Egy másik világ
1993. 05. 26.
A misztikusan félhomályosra világított sátor fokozatosan elsötétedik, és mintha a fény és a hang egy láthatatlan szállal össze lenne kötve, az izgatott zsivaj is elül, halk pusmogás veszi át a helyét. A nézők szomszédjuk arcát sem látják a sűrű sötétségben. Nehezedik a levegő, izgalom szaga terjeng. A félelemnek még nyoma sincs.
Felkattan egy reflektor. Középen egy görnyedt alak ül egy bárszéken, a világítás csak a sziluettjét engedi látni. Nehéz sóhajok szakadnak fel a gyenge mellkasból, csapzott haj omlik a láthatatlan arcba. A bárszék körül fehér lepedő omlik le, az akadályozza a látást. A figura lassan feltápászkodik és tapogatni kezdi „ketrecét", de nem találja a kijáratot. Úgy tűnik nincs annyi esze, hogy meglelje a kiutat, mondjuk felemelje a lepedőt, és nincs annyi mersze, hogy elszaggassa azt.
Zene zúgása tölti be a helyet, bemászik a fülekbe és megül az agyakon. Hosszú elnyújtott, mély hangok vontatottá teszik a hatást. Hamarosan égzengés vegyül a zenébe.
A kellemes izgatottság fülledt kellemetlenséggé változik.
A figura egyre kétségbeesettebben csápol, kapálózik a kijutásért. Hangokat nem ad ki, csak sóhajokat, majd összeesik. Vonaglás és hörgés veszi kezdetét. Az utolsó mosolyok is lekonyulnak, bár eddig sem látta őket senki. A zene mögött repedezik az ég. A közönség elhiteti magával, hogy ez csak a hangszóró. Próbálnak hinni, hogy az ember a lepedő mögött nem haldoklik. Néhánynak már feszülnek az izmai, hogy ugorjanak és kisegítsék onnan szegény párát.
A zenét egyenletes, monoton zúgás váltja fel. Az eső tenor sziszegése. A levegő súlyosodik. A vonaglásos hörgés nyüszítő üvöltésbe megy át. Két kinyújtott, pókszerű kéz markolássza a levegőt. Mezítelen láb vágódik a földhöz többször is.
A mennydörgés sűrűsödik, majd egy olyan hanggal, mintha kalapáccsal ütnének a Földre, felszabadulnak az indulatok. Trombiták harsannak, dobok kerülnek elő és megszólal a gyengéden esőcseppeket imitáló szintetizátor. Színes fények gyúlnak, köröznek a pódiumon és a megkönnyebbült emberek között, akik látják, hogy a lepedő fokozatosan leomlik a feltápászkodó figura teste körül. Bevonul a cirkuszigazgató kezében mikrofonnal, mögötte a zenészek.
A szag ezúttal lázas, erőltetett boldogság.
- Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim! Üdvözlök mindenkit itt, a világon teljesen egyedülálló, különleges és utánozhatatlan Pokoli Cirkuszban!
Taps és üdvözlő kiáltások harsannak. A zenekar tust húz. Az igazgató a görnyedt figura hátára teszi kezét és hozzálát kevésbé derűs mondókájához:
- Még most figyelmeztetem a tisztelt publikumot, az előadás kizárólag nagykorúaknak szól! Nem pusztán a szexjelenetek miatt – kuncog a hosszú, feketehajú férfi – Tehát megkérek minden gyerekkel érkezett felnőttet, hogy távozzon, és minden 18. életévét még be nem töltött fiatalt, hogy szintén távozzon, vagy pedig kizárólag saját és szülei felelősségére maradjon. Talán még senki nem tájékoztatta önöket... – súgja közelebb húzva magához az ernyedtnek tűnő, arcát most sem mutató, fejét lógató figurát – de ez itt nem játék. Ez ízelítő egy másik világból, ami sokkal jobb önöknek, hogy nem randalírozik odakint. Itt nem bohócok és artisták fogják szórakoztatni önöket, hanem igazi, szörnynek mondott szépségek mutatják be a saját világukat mindenféle kertelés nélkül. Ez a sátor... – mutat drámaian felfelé, a reflektor körbepásztázza ujja irányában a sátrat – átmenet az emberi és a démonvilág között – mutatóujja visszaér a figurára, aki felemeli fejét és halk morgással elcsendesíti a közönséget.
Arca egy denevéré, röviden szőrös, hegyes orrú, fekete gombszemű. Óvatosan lehúzza pólóját karmos ujjaival. Összecsukott bőrszárnyak terülnek szét, jólesően sustorogva rezegnek.
Az igazgató megemeli cilinderét és gonoszul a mikrofonba suttogja:
- Kellemes időtöltést... – és észrevétlenül kihátrál. A denevérfiú port rúg, és a levegőbe emelkedve repül egy kört a közönség feje felett, némelyeknek a hajába kap, egyeseknek a szeme közé néz fejjel lefelé lógva, másoknak felkapja karmos lábaival a táskáját és egy sorral odébb dobja le, majd eltűnik egy sötét sarokban. Csak az ott ülők látják, hogy a sátortartó rúdon függeszkedik és fél szemmel a porondot figyeli.
A levegő megtelik izzadtsággal, sikkantásokkal, ideges nevetgéléssel. Bizonytalanság terjed.
Megkezdődik a műsor így az embereknek nincs idejük sokat töprengeni. Leköti őket a Pokoli Cirkusz.
A sátor csúcsánál egy aprócska hinta lengedez, még feltekerve. Neonsárga szempár figyel mindent onnan. Függőleges pupilla csúszkál sárga írisszel a ciklámenre festett szemhéj alatt. Mikor az igazgató kihátrál megvető hangon suttogja:
- Hatásvadász...
A műsor egyértelműen lenyűgöző. Még annak is, aki sokadszorra látja, mert szervező. (Olyan nincs, aki nem szervező és kettőnél többször látta volna a műsort. Egyrészt, mert mindig más van műsorra tűzve, másrészt pedig...) A szempár is érdeklődve figyel, de ott csillog szemében a várakozás. Mikor... Mikor végre...
Egy ízben fellátogat hozzá a denevér, biccent neki, majd elfoglalja őrhelyét a sarokban. A szempár lecsukja színes szemhéjait és vakon körbefordítja fejét. Minden sarokból érez energiát. Mindenki a helyén van. Ide senki nem szökik be jegy nélkül. Innen senki nem szökik ki...
Lezárul a pókos szám. Talán ez lehetett a negyedik. Az igazgató ismét feltűnik a porondon. Minden elcsendesedik. A hintán a szempár kinyújtóztatja lábait, megigazítja nadrágja szárát. Végre.
- Van szerencsém bemutatni önöknek egy egyedi és különleges számot. Ritka, sajnos kihalófélben lévő faj talán egyik utolsó tagjának bemutatója... Kérem ne ijedjenek meg. Megtiltottam neki, hogy kárt tegyen a közönségben. Ha mégis megtenné, felelősséget vállalok... – a sötét vigyor nem hat bíztatóan a nyájas hang mellé.
Lágy, dobokból összeállított zenealáfestéssel kezdődik a produkció, majd a porond fölötti légteret világítják meg jégkék reflektorok. Háló sehol. Az emberek összesúgnak.
A szempár higgadtan ül a lassan ereszkedő hintán, fél kézzel elkap egy kötelet a sok közül, melyekről centire pontosan tudja, hol feszülnek. Csinnadratta, gondolja. Megvárja, míg beér a fénybe, ahol már látják őt az emberek, majd lecsúszik a hintáról, a mélybe veti magát. Fél kezével tartja magát, így visszalendül, ötszörös szaltót mutat be emberi szemmel szinte követhetetlen sebességgel, majd bal lábára érkezik – lábujjhegyen a lengedező hintára, ami közben pár méterrel még lejjebb ereszkedett. Fejest ugrik a levegőbe, ötödik végtagjával kapaszkodik meg, így körbelendül, ugyanoda érkezik ahonnan indult, ülésbe csúszik. Szeme villog. Meglepett tapsot kap.
- Sesshoumaru Narita-Taisho, kutyakölyök! Mielőtt nekikezd a komolyabb, egyáltalán nem játékos bemutatónak ismertetném a fajt... Ruganyosság, engedelmesség, pontosság, játékosság, birtoklási vágy jellemzi a kutyákat. Meg az, hogy szőrösek.. az ott nem boa, hanem Sesshoumaru ötödik végtagja, aminek változatos felhasználási módjait ismerjük. Alkalmas fogásra, párnának, dísznek, álcának, fegyvernek... A szünetben aki kedvet érez megpróbálhatja meghódítani cirkuszunk legifjabb tagját, és hozzáférni a bundájához! Minden eszköz ér, a sikeres jelentkező jutalmat kap! Most pedig... Sesshoumaru, a tiéd a sátor! Az egész!
- Szánalmas... – morogja az orra alatt az alig 10 éves fiú.
Ugrásokkal, suhanásokkal a látszat kedvéért a köteleket használva a porond közepére ereszkedik. Szaltók, fordulatok, légi spárgák tarkítják mozdulatait. Semmi nehézség nem lett volna neki megoldani ezt a bemutatót, ha szabadon kezelheti képességeit. De... Neki úgy kell tennie, mintha csak a kötelek segítségével tudna az egyik véletlenszerű légi pontból a másikba jutni...
A porond közepére érkezve, a látvány miatt tompítja landolását, egészen puhára, de csak észrevétlenül, mint egy filmben. Haja zuhatagként lebben vállára, derekáig beborítják hátát az ezüstös szálak, melyek mint a víz folyni látszanak. Jégezüst és bíborlila kezeslábasa engedi őt szabadon mozogni, a nézőket pedig szabadon megfigyelni kisfiús alakját.
Megvárja míg elkezdődik a zene, majd körbesétálja a porondot. Igazából semmi érdekeset nem csinál, de kisugárzása magára vonja minden ember – és nem ember – figyelmét. Vállára tekert, hátán levetülő, a föld fölött csapkodó bundája rugózása, hajának csillámai, nemes arcéle lenyűgözi a tekinteteket.
Sesshoumaru visszatornázza magát az egyik oszlop segítségével a kötelek magasságába. Belendül a hintán, majd a közönség sorai közé esik, szándékosan – egyenesen egy hölgy széke mögé. A nő megfordul, riadt tekintete röpköd a fiúcska hegyes körmű kezéről visszataszító mosolyára, pásztázza érzéketlen szemeit, halottfehér arcát, a színes mintákat rajta. Elakad a lélegzete. Sesshoumaru kivillanja hegyes fogait is mosolyából, majd helyből átugorja a széket, és az első sor elé érkezik a korlátra. Lehajol, körmével megsimogatja egy fiatal férfi borostás arcát. Hátraszaltó, cigánykerék, ugrás, fordulat. Még egy rövid ideig ismétlni ezeket, a közönségbe is látogat, rémítgeti őket. Egyre gyorsabban ugrál, az emberek már nem bírják követni. Ekkor, a zenére pontosan ügyelve ismét a hintára ül.
Beszalad egy hatalmas felbőszített kutya a porondra. Fekete, és habzik a pofája, morgására idegesség szaga áramlik körbe a sátorban. Sesshoumaru ezt elégedetten nyugtázva leereszkedik, megáll a kutyával szemközt, ami majdnem akkora, mint ő maga. Egyetlen szót mond, ami feldühíti az állatot, hogy nekirontson. Sesshoumaru, akármit tesz az állat, félreugrik, de nem támad vissza. Átugorja, elbukfencezik, kigáncsolja. A fekete kutya egyre izgatottabb. A közönségből füttyjelek érkeznek, bíztatás. Neki és a kutyának is.
Botorság. Nincs szüksége semmi ilyesmire. Nevetséges. Nem ők állnak a színpadon, mikor üvöltenek. Neki lenne joga itt izgulni. De ő nem teszi. Minek...? Annak a dögnek esélye sincs. Csak a mutatvány kedvéért játszik.
Elunja. Elhallgat a zene. Épp jókor.
Ismét szemközt állnak a kutyával. A fiú kinyújtja kezét, különben teljesen egyenesen áll. Vérszomjasan begörbíti ujjait, elindul előre. A kutya csahol, ugrik. Sesshoumaru ujjai könnyedén a megtermett állat nyakára siklanak. A kutya egy pár megdöbbentő pillanatig vergődve lóg a látszólag erőtlen marokban.
Sesshoumaru a közönség sziszegésére teljes erejéből nekivágja a dögöt a porond szélének. A nézők hátrább hőkölnek. Hol a kerítés...? Sesshoumaru úgy dönt válaszol.
- Azt kérdezitek hol a kerítés...? – hangja meglepően mély korához képest. Mosolya szadista. Beszéd közben a törött csontjaival küzdő kutya felé lépked – Nincs rá szükség. A kutyának esélye sincs. Eddig sem hagytam, most sem hagyom kijutni ebből a körből... – nem emeli fel a hangját, nem is mikrofonba beszél, mégis mindenki hallja, amit mond. A cirkuszigazgató az árnyékban elégedetten bólogat.
Sesshoumaru ismét elkapja a kutya torkát. Fél markában felemeli, szúrós tekintete keresztülfúrja az állatot, aki megdermed, nagy, nedves szemekkel figyel. A közönségből páran ráéreznek mi következik, és felpattannak, vagy nyögnek egyet. De a kritikus pillanatban csend van, így mindenki hallhatja a tompa roppanást. Sesshoumaru arisztokratikusan hegyes körmű ujjai szétnyílnak, a kutya ernyedten a földre puffan és nem mozdul. Néma csend.
Pusmogó méltatlankodással vegyes taps.
Sesshoumaru előkelően befejezi műsorszámát, pörög-forog még egy kicsit, kötélen ügyeskedik zenére. Ott fejezi be, ahol elkezdte, a hintán ülve. Sokaknak ragad a szeme időnként a kutya tetemére. A hinta felemelkedik, a sátor elsötétül, a zene elhalkul. Minden megnémul, fáj a csend.
Felverik a népet a trombiták, hirtelen felkapcsolódnak a lámpák. Előkerül a zenekar és az igazgató, vad tapsot követel, amit meg is kap. A kutya teteme eltűnt. Az igazgató cilinderét megemelve szünetet jelent be.
Sesshoumaru ásít egyet. A sátor kijárat felett ül, figyeli a lába alatt kisétáló embereket. Érdektelenül simogatja hófehér bundáját.
Nagysokára megjelenik Naraku civilben. Azonnal tudja, hol keresse a kis szökevényt.
- Na gyere csak le onnan... Mindenki azt kérdezi tőlem merre vagy, mert kell nekik a jutalom.
- Úgysem hagyom magam – felel halkan a fiú.
- Hadd próbálják meg. – kacsint Naraku félretűrve fekete loboncát.
- Nem vagyok játékszer... – mondja Sesshoumaru, de azért lecsúszik a tetőről és elindul Naraku mellett. Naraku nem mondhatni, hogy felismerhetetlen cilinder és piros frakk nélkül, de elég sokan elsétálnak mellette csak úgy. Sesshoumaru bizonyos mértékig bírja a férfit.
A kutyakölyköt leültették egy pad támlájára. Ismét megjegyezte:
- Nem vagyok játékszer...
Naraku magában felelt: Dehogynem Sesshy-baba. Ez az egész egy durva játék...
Narakut szórakoztatta, mikor az emberek megpróbáltak közel férkőzni Sesshykéhez. A létező összes dolgot megpróbálták már szerinte. Eddig csak egy valakinek sikerült... Legalább nem kell pazarolni a jutalmakat. Volt olyan alkalom, hogy úgy álltak neki ennek a kihívásnak, hogy nem is volt jutalom kéznél. Naraku megbízott Sesshoumaruban.
Az elbűvölő kutyakölyök meglehetősen nagy érdeklődésre tart számot. Majdnem mindenki megnézi, és minden harmadik ember legalább egyszer megkísérli a lehetetlent. Arra elég hamar rájött a buta embernépség, hogy a fiút meglepni egyszerűen nem lehet, tehát nem próbálkoztak hátulról megérinteni őt. Még csak hozzá sem nyúlhatnak, nemhogy megsimogassák azt a puha, selymes bundát. Körbeállják a padot és hallgatnak. Aki éppen beszél, győzködi a fiút mindenféle érvekkel, de Sesshoumaru legtöbbször nem is válaszol, csak mereszti a szemét.
- Nagyon utálod ezt csinálni ugye? – szól egy nő a sok közül – Nem hiszem el, hogy szeretsz hülyét csinálni magadból. Olyan vagy, mint egy börzére kínált plüssállat.
Sesshoumaru feláll. Az emberek automatikusan hátrébb lépnek. Valaki megpróbálja elcsípni bundája csücskét, de ő ellendíti az ötödik végtagot. Kemény tekintetét a nőre szegezi.
- Miért vagy itt ilyen fiatalon? Miért nem mész világgá? Jobb sorod lenne bárhol máshol. Nem való egy ilyen brutális cirkusz ilyen szép, fiatal fiúnak, mint te.
- Hát, mi való nekem? – kérdezi Sesshoumaru, megáll a nála jó pár fejjel magasabb nő előtt, de úgy néz fel rá, mintha lefelé nézne. Mély megvetéssel. Hiába kérdez, nem kap választ. Ugyanis nem várja meg. Előrelendül, fél kézzel elmetszi a nő torkát.
Volna, ha a levegőért kapkodó nőt valaki nem húzza odébb legalább olyan sebességgel, mint a fiú mozdulata.
- Sesshyke...
- Ne szólíts így! – mordul fel a fiú. Naraku elereszti a nőt.
- Nem esett baja...? – leporolja a hölgy fenekét, közben belenéz a dekoltázsába, összeérinti arcukat, a fülére lehel – Mondtam, hogy felelősséget vállalok, de nincs kedvem, inkább megelőztem a bajt. Sesshyke elég ideges típus, ha bizonyos dolgok szóba kerülnek.
- Nem vagyok plüssállat – jelenti ki a fiú karba tett kézzel. Naraku bólogatva egyetért. Á, nem vagy.
A nő felháborodik. Ő csak jót akar ennek a szegény fiúnak. Nem helyes, hogy állatokat öldössön egy cirkuszban!
- Maga a bábszínházba váltott jegyet és eltévedt? – kérdezi udvariasan Naraku és átfogja a nő csípőjét. Az emberek felkuncognak. A nő sértődötten elviharzik. Naraku kézen fogja Sesshoumarut, aki csak vonakodva hagyja magát. Elbúcsúzik az emberektől, mondván, hogy mindjárt vége szünetnek, és Sesshoumaru már amúgy sincs abban az állapotban, hogy győzködjék.
- Miért szólítottál azok előtt így? – sziszegi a fiú. Naraku erősen tartja a formás kezecskét.
- Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz azután, amire vetemedtél – mosolyog Naraku. Ritka, mikor Naraku nem mosolyog. Idegesítő. Mintha mindig mindent tudna...
Sesshoumaru rá se néz többet aznap. Nem is szól hozzá.
1999. 08. 05.
Naraku számára Sesshoumaru egy kínzás. És Naraku mazochista.
Sesshoumaru még véletlenül sem szeret Naraku kedvében járni. Amikor csak teheti keresztbe tesz neki. Narakunek ettől lesz érdekes az élete.
Sesshoumaru már a tizenhatot töltötte a cirkuszban. Majdnem születése óta a cirkusszal vándorol együtt városból városba, országból országba, földrészről földrészre. Időnként pár hónapra apja is felbukkan. Ő találta megfelelő helynek Naraku cirkuszát Sesshoumaru számára. Itt társakat találhat, van közönsége (kis korától kezdve szeretett a középpontban lenni), vigyáznak rá, eligazítják. Az öreg kutyadémon sok mindenben tévedett. Mivel nem sok időt töltött fiával kissé félreismerte, de azért az évek során rájött hibáira. Meglátta Sesshoumaru igazi természetét. És egyre kevesebbet fordul meg a cirkuszban. Ez mindenkinek feltűnt, de senki nem említi Sesshoumarunak. Főleg, mert egyértelműen ő is rájött, különben sincsenek sokan beszélő viszonyban vele. Hiúnak, önelégültnek, sznobnak, túl komolynak és vérengzőnek találják őt.
Ez részben igaz is.
Akivel Sesshoumaru úgy is szóba áll, hogy ő maga kezdeményez beszélgetést, nem csak válaszol, ha kérdezik, az Naraku. Nyílt titok, hogy az igazgató odáig van a kutyusért.
Főleg mióta megnőtt. Sesshoumaru kisfiús formája eltűnt, férfiasodott. Másnak is feltűnt, így kerül ismét a középpontba a kutyadémon, aki utálja a társaságot.
Ezen az estén épp nem tartanak előadást, egy nagyváros peremén ütöttek tanyát egy liget és egy szántóföld között. Lakókocsik halmaza, szárítókötelek, padok, összecsukható műanyag asztalok, pokrócok, lámpások, tábortüzek színesítik a helyet. Naraku magányosan üldögél egy tűz mellett, nyársra tűzött húsdarabot pirongat, gondolatai messze járnak, de szeme a társaságot fürkészi.
Az összetétel mindig változik, alig adták elő kétszer ugyanazt a műsort. Ha valaki elment, rendszerint akadt helyette más. Az elmenők egyébként csak nagyritkán nem térnek vissza. De megvannak persze a törzstagok, akik nem járkálnak, hanem mindig a cirkusszal maradnak. Naraku soha nem téveszt, mindig pontosan tudja, ki van itt és ki nincs. Fejében mindig készen áll a lista.
Súrlódást érez az oldalán, fehér paca mozdul a szeme sarkában.
- Sesshyke...
- Neked Sesshoumaru.
A fiú keresztbetett lábbal ül a padon, alig néhány centi választja el Narakutől. Bundája, ahogy minden más mérete, szintén megnőtt. Hossza már közel két méter, és jó vastag is. A puha szőrnek lehetetlen ellenállni. Naraku szabad kezével megfricskázza a szőrszálakat.
- Mit csinálsz itt?
- Úgy néztél ki, mint aki unatkozik.
Sesshoumaru szinte azonnal meg is bánja, amit mondott. Még követ el néha hibákat, de nem jellemző rá. Gyorsan elfordítja tekintetét. Naraku a földbe szúrja a nyársat, hogy érje a tűz leendő vacsoráját.
- Örülök, hogy érdeklődsz irántam Sesshyke... – Naraku megérinti Sesshoumaru karját, aki azt azonnal összefűzi mellkasán. Naraku felkel és szembehelyezkedik a fiúval, aki olyan egyenes háttal ül a padon, mint egy cövek. Szeme sarkából figyeli az igazgatót, aki leplezetlen mustrának veti őt alá.
Sesshoumaru vállszélessége már akkora, mint Narakué, ami arra utal, hogy vagy nem lesz már szélesebb, vagy robosztusabb lesz az alkata, mint az övé, ami valószínűtlen. Sesshoumaru alakja mindig is tökéletesen arányos volt. A fiú haja hihetetlen hosszúságokba nőtt, ujjai erősek, de kecsesek a hosszú, kemény, görbe ragadozó karmokkal.
- Ne bámulj – mordul a kutyadémon. Naraku elmosolyodik hamis komolyságából. Lehajol a fiú előtt, aki hátradől, hogy ne legyen olyan közel az arca ahhoz a...
- Nem bámullak. Csak nézlek. Ne mondd, hogy nem lehet. A porondon is közszemlére teszed magad. Te nem is látod olyankor, hogy nézel ki. Talán többet is megmutatsz, mint szeretnél.
- Tudom, hogy a kezeslábasra gondolsz. De minek szívatsz, ha úgysem hagyod, hogy mást vegyek fel..? Különben meg kit érdekel.
- Nem véletlen, hogy mindig te voltál a legnépszerűbb a közönségben. Mindenki imád. Ilyen testtel... És főleg, most vagy abban a korban...
- Milyen korban? – csattan hirtelen a kutyadémon. Naraku visszaül melléje, de gondja van rá, hogy ezúttal ne legyen meg a pár centi hely közöttük. Sesshoumaru igyekszik menteni bundáját minél messzebb a férfitól.
- Se gyerek, se felnőtt. Ilyenkor zúg beléd minden tinilány, a huszonévesek és a férjezettek. Talán még a férfiak sem mindig tudják kordában tartani a libidójukat, ha látnak téged azon a porondon úgy mozogni. Az ilyen korúakat szeretik a legjobban megbecsteleníteni. Még akkor is, ha három ujjal törik ki egy őrjöngő vadállat nyakát. Ez csak vonzóbbá tesz. Te is épp csak elkezdted megtapasztalni az életnek ezt az oldalát. Sokan másznának rád, ha egyedül maradnál velük egy szobában... Abban is biztos vagyok, hogy nem egy ember van, aki reggel nedves takaróval ébred, miután veled álmodott. Vagy te jársz a fejében, miközben ki tudja, hol jár a keze...
- Mocskos fantáziád van – jegyzi meg Sesshoumaru lekezelőnek szánt hangszínen, de szája sarkában ott bujkál a mosoly, amire Narakunek kihegyezett látása van. A férfi újra kézbe veszi a nyársat és folytatja a sütögetést.
Egy darabig csendben üldögélnek egymás mellett. Sesshoumaru ilyenkor kedveli a legjobban Narakut. Amikor sokat beszélt, és utána csöndben van. Akkor nem szereti, mikor csak egyszerűen csöndben van. Akkor unatkozni szokott mellette. Ilyenkor megvan az a bizonyos bizsergés a levegőben, amit ő szeret semmibe venni. Amikor nincs mit semmibe venni, az nem szórakoztató. Azért unatkozni ő sem szeret.
Naraku nagy sokára lehúzza a nyársról a húsdarabot, és elrágcsálja. Az utolsó előtti falatot odanyújtja a kutyadémonfiúnak. Sesshoumaru engedelmesen szájába veszi a húst. Naraku ügyel rá, hogy hozzáérjen a puha ajkakhoz. Az utolsó falatot is elajándékozza. Sesshoumaru igazából már vacsorázott, de ezt senki sem szereti firtatni – kevés lénynek van még olyan gusztusa, mint neki. Még Naraku sem mindig mondja, hogy ezt akár ő is megenné.
Naraku hosszan figyeli a kutyát, aki farkasszemet néz vele. Naraku vörös tekintete éget, de Sesshoumaru szeme tükörként visszaver mindent. Egyszer sem pislog. Naraku elmosolyodik, azzal a mosollyal, mikor tud valamit, amiről beszélgetőpartnere nem szeretné, hogy tudjon. Sesshoumaru gyorsan végigpörgeti a fejében, miről tudhat az igazgató, amiről nem kéne.
Semmiről.
- Sesshyke, nem akarsz ma a lakókocsimban aludni?
Hogy mit?
- Beszélgethetnénk. Mindig unatkozom esténként.
Aha...
- Majszolnánk egy kis csokit, meg pókerezhetnénk. Senki nem szeret velem játszani...
Igen, mert csalsz.
- Aztán több ágy is van, választhatsz.
Nem.
- Hm, mit szólsz hozzá? Pizsamaparti.
Nem.
- Na...?
Sesshoumaru mereven néz, pislogás nélkül hallgatja végig, majd hátradobja haját és kifejezéstelenül válaszol. Vagyis akar, de nem csúszik ki a tagadó válasz. Nézi Narakut. Reméli, hogy épp nem hipnotizál a nyomorult.
Naraku megigazítja frufruját, ami épp nem hullámos. Az egész haja hullámos, de olyan összevisszaságban, hogy lehetetlen egyenletesre rendezni. Ezért köti mindig össze, de csak azt éri el vele, hogy az arcába nem hullik, ugyanúgy kevereg mindenfelé.
- Legyen.
Sesshoumaru nem akarja hallani a saját hangját, amint kimondja ezt. Most már nincs visszakozás. Ő soha nem gondolja meg magát. Mindig határozott és pontosan tudja, mit csinál. De mégis érzi, hogy jobb lenne most az egyszer megszegni ezt az elvet, és mégis nemet mondani.
Utálja ezt a kettős, ellentétes érzést...
Pár órával később Naraku lakókocsijában. Már teljesen sötét van odakint. Bent is, mivel csak a sarokban ég egy kis lámpás. Egyiküket sem zavarja, hiszen mindketten tökéletesen (talán még jobban is) látnak sötétben. Az utolsó kártyaparti. Eddig döntetlen, ugyanannyit nyert Naraku, mint Sesshoumaru. Narakunek viszont eszébe jutott, hogy legyen tétje a döntő játszmának. Így szól: aki nyer, azt tesz a másikkal, amit akar. Sesshoumarunak, nyerés esetén – márpedig ő nyer – eszébe sincs kihasználni a dolgot. Esetleg megszívatja valahogy a pasit.
- Nem cserélek. – mondja Naraku. Sesshoumaru lecserél két lapot. Mázlija van. Ezért nem szeret kártyázni igazából... Túl sok minden múlik a szerencsén. Egy olyannak, mint ő, aki mindent előre gondosan eltervez, nem hagy figyelmen kívül semmit, ez a tervezetlenség elfogadhatatlan.
Majdnem tökéletes. Csak majdnem. Ki van zárva, hogy emellé Narakunek jobb legyen. Kábé egy százalék rá az esély. Kiterítik lapjaikat. Naraku mosolyog:
- Royal flush.
Sesshoumaru szeme egy pillanatra kikerekedik. Szimpla flush. Ez... szívás.
- Vesztettél Sesshyke... Tudod ez mit jelent? Én nyertem...
- A kettő párhuzamba állítható... Egymásból következnek, tudod. – Sesshoumaru feláll, tölt magának whiskyt. Kiissza az egész poharat. Naraku összesöpri a paklit. Összegumizza a csomagot, majd leül az ágya szélére. Sesshoumaru lekoppantja poharát az asztalra, majd nekidől a peremnek. Hirtelen túl szűkösnek érzi a lakókocsit, ahol eddig jól elfértek ketten. Nem gondolt bele. Legközelebb, bármily megalázó, bele kell kalkulálnia, hogy veszít. Nem hitte, hogy Naraku visszamondja az alkut. És nem kérdés mit akar. Sesshoumaru sem most jött le a falvédőről.
Naraku tekintete mélyül, a vörös pirossá élénkül, fáj odanézni. Sesshoumaru kívülről ugyanolyannak tűnik, de belül egy kicsit izgul. Nem szereti, ha megalázzák. Csak ennyi a problémája. Ő ugyan nem...
- Gyere csak ide... – int neki Naraku, kihúzza hajából a hajgumit. Hosszú, hullámos fekete hajszálak ömlenek mindenfelé. Sesshoumaru nem mozdul.
- Gyere csak, nem bántalak. Nem csinálok semmit, na.
- Nem félek tőled... – morogja a fiú és leült Naraku mellé. A férfi odahajol hozzá. Szájuk majdnem összeér, Sesshoumaru nem húzódik el. Tudja, hogy Naraku nem akart most annyira közel jönni. Honnan? Egyszerűen tudja.
- Megígérem neked, hogy nem bántalak... azaz, megúszod az alkut...
- Milyen feltétellel? – húzza fel szemöldökét Sesshoumaru. Összeér az orruk. Perzsel köztük a levegő, egymás leheletét lélegzik be.
- Okos fiú. Jól ismersz... – Naraku mosolyát egyszerűen nem lehet szeretni. Taszító érzéseket vált ki... imádnivaló – Nem csinálok veled semmit, ha cserébe te megteszed velem mindazt, amit én akartam veled.
Sesshoumaru nyel egyet. Naraku felnevet. Sötéten. Szórakoztatja a jelenet. Sesshoumaru dühös. Őt nem lehet így csapdába csalni... Sarokba szorítani...
- Tss... – Naraku ráhelyezi mutatóujját Sesshoumaru szájára, mielőtt megszólalhatna. Így csókolja meg, tulajdonképpen össze sem ér a szájuk. Sesshoumaru arca felhevül, érzi szívét dobogni. Úgy tűnik megtalálta egy érzés, amit nem tud kordában tartani...
Naraku haja előrecsúszik, Sesshoumaru arcát, nyakát csiklandozza. Sesshoumaru hirtelen hanyatt fekve találja magát, csuklóját Naraku szorítja a földre. A padlón fekszenek.
- Tartsd be, amit ígérsz. - Sesshoumaru tisztán emlékszik rá, hogy ennyire közel még kisebb korában sem volt soha Narakuhoz. Az arcuk talán nem ér össze, de az egész testével rajta fekvő férfi nehéz helyzetbe hozta. Ágyéktájon bizsereg, és egyszerre akar igent és nemet is mondani. Bundáján feláll a szőr, Naraku kóbor ujjai futólag megérintik a szálakat, ami a fiúból egy vonaglást vált ki. Naraku haja függönyként kitakarja a külvilágot, ami amúgy is csak egy lakókocsiból áll. Csak a piros szemek maradnak, meg az akarat, amivel igyekszik visszafojtani mindent érzést, amit Naraku fészkelődése ébreszt fel. A férfi feltérdel és elengedi Sesshoumaru csuklóit. A fiú megpróbál felkelni, de Naraku tovább szemétkedik; leül. Sesshoumaru észrevétlenül beharapja alsóajkát.
- Tudom, hogy igent akarsz mondani... – suttogja Naraku. A Honnan? Most hülye kérdés lenne. Sesshoumaru is érzi, amit nem akar. Akaratlanul is felmerül benne a kérdés: milyen érzés lehet így ülni valakin...?
Nem... kelsz fel... onnan... de rögtön... Sesshoumaru felül, de rosszul számít. Naraku nem vetődik le hátrafelé, hanem magához öleli a fiút. Sesshoumaru karmai a férfi ruhájába mélyednek, de Naraku meglepetésére hagyja magát, még mikor nyelvével megérinti a fülét; a kutyák egyik érzékeny pontja. Naraku soha nem hitte, hogy egyszer tényleg hallhatja azokat a nyögéseket...
Sesshoumarut valamiért nem tudja érdekelni, hogy tudja, mit gondol Naraku... Mire várt 16 évig...
- Ha úgyis tudod, hogy igent fogok mondani, akkor győzködés nélkül is azt mondom.
- Valami ilyen választ vártam tőled... – nevet Naraku. Egyszerre vetik bele magukat a gombolásba. Narakuről a sötétvörös inget, Sesshoumaruról a fehéret kell eltűntetni. Nagyjából egyszerre teszik meg. Sesshoumaru szédül. Vagyis; nem tudja hová tenni az érzést. Nem lát rendesen, zavaros a kép, ujjai maguktól cselekszenek, nincs szükségük pontos utasításra, ösztönből tudják, mit kell tenniük. Szuszogására nem figyel, nem zárja korlátok közé dobogó szívét. Mindig pontos, előre megtervezett mozdulatsoraiból kiesett.
Lecsúsztatja Naraku vállán a vékony inget, ami eddig sem nagyon rejtette el a férfi alakját, de mégis... más... igazi bőrt érinteni... igazi húst...
- A kis szadista... – kuncog Naraku a fiú ölében. Sesshoumaru felriad. Tényleg... megkarmolta Naraku karját és a sebet nyalogatja? A férfi bőre perzsel. Hozzáérni kellemes. Puha, simogató... Odabújik Naraku mellkasához, aki hátraveti fejét és hagyja garázdálkodni a fiút. Sesshoumaru hozzáérinti arcát a férfi melléhez. Megnyalja mellbimbóját, ami egy rándulást vált ki a férfiból. Sesshoumarunak tetszik a dolog, folytatja. Karmos ujjai rákulcsolódnak Naraku felkarjára, olyan szorosan, hogy lehetetlenné teszik az ellenkező mozgást, nem mintha Narakunek szándékában állt volna ilyesmi.
Naraku örül, hogy Sesshoumaru nyála csak kutya formájában mérgező... Különben most bajban lenne. Megfeszíti izmait, csak próbaképpen, de nem tud szabadulni. A fiú szorítása erős... Talán nem kellett volna ennyit várni. Lehet, hogy túl erős lesz és nem bír vele... Ez a jó a kihívásokban.
Sesshoumaru nyelve sikamlós ujjként simogatta a mellbimbóját. Borzongatás és libabőr lett az eredménye. Sesshoumaru gyakorlott kutyanyelve finoman összenyálazta a férfi mellét. A levegő hűvöse izgatóan kellemetlen érzéssel töltötte el Narakut. Szerette volna felmelegíteni lehűlt mellkasát... Nagyon...
Sesshoumaru hegyes fogai megkarcolják a bőrét. Kirázza a hideg. Sesshoumaru elengedi a kezeit, és megfogja a derekát, erősen tartja egy helyben, így a férfinek ismét esélye sincs menekülésre. Ismét, nem mintha eszébe jutna. Fél kézzel közelebb húzza Sesshoumarut, a másikkal a hajába túr. Azok közé a gyönyörű, sötétben is csillogó, vízselymes szálak közé. Sesshoumaru felemeli fejét. Világító szempárja összekapcsolódik Naraku tűzvörös íriszével. Az élénk színek úgy hatnak, mint a mágnes. Sesshoumaru mikor végre erővel elszakítja magát a hipnotikus tekintettől véletlenül a férfi szájára néz, csakhogy az tartsa fogva. Végülis... Most már úgyis mindegy... Ha már nem tud parancsolni az ösztöneinek...
Még önmaga is meglepődik egy kicsit. Odahajol Narakuhoz, határozottan, de vigyázva, nehogy hegyes fogaival felsértse a bőrét, megharapja Naraku telt alsóajkát. A férfi fellélegezni sem hagyja a fiút, azonnal, éhesen folytatja a megkezdett műveletsort. A világ beszűkül, semmi más nem létezik rajtuk kívül, és a bonyolult csókon kívül. A forró ajkak hatása Sesshoumarura egy egyszerű, de teljes önmegadás volt. Nincs, ami most rákényszeríthetné, hogy mégis nemet mondjon.
Naraku leállíthatatlan. Sesshoumaru szinte alig veszi észre, mikor a férfi az övével matat, majd mivel nem boldogul a gombbal megszabadítja tőle. Arcát beletemeti a fiú bundájába. Egészen kicsi kora óta nem hagyta ezt; de ez most már érzés... Az a bársonyos tapintás, mint egy vastag, élő perzsaszőnyeg. Végülis, ne feledkezzünk meg róla, bármilyen kimérten is viselkedik, Sesshoumaru mégiscsak egy állat...
Sesshoumaru felhevült agyában bekattan egy kapcsoló. Naraku egy követhetetlen mozdulat után a földön találja magát. Sesshoumaru félig fekvő pózban rajta, lehelete Narakuéval keveredik.
- Ha már azt mondtad, hogy én csináljak mindent, akkor maradj nyugton. – a fiú hangja a szokottnál is mélyebb. Narakunek a torkán akad a szó. Imádja azt a gyönyörű hangot. A totális érzelemmentességgel aláás mindenféle reményt, de frisseket is ébreszt vele...Közelebb húzza a kutyadémont és még egyszer magáévá teszi azokat az utánozhatatlanul édes ajkakat. Sóhaj szakad fel mellkasából. Tarkója alá fekteti kezeit, mintegy a megadás jeleként.
- Tied – mint egy idomított ebnek, mikor eléje teszik a vacsorát. Naraku látja Sesshoumarun, hogy már bármit mondhat. A fiúnak majdhogynem kikapcsolt az öntudata. Ami új élményeket jelenthet...
Sesshoumaru nem tétovázik; hosszú körmei ellenére gyakorlottan gombol ki, és igyekszik egyszerre mindenhol megérinteni a férfi testét. Mivel ennyi keze nincsen száját és bundáját is igénybe veszi. Naraku egyik kezével elkapja a fehér prémet. Magához szorítja, de az kicsúszik markából ragaszkodva az önálló feltérképezéshez.
A fiúnak nem kell sok, hogy megszabadítsa a férfit a nadrágjától. Naraku hiába ígért mozdulatlanságot, kénytelen ez viszonozni. Sesshoumaru, hűen az afféle cirkuszi szokáshoz, nem visel feszülő nadrágja alatt semmit (nem mutatna szépen a színpadon). Naraku szívesen az ölébe ültetné a kis kutyust, de az nem hagyja magát. A férfi aggasztóan alul találja magát, egy meztelenül fölötte térdelő, veszélyesen gyönyörű kutyadémonnal, akinek látható szándékai vannak vele.
Sesshoumaru megérinti Naraku nyakát, megkeresi ütőerét. A dobogást követve lefelé halad, körme hegyével éppencsak megcsiklandozva a férfit. Naraku először csak a fejét forgatja, majd hiába próbálja visszatartani, folyamatos borzongás önti el, bizsergés szalad szét a tagjaiban, forróság lesz úrrá rajta. Sesshoumaru a szíven keresztül halad, majd visszatér középre, megsimogatja a férfi köldökét. Ismét folytatva lefelé fekete fanszőrzethez ér, majd alsónadrághoz. Naraku épp csak kinyitja a kellemes kín miatt lehunyt szemeit. A fiú szinte letépi róla a maradék ruhát, majd kíméletlenül Naraku füléhez hajol. Nem szólal meg azonnal, tudja, hogy Naraku pár másodpercig most nem hall.
Naraku megpróbál megkapaszkodni valamiben, mikor a fiú teste hozzáér. A padlón megcsúsznak az ujjai, így az izmos bundát választja, ami mereven tartja magát. Naraku belemarkol a szőrcsomóba. Érzékletei megtelnek a fiúval. Bőrét csiklandozza Sesshoumarué, és ahogy egyre lejjebb hajol, egyre többet érez belőle. Képtelen visszatartani magát, fél kézzel magához öleli a fiút. Ágyéka lüktet. Megállapítja, hogy a fiúnak nem lesz jó, ha továbbra is ott akar feküdni széttárt lábakkal. Ugyanis ő nem mindig tartja be a szavát...
Sesshoumaru felül, gondja van rá, hogy bőre súrolja Naraku férfiasságát. A férfi nem bírja tovább. Elkapja a kutyadémon karját, ő is felül, feltérdel, csókot nyom a fülére. Sesshoumaru azonban nem hagyja kibontakozni. Már ott sincs. Hátulról öleli át a férfit. Állát a vállára támasztja, hátának feszül. Naraku Sesshoumaru tarkójára teszi kezeit, ezzel tulajdonképpen szabaddá téve egész testét. A kutyadémon nem várakoztatja meg a térdelő férfit. Alapos felfedezést tesz. Nem marad ki Naraku érintésre vágyó mellbimbója, sima nyaka, izzadságtól nedves oldala, feszes hasa, hívogató csípője. Sesshoumaru ujjai kíváncsian körbetapogatják férfiasságát. Mégis, mikor a markába veszi, csúszós tenyerébe, Naraku háta homorúan begörbül, fejét a fiú vállára ejti. Sesshoumaru szabad kezével Naraku nyakára pályázik. Állkapcsára és füle mögé fekteti tenyerét így tartva egy helyben a vadul lélegző férfit.
Naraku fülledt zihálása rendszertelen nyögésbe megy át Sesshoumaru keze alatt. De a fiú nem akar azért mégsem ennyire jót neki. Olyan hirtelen hagyja abba a kényeztetést, hogy Naraku hagyja magát négykézlábra dönteni figyelmetlenségében. Épp méltatlankodna, mikor megérzi a jól ismert karmos ujjakat fenekén. Sesshoumaru megint ráhajol, karjával átöleli a hasát. Naraku nagyon is jól tudja, mire készül. Arcán éles vigyor terül el.
Sesshoumaru ujjbegyeivel megkeresi az eredetileg más funkcióval ellátott lyukat, majd kíváncsiságtól hajtottan, érzéketlenül hegyes körmeire rögtön két ujjal behatol. Naraku félig fájdalmas, félig fellélegző nyögést ad ki. Sesshoumaru haja csiklandozza a csípőjét. Ez torz ellentétben áll a feszítő fájdalommal hátsófelében. A fiú, mint aki nem hallotta a mordulást, folytatja; kéretlenül egyre mélyebb. Élvezi a dolgot. A kis szadista. Megállapítja magában, hogy senki más nem tudna ilyen átélten, gyönyörrel szenvedni. Nemcsak, hogy négykézlábra kényszerítették, de még olyasminek is alávetik, ami fáj is, és megalázó. Mazochista.
- Mélyebbre... – kéri Naraku egy fél leheletből. Sesshoumaru azon nyomban engedelmeskedik. Naraku is ezt tette volna vele, tehát neki teljesítenie kell a kérést. Olyan mélyre dugja az ujjait – immár hármat - hogy azt hiszi elszakított valamit. Nem mintha ez megállítaná...
Naraku lélegzetvételei gyorsak és felületesek, fejét hátraveti több oxigén reményében.
Sesshoumaru úgy dönt más eszközhöz kell folyamodnia, ha tényleg mélyre akar jutni. És tényleg igazi tapasztalatokat és örömöt akar szerezni magának is. Ki másnak...?
Kihúzza ujjait. Naraku összeroskad, fejét karjára fekteti. Szeme sarkából lesi a fiút, aki meglehetős élvezettel nyalogatja ujjait. A férfi tekintete fixálódik, levegővételei ismét ritkulnak és akadoznak. Sesshoumaru nyelve tökéletes rutinnal tisztíja meg kecses, hamisan törékenynek tűnő ujjait. Mint annyiszor étkezés után. Most mégis... Naraku csak arra tud gondolni, mire tudná még használni azt a rutinos, forró, síkos nyelvet.
Sesshoumaru tudatában van a figyelemnek, ki is használja. Játszik még egy kicsit. Naraku elmosolyodik. A szemét. Pontosan tudja milyen ellenállhatatlan.
Sesshoumaru, immár tisztára nyalt ujjakkal, könnyedén felemeli a férfi testét, ismét a kutyapózba; csak ezúttal teljessé kívánja tenni. Naraku feszült figyelemmel kíséri minden mozdulatát, félig még mindig a földön feküdve ki tudja tekerni nyakát úgy, hogy lássa is a fiút. Nem lehet mondani, hogy a fiú nincs megáldva méretekkel. Naraku várakozása egyszerre izgatott és tőle szokatlanul kissé aggódó. Ne mis tudja igazán figyelemmel kísérni...
Sesshoumaru a behatolás kíséretében akkorát nyögött, hogy Naraku majdnem elvesztette az eszét. Nem is csak az érzéstől, hanem az együttes hatástól. A forró, tüzes test mögötte, a nedves bőr, azok a szemek, lélegzetelállító nyögések, kutyás morgások. Azelőtt, be kell, hogy vallja magának, még soha senkinek sem hagyta, hogy így bánjon vele. Ilyen lekezelően. Durván. Hogy úgy kezelje, mint egy alávaló férget.
De azelőtt még soha egyetlen egy éjszakát sem élvezett ennyire.
1999. 08. 06.
Naraku úgy ébred fel, hogy Sesshoumaru nem fekszik mellette. Feszülős fekete nadrágjában issza a whiskyjét és a lakókocsi ablakán át nézelődik kifelé. Csípőjével a párkánynak támaszkodik.
Narakuben képek villannak fel, egy halom érzés önti el egyszerre, ágyéka megdobban, kiüti a verejték. Halkan kifújja a levegőt, ügyelve, hogy még az éles fülű kutya se hallja meg.
Figyeli a fiú feszes fenekét, hegyes orrú, nemes arcélét, sápadt, csontfehér, meztelen bőrét. Mosolya letörölhetetlen. Maga mellé pillant, mivel hiányol valamit. A hófehér, fáradalmait kipihenő bunda mellette fekszik félig betakarva. Aha. Szóval ezért nem fázik ott egyedül az ablaknál.
Sesshoumaru egy egészen más lény, ha elveszti a fejét. Vagyis, ha hagyja előtörni a máskor oly gondosan elzárt ösztöneit és érzéseit. Úgy tűnik erre szexszel lehet a legkönnyebben rávenni.
- Látom ám, hogy ébren vagy – mondja halkan a fiú. Naraku meg van győződve róla, hogy Sesshoumaru oda se nézett. De elhiszi neki. A kifinomult érzékeket nem lehet átverni. Valószínűleg oda hallja a szívdobogását.
- Egészen megváltozol, ha elengeded magad. Gyakrabban is megtehetnéd – javasolja Naraku hanyatt fordulva – Jót tesz neked, ha kikapcsolt öntudattal vagy egy pár órát.
Sesshoumaru felvont szemöldökkel pillant végre oda.
- Semmi „öntudat kikapcsolás" nem volt.
Naraku próbálja megállapítani igazat mond-e a fiú. Egész végig magánál lett volna... Persze, magánál volt, de mégis hagyta uralkodni az ösztöneit. Hát semmit sem csinál elhatározás és önfegyelem nélkül...?
- Heh... Jobb vagy, mint gondoltam...
- Még szép.