Egy rövid történet Anardilról és a fiáról (Mithlondban játszódik, Hk 1300 körül). Illeszkedik a 'The Seven Gates' és a többi történetem univerzumába, bár ekkorra rengeteg dolog megváltozott...

Gwethrin, Alcarin, Earon, Anardil és Elentirmo mind saját karakterek.

Kicsit vad, de szerintem „védhető" elképzelés, hogy Elentirmo nem tud olvasni.

A borítókép kedves barátom, Filat munkája!


1.

- Alca! Alca! Várj!

Mithlond utcaköveinek álmát fürge gyermeklábak dobaja zavarta meg. Egy, kettő, egy, kettő, sorjáztak a lépések, egyre szaporábban és szaporábban, mígnem a mezítlábas rendbontó megérintette elöl haladó társa vállát.

- Igyekezz már! – parancsolt rá a másik. - Nem csörtethetünk oda zihálva, mint az orkok...

Fontoskodva meglebbentette súlyos köpenyét, amely határozottan nagy volt rá, s egy pillanatig valóban úgy festett, mintha tudná, milyenek az orkok.

- De hát nincs otthon! Tirmo azt mondta, nincs otthon!

- Tirmo azt is mondta, hogy Északon jégsárkányok élnek, és átrágják a hajók oldalát.

- Igen – üldözője leplezetlenül elvigyorodott -, de rajtad kívül senki sem hitte el!

- Legalább a fél utca elhiszi a badarságait, és ezt te is nagyon jól tudod! – Csattant fel az élen haladó. Vállig érő haja csupán az egyik oldalon rejtette el, hogy a füle tövéig elpirult, és társa észrevette; felnevetett, és vígan szökdécselt végig a köveken.

- Némi komolyságot, Earon fia! – dörrent rá a köpenyes, és fenyegetően összevonta a karját. – Hát ezt tanultad atyád házában?

- Earon úr szegény ugyancsak csúffá lesz, ha ez így megy tovább – sóhajtott a másik. – Az egyik fia képtelen a komolyságra – a másikat meg képtelenség komolyan venni!

Ezen mindketten elnevették magukat, s vidám hangjukat visszaverték a környező ablaküvegek. A két fivér kissé gyorsított, amikor egy kancsót cipelő tündehölgy árnyéka vetült a szomszédos ház falára, s olyan hévvel kerülték meg az utca végén düledező romos őrtornyot, mintha karddal üldöznék őket. Innentől aztán erőt vettek magukon: kimért léptekkel sétáltak le a kanyargós ösvényen a tengerpartra.

Verőfényes délelőtt volt, és a végtelen víz dalolva hívta őket édes-bús hangján. A horizonton kivehető volt egy halászbárka alakja, melyet a távolság méltóságteljessé tett, ám a fiúk tudták, valójában mennyire ütött-kopott.

Az idősebbik, akit Alcarinnak hívtak, megállt a part fölött, a halász kunyhójának ajtaja előtt, s összehúzott szemmel pillantott öccsére.

- Vegyük át újra, Gweth! Ha Anardil kinyitja az ajtót, mit teszünk...?

- Megmondjuk, hogy Tirmót keressük – jött a felelet.

- Nagyon jó. És hogyan mondjuk meg...?

- Rezzenéstelen arccal! – Szavalta engedelmesen Gwethrin.

- Úgy. És ha tovább akadékoskodik, mit teszel...?

- Átadom neked a szót...

- Remek.

- Igenám, Alca, de mit fogsz mondani...? Anardillal nem tanácsos vitatkozni.

- Mindenre meg tudok felelni neki! – Gwethrin fontoskodva felemelte a mutatóujját. – Mint tudjuk, a szobafogság azt jelenti, hogy elszenvedője nem léphet ki a számára kijelölt területről. Azzal tehát, hogy meglátogatjuk Tirmót, nem szegünk szabályt, hiszen ő egy pillanatra sem hagyta el a számára kijelölt területet...

- Kétlem, hogy Anardilnak ez tetszeni fog – jegyezte meg Gwethrin.

- Pedig, mint mondtam, nem szegünk szabályt...

- Senki sem szeg szabályt, amíg nem kapják rajta – csendült mögöttük egy negédes hang.

Elentirmo, a halász fia kecsesen átvetette lábait a kerítésen, és leereszkedően rájuk mosolygott. Határozottan nem úgy festett, mint aki éppen szobafogságban van.

- Örülök, hogy eljöttetek! Apám messze jár. – Kissé megemelte a kezében tartott kosarat. – A piacról jövök. Ardeth jótékonyan hátat fordított nekem és dudorászott, amíg megpakoltam a tarisznyám eperrel. Ha úgy tetszik, a színemet sem látta... Na gyertek, együnk!

