Az azkabani szimat
1,
Tizenegy év és hét hónap telt el anélkül, hogy bármi érdekes történt volna. Ennyi idő után Sirius Black azon sem lepődött volna meg, ha tényleg becsavarodik; az eseménytelenül múló évek így is egybefolytak, s az életfogytos részlegen még az a változatosság sem adatott meg neki, hogy ne csupa mardekárossal legyen (már megint!) körülvéve.
A többiekkel ellentétben ő még mindig figyelt a környezetére. Talán csak neki tűnt fel a léptek zaja a távolban. A börtön személyzete nesztelenül siklott, vagy esetleg zörgött a tányérokkal, de semmiképp nem gyalogoltak, pláne nem ilyen döngő nehéz léptekkel. Röviden végiggondolta, mennyi az esélye annak, hogy bárki észreveszi. Nem sok. Az egykori auror-társai eddig sem vettek róla tudomást, most ráadásul nem is ebben az irányban jöttek. Gyorsan átalakult kutyává, és tovább hegyezte a fülét.
Most már biztos volt benne, hogy Hagridot hallja. Nem csak a járása volt jellegzetes, de a dörmögő hangja is, ahogy a Minisztrérium bocsánatkérését kommentálta. Aztán egyszer csak valami olyat mondott, amit az animágus sosem nézett volna ki belőle. Egy pillanatig el is gondolkodott, vajon csakugyan a pók- és vérfarkas (sárkány, óriáspolip, satöbbi-) rajongó vadőrt hallotta-e, de bizony, ez ő volt. Ilyet mondani! Pont ő! Igaz, hogy a dementorok tényleg ocsmányak és megtestesítik mindazt, amit egy épeszű varázsló igyekszik elkerülni, de mi ütött a félóriásba, hogy ugyanazt a véleményt osztja, mint akárki más? Tény, hogy úgy néztek ki, mint megannyi túlméretezett, foszló vízihulla, és képtelenség volt akár csak egy jó emléket felidézni a közelükben, arról nem is beszélve, hogy képesek voltak az ember lelkét kitépni, de ettől még...
Jobban belegondolva, az őrök egyáltalán nem voltak sem rémségesek, sem elviselhetetlenek, sem pedig a többi szörnyűség amit Hagrid (pont Hagrid!) elmondott róluk. Minden viszolygása ellenére, tizenegy év és hét hónap után Sirius abban már biztos volt, hogy nem rosszabbak egynémely körülhízelgett varázslónál, mindössze éppen annyira utálják az embereket, mint fordítva. Volt minisztériumi dolgozóként eleinte egyáltalán nem volt könnyű közöttük, de idővel egyre kevésbé foglalkoztak vele. Talán azt is tudták, hogy épp annyira rühelli a Minisztériumot, mint ők.
Hagrid földrengető léptei lassan elhaltak, Sirius pedig ott maradt az apró cella ajtajában, kutyaként összekuporodva. Ha ez Hagrid véleménye a dementorokról, hát akkor majd megmutatja ő, hogy... Tulajdonképpen mit is? De majd kiderül, döntötte el. Ideje volt bőven...
Csirkehús illatát hozta a szél. Már megint valami olyan étel, amit forrón lenne jó megenni, de persze centis jégréteg fogja fedni, mire az őrök ideérnek vele. Sirius kutya-szemével méricskélte a nagydarab fekete alakot a cella ajtajánál. Hallotta egyszer, hogy ezt a példányt Daire-nek szólították. Az élénk, görbe kezű Skippset is megismerte, meg az életfogytos részleg vezetőjét, Vaqqu-t, akinek mindig jégvirágok borították a csuklyáját.
Fél óra múlva megállapíthatta, hogy legalább az orra nem hagyta még cserben: az ebéd húsleves volt, meg valami mexikói tésztaféle, amilyet először akkor evett, amikor a Black család egy neves inka mágusnál volt látogatóban. Azt akkor tűzforrón szolgálták fel. Igaz, hogy ebben a mostaniban viszont nem kellett semmi gyanús összetevőtől tartania.
A foglyok nagy többsége már előre rettegett az etetéstől, mert az őröknek szokása volt bemenni a cellákba az étellel, ahelyett, hogy csak a résen csúsztatták volna be. Sirius számára viszont egy lehetőséget jelentett, most, hogy eldöntötte: túl fog tenni Hagridon. Egyenesen odalépett az ajtót kinyitó lény elé, és (ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a vak őr emlékezetből megtalálja a rogyadozó asztalt a cella közepén) óvatosan átvette tőle a tálcát. Arra gondosan ügyelt persze, nehogy közben véletlenül hozzá kelljen érnie azokhoz a zöldesszürke, nyirkos ujjakhoz.
-Innentől megoldom...
A megtermett dementor egy pillanatig zavarodottnak tűnt. Sirius gyorsan elhátrált a tálcájával, de leküzdötte a viszolygását, és amikor a túloldali falhoz ért, megállapította, hogy még mindig nem visszhangoznak a legszörnyűbb emlékei a fejében. Eszerint a dementor mégsem vette rossz néven ezt a legelső próbálkozást. Az animágusnak inkább az a benyomása támadt, hogy a szem nélküli alak alaposan végigméri őt. Talán azon töpreng, hogy honnan szedte a fogoly a bátorságát. Sirius gyorsan elfordította a tekintetét, pont úgy, ahogyan egy kutya jelzi, hogy nem vonja kétségbe a másik fél pozícióját. Természetesen a mozdulatnak semmi jelentősége nem lehetett egy vak bestia számára. Sirius majdnem elejtette a tálcát, amikor a dementor egy különösen mély hangú hörgés után szintén elfordította a fejét.
Aztán magára hagyta őt a fagyott húslevessel és a deres tésztával.
Most, hogy újra megnyugtatóan egyedül volt, az egykori auror végiggondolta a lehetőségeket. Az nyilvánvaló volt, hogy alábecsülte a másik fél képességeit, de az is, hogy a dementor a lehetőségekhez képest jól reagált. Ezt kellene folytatni valahogy...
Elmormogott egy felmelegítő bűbájt. A pálca nélküli varázslat sosem volt az erőssége, még tizenegy év folyamatos gyakorlás után sem, de a dermedt húsleves lassan olvadni kezdett, majd negyed óra után szinte ehető hőmérsékletre langyosodott.
Amíg evett, néhányszor ki-kilesett az ajtó előtt várakozó dementorra. Legalább egy fejjel magasabb volt a többinél, ahogy egy helyben lebegett, a csuklyája teteje majdnem négy méter magasra ért. Amíg a fogoly a kihűlt tésztát rágta, azalatt nyilván ő is megebédelt - a hozzá legközelebb lévő varázsló összes megmaradt boldogságából. Belegondolva, az sem lehetett valami nagy lakoma.
Sirius tovább nézte a fekete vászonba burkolódzott alakot. Az egykori harcostársak valamelyike volt kedves elintézni, hogy egy őr mindig legyen a cellaajtó előtt, hátha ezzel még nyomorúbbá teheti az állítólagos titokgazda hátralevő életét... Ezzel a Daire-rel szinte szerencséje volt. Daire, milyen fura név. Kinek jutott eszébe kelta nevet adni egy egyáltalán nem harcias lénynek? Aki ráadásul a szélcsendes, meleg párát szereti, nem pedig az itteni sós zimankót?
Tessék, gondolta fanyarul elvigyorodva. Máris teljesen úgy gondolkodik, mint Hagrid, sőt, sikerült is túltennie a vadőrön. Akkor talán... Így tovább. Végre megint volt valami cél, amit maga elé tűzhetett.
Az üres tányérokat mindig Skipps szedte össze. Skipps igazi bohóc volt, öt-hat tálcát kártyavár módjára egymásra halmozva egyensúlyozott, legfelül a tányérokat pörgetve. Ezt nem lehetett kibírni elmosolyodás nélkül. Életrevaló jószág, állapította meg nem először a varázsló. Ahol az összes többi dementor a foglyok megmaradt életöröméből próbált táplálkozni, és persze felkopott az álluk, ott Skipps megtanulta, hogyan vidítsa fel a környezetét és jusson belőlük élelemhez.
Skipps végigért a folyosón, és vacsoráig ismét csak a tömény unalom ígérkezett. Daire még mindig ott lebegett a cellaajtó előtt, mozdulatlanul, még a köpenye széle is épp csak meg-meglebbent.
Sirius összeszedte minden bátorságát. A makacsságát még tizenegy év hét hónap Azkabanban sem tehette tönkre. A meggondolatlansága juttatta ide, de a kitartása segített túlélni. Akkor, csak így tovább, biztatta magát megint.
-Unalmas lehet ott kint - kezdte halk hangon. - Tudom, az a parancs, hogy mindig legyél az ajtónál, de ha nem mondták meg, hogy melyik oldalon kell lenned... Örülnék némi társaságnak.
Tessék, kimondta. Közölte egy dementorral, hogy az ő társasága jobb a teljes magánynál. Sirius nagy levegőt vett. Most nem szabad feladni.
Az őr megfordult; Sirius jeges, földszagú fuvallatként érezte magán a figyelmét, ahogy a lény beleolvasott a tudatába. Eszébe jutott, amikor majdnem húsz évvel ezelőtt egy telihold utáni reggelen belefutottak az akromantulákba, és ahogy akkor, most is átélte, ahogy a pillanatnyi megrettenést felváltja a tiszta döbbenet. Annak idején a fiatal animágusok és a vérfarkas azon lepődtek meg, ahogy Hagrid egy gigantikus, beszélő pók hátát vakargatta, nem tudva, hogy néhány iskolás figyeli. Aztán más emlékek jutottak eszébe a vadőrről: a csalódottság, ahogy a félóriás az előbb véleményezte a dementorokat, és a saját eltökéltsége, hogy csak azért is bebizonyítja az ellenkezőjét.
Daire halkan hörpölt a levegőből, mintha csak ínyenc lenne, aki csak a neki tetsző gondolatokat szürcsöli. Sirius valósággal hozzádermedt a falhoz, de azt is érezte, hogy a dementor leheletébe kíváncsiság vegyült. És még valami furcsamód megnyugtató: valami pozitív, amit egyelőre nem tudott hova tenni.
-Komolyan mondom. Szeretném, ha bejönnél.
A szíve a torkában dobogott. De mit veszíthetett? Talán a barátait, akik már rég meghaltak, vagy elárulták őt? Vagy a családját? Ugyan... Akármi lesz most, az élete innentől kezdve eseménydúsabb lesz, bár abban nem volt biztos, hogy hosszú is.
Daire halkan becsukta maga mögött a cella ajtaját, és jeges lélegzete ismét megtalálta a varázslót. Nem adott ki hangot, de éreztette, hogy nem felejti a szabályokat, és csak addig marad, amíg a meghívás fennáll. Azkaban a dementorok területe, de a cella mindig az adott varázslóé.
-Meg akartam köszönni - folytatta halkan az animágus -, hogy nem vagy rosszabb velem, mint... Mint mindenki más. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a lehetőségekhez képest megkíméltek. Te is, meg a többiek. Sokkal szívesebben táplálkoztok bűnözőkből, mint egy peches aurorból. Azért, mert ártatlan vagyok, igaz? Ti pontosan tudjátok, hogy mi történt. Hogy ostoba voltam és elvakult, és gondolnom kellett volna arra, hogy egy halálfalótól minden kitelik. De soha nem árultam volna el Ágast...
Mintha visszhangot vertek volna az emlékek, érezte, hogy a dementor mindezt pontosan tudja. És mintha őt is zavarták volna a keserű gondolatok.
-Nem te tehetsz a múltamról - szólt Sirius. -És arról sem, hogy már megint a családommal vagyok összezárva.
Eszébe jutott, hogy a büszke Black dinasztia jónéhány tagja töltötte egykor a szabadidejét muglik vadászatával, és ennek következtében aligha lesz ő az első, aki Azkabanban fejezi majd be az életét.
A dementor ismét rálehelt, és ő emlékezett - de nem arra, ami vele történt, hanem a régvolt Cygnus Black-re, Tapmancs ük-ükapjára, aki mugli szüzek véréből főzött bájitalokat a legkülönbözőbb ismerősei számára, és Arcturus Black-re, dédapja testvérére, aki huszonöt faluban hagyott szerteszét különböző elátkozott tárgyakat Grindelwald idejében. Daire mindkettejüket személyesen ismerte.
-Gondolhattam volna - felelte Sirius. -Ilyen családdal, mint az enyém...
Hirtelen büszkeség töltötte el. Ő volt az első, és tudomása szerint egyetlen, aki nem a Mardekárba került. És ha már mindenképpen itt kell végeznie, legalább nem véres kézzel hal meg, ami fontos volt még úgy is, hogy erről egyedül az őrei tudtak.
Egyre könnyebbé vált a beszéd, egyre tisztábbak lettek a gondolatai. Hogy a dementor mindössze visszafogta magát, vagy valamilyen módon védte a többiek hatásától is, azt nem tudta. De most már kevésbé viszolygott az őrtől, és mintha őt sem feszélyezte volna annyira, hogy éppen a rábízