívogattam óvatosan a folyosó hidegét, mert bedagadt orromon át már a levegő egy molekulája sem jutott át. Nagyon fáztam, nagyon féltem... abban a pillanatban csak annak tudtam örülni, hogy Alice nem velem foglalkozik, és hogy... hogy Edward annak idején úgy döntött, hogy elhagy! Igen, sosem hittem volna, hogy ezt a gondolatot így, komolyan átérezve végig tudom gondolni, de most ide is eljutottam! Mert eljöttem ugyan érte Volterrába, megmentettem a megsemmisüléstől, mindent kockára téve szembenéztem a legrosszabbal, és viselnem is kell a következményeit, de ez, ugye, nem jelenti azt, hogy újra együtt kell járnunk majd? Hirtelen a lehetőségbe is beleborzongtam. Furcsa, hogy az elmúlt negyed óra hogy átformálta az értékrendemet...

Egyre jobban fáztam. Erről eszembe jutott Jacob... feldagadt ajkam fájdalmas mosolyra húzódott. Bárcsak vele lehetnék! Magához ölelne, és nem fáznék... lehunyt szemmel elképzeltem a helyzetet, és már ettől jobban éreztem magamat... Edward kíváncsian pillantott rám. Most igazán örültem, hogy nem tud a gondolataimban olvasni. Jacob... Jacobot örökre megsértettem, hiszen hiába könyörgött, hogy maradjak Forksban, maradjak vele... ne tegyem ki magamat a halálos veszélynek. Milyen igaza volt! Bárcsak hallgattam volna rá! Bárcsak elfogadtam volna a szerelmét! Milyen ostoba és hálátlan is vagyok! Most aztán megbűnhődöm érte.

Hirtelen nagyot tüsszentettem. Ezzel egyidejűleg megnyikordult a folyosó ajtaja, s Felix kikandikáló arcát pillantottam meg. Egyáltalán nem örültem megjelenésének. Valami miatt Edwardot is felidegesíthette, mert amúgy is sértett arca még jobban elsötétült. Felixet ez egyáltalán nem zavarta. Mosolygó ábrázata csak akkor komorult el, amikor rám nézett.

- Mit csináltatok vele? Bent a teremben, Aro jelenlétében még teljesen normálisan nézett ki! Talán már meg is próbáltátok megölni? – kérdezte feldúltan. – Akkor sem kellett volna cipóra vernetek a képét! Miért nem szóltatok, ha ez volt a szándékotok? Én sokkal kíméletesebben intéztem volna el a dolgot!

Ajánlkozása a végletekig megrémített. Felix nagyon szép férfi volt: magas, izmos, széles vállú, sötét hajjal és vadregényes arccal, én azonban ebben a helyzetben sem kitüntető figyelmét, sem szépségét nem tudtam értékelni. Úgy éreztem, ismét elhatalmasodik rajtam a pánik. Bedugult orromon át ismét levegőért kezdtem kapkodni, ami, fizikai állapotomat tekintve, szép teljesítménynek számított.

Alice hirtelen közém és Felix közé állt, Edward pedig karjába kapta reszkető testemet, majd, kinyilatkoztatva, hogy immáron alkonyodik, mi pedig távozunk, a kijárat irányába indult velem. Felix vámpír gyorsasággal előttünk termett, izmos termetével elállta az utat. Tudta, hogy Edward nem fogja kiszabadulásunkat kockáztatni. Igaza is volt, mert, habár látszott rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát, dühösen összepréselt ajkakkal, szó nélkül, engem karjaiban tartva végigvárta, hogy Felix hozzám közel hajolva, kezemet ajkához emelve mondjon búcsút:

- Szép hölgy, még találkozunk! – mondta kellemes baritonján. – Már alig várom az örökkévalóságnak azt a percét, mikor egy leszel közülünk, s én viszontláthatlak. Akkor majd emlékezz szavamra: van olyan férfi is, aki gyengédebben bánik veled! – kétségem sem volt, hogy magáról beszél. Közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet. Még annyit éreztem, hogy jeges ajkát kezemre tapasztja, majd Edward megindult, s nyomunkban Alice-szel hamarosan a volterrai meleg áprilisi estében találtuk magunkat.

NonPlusUltra