Alcarin egy pillanatra mintha szemrehányását akarta volna kifejezni, de az eper illatos volt, friss, és jóval kevésbé ragacsos, mint azt várni lehetett volna tőle. A fiúk letelepedtek a halászkunyhó konyhaként szolgáló sarkában, és vígan nekiláttak.

A ház nem volt nagy, különálló szoba is csak egy volt benne, melyet Anardil használt; ám azt is csupán egy függöny választotta el az építmény többi részétől. Ez a függöny valami különös, kék selyemből készült, és amennyire a fiúk emlékeztek, mindig is ott lógott a kifeszítésére szolgáló szögeken. Bármennyire régi is volt azonban az anyag, sosem fakult ki, sosem szakadt el, még egy árva gyűrődés sem esett rajta. Elentirmo előszeretettel mesélte, milyen halálos veszedelmek árán hozta haza az apja a déli tengerekről, ám mivel elbeszéléseiben minden egyes alkalommal eggyel több fejű sárkány és valami új, színes részlet szerepelt, barátai némileg kételkedtek azok igazságtartalmában.

Akárhogy is, Anardil szobája sok különös tárgynak és csecsebecsének adott otthont, melyeknek mind közös tulajdonságuk volt, hogy szigorúan tilos volt hozzájuk nyúlni: olyannyira, hogy még Tirmo sem merészelte megszegni ezt a szabályt. A függöny, mint mindig, ezúttal is be volt húzva, csupán a szegélye alól kandikált ki egy láda sarka. Elentirmo vágyakozó pillantást vetett rá, ahogy bekapta az utolsó szem epret, azután a barátaihoz fordult.

- Maradjatok velem! Éppen egy balladát írok, és ti segíthettek befejezni.

Elentirmo, halászfiúhoz nem éppen illő módon szinte állandó jelleggel balladákon dolgozott (ő úgy mondta, írt, barátai pedig jótékonyan szemet hunytak afölött, hogy nem tudott írni), az azonban ritka kiváltság volt, hogy Gwethrin és Alcarin – Elentirmo szavaival élve – beleárthatták magukat.

Kaptak is az alkalmon: két oldalról barátjuk mellé telepedtek a halászkunyhó sarkába, ahol Elentirmo ágya állt egy kis asztal mellett, majd munkához láttak. Az új ballada a hullámokról szólt, sóhajukról és mormolásukról, ahogyan Arda emlékezete óta a világ partjait mossák. Dallama lassú volt, vontatott, és ha sokáig hallgatta az ember, olyan volt mintha tovább visszhangzana a fülben, miuán az ének elhallgatott. Elentirmo büszke volt rá, s váltig állította, hogy álmában hallotta, az utolsó hangig, s onnét emlékezett rá.

A halászkunyhó ablaka nyitva volt, hangjukat felkapta a szél; ők pedig csiszolták-kurtították-finomították soraikat, míg olyan nem lett az összes, mint a lekerekített kövek, melyeket a hullámverés vet partra. Elentirmo elővette apja hárfáját, azzal kísérte őket, s dal így volt csak igazán szép – úgy vélekedtek, egy király udvarába illene, habár egyikük sem járt még ehhez hasonló helyen.

Amikor a hárfa elhallgatott, a szél egy új dallamot hozott a messzeségből: Elentirmóéhoz hasonlót, ha úgy tetszik, feleletet rá. Távoli volt és halovány, akárha a képzelet játéka lenne, s úgy tűnt, magából a Tengerből szól. Elentirmo megdermedt a hallatára, letette a hárfát, s az ablakhoz rohant – ám közel s távol néptelen volt a part, csak a hullámok mosták rendületlenül a homokos fövenyt. A nap delelőre hágott, a halászbárka messze kint járt a vízen.

- Ezt a hangot hallottam álmomban! – Suttogta Elentirmo valami különös, rettegő vágyakozással a hangjában. – Ez a hang beszélt hozzám, és egyre hívott. Tudnom kell, kié!

Hiába kérlelte Gwethrin, hiába próbálta visszatartani Alcarin, kirontott a házból, és már szaladt is a partra. A szobafogság feledve volt.

Úgy tűnt, a hang a vízből jön; több se kellett Elentirmónak, felszökkent apja egyik kisebb hajójának fedélzetére, s már bontotta is a vitorlákat. Gwethrin meg Alcarin utána. Mindhárman értettek a hajókhoz, kiváltképp Elentirmo, hiába volt ő a legfiatalabb köztük. Behúzták hát a horgonyt, felvonták a vitorlákat, s a szél szárnyán szálltak a titokzatos hang után. Elentirmo nyugatnak fordította a kormányt befelé, a végtelen víz felé, aztán Alcarinra bízta azt, ő maga pedig a hajó orrába szaladt, dobogó szívvel kémlelve a messzeséget.

- Gyorsabban! – Parancsolta. – Már alig hallom a hangot!

- Mert távolodunk tőle – vélte Gwethrin. – Szerintem mégis a partról jön!

- Nem, egészen biztos, hogy a vízből jön...

- Lehet, de akkor is a part felől!

- Akkor hát fordulj, te hatökör!

Elentirmo hamarosan visszatért a kormány mögé. Hajójuk a parttal párhuzamosan suhant, északnak, egyre távolodva Mithlond fehér tornyaitól a hátuk mögött. A halászbárka már csupán apró, sötét pont volt a horizonton, s a víz-mosta fövenyt éles sziklafalak váltották fel. Ahogy előrehaladt a délután, a magas partfalak tövében elmélyültek az árnyak. Ismeretlen vidékre értek, a senki földjére, ahol soha egyikük sem járt még. Elentirmo maga is megszeppent egy kissé; az apja ugyanis még sosem vitte magával északnak. Valahányszor hajóra szálltak, mindig délnek indultak, később keletnek fordulva...

- Én már nem hallom a hangot – mondta ki Gwethrin, amire mindhárman gondoltak.

- Valahol elvesztettük – így Alcarin. – Talán, ha visszafordulnánk...

Tétova pillantást vetett Elentirmóra, akit nem volt tanácsos efféle javaslatokkal felbosszantani, mert szükség esetén aggasztó pontossággal utánozta apja arckifejezését. Barátja egy ideig némán állt a hajó orrában, végül azonban megadóan felsóhajtott, és kiadta a parancsot:

- Igazatok van. Vissza, délnek! Nem voltam elég szemfüles, és a dalnok, bárki legyen is, kicsúszott a kezeim közül. Vitorlát fel, igyekezünk kell. Jön a dagály.

A dagályon kívül azonban egy vihar is közeledett: a horizont egyetlen fekete tömeggé sötétedett, s a kis hajót úgy dobálták a hullámok, mint száraz levelet a szél. A három fiú hamarosan kénytelen volt vitorlát bontani, majd befelé kormányozni a hajót, nehogy Ossë haragja a tömör sziklafalnak csapja őket. Sokszor csupán egy hajszálon múlt, hogy a karcsú hajótest ketté nem törött, s el nem nyelte őket az örvénylő víz. Elentirmo a kormánynak dőlt, minden erejével tartotta; de fiatal volt még, nem kormányozhatott akkora erővel, mint Anardil, s a hajót ide-oda lökdösték a hullámok.

Elentirmo egy idő után feladta a harcot, és a tajtékzó vizet nézte. A hullámok immár rendszeresen bevertek a fedélzetre, olykor át is csaptak rajta, szököárat zúdítva a három jó barát fejére. Hiába minden erőfeszítésük, a hajó éppen az ellenkező irányba tartott, mint amerre kormányozták...

És akkor, hirtelen, Elentirmo arca felragyogott.

- Vissza! – kiáltotta. – Vissza amerről jöttünk, és vitorlát fel! Irány északkelet!

- Hogy micsoda?! – kiáltott vissza Gwethrin. – Elnyel az ár!

- Észak! Észak! Csak bízz bennem!

Elentirmo keserves munkával megfordította a hajót, barátai pedig felvonták a vitorlákat. A hullámok dübörögve felcsaptak, a hajó irányba fordult. A hullámverés felkapta, és kettőzött lendülettel vetette az ellenkező irányba, mint amerre az orra állt – keletnek és délnek, a part felé.

Mindhármuk szíve dobként vert, ahogy egyre közeledtek a parthoz. A halászkunyhó messze elmaradt mellettük, s jobb híján Mithlond főkikötője felé vették az irányt. A móló vészes sebességgel közeledett, a vitorláik recsegtek-ropogtak a szélben. Elentirmo csupán az utolsó utáni pillanatban adott engedélyt a bevonásukra.

Eső dobolt a hátukon, amikor végre partot értek, s Alcarin kötélhurkot hajított egy a közelben álló oszlopra. Közös erővel leeresztették a horgonyt, és egy ideig csak pihegtek az árboc tövében, miközben körös-körül még mindig üvöltött a szél.

Elentirmo fojtottan káromkodott, ám egy csapásra torkára forrt a szó, amint meglátta a móló szélén álló alakot. Anardil volt az; sziluettje félelmetesen megnőtt, ahogy rengeteg ezüst hajába bele-belekapott a szél.

- Atar, én... meg tudom magyarázni... – kezdte rá cseppet sem jellemző félszegséggel a fiú.

Anardil némán nézte őt, s az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. A kezét lassan, szinte áhítattal a fiú arcához emelte, mintha maga sem hinné el, hogy épen és egészben látja –

Aztán lekevert neki egy hatalmas, visszkezes pofont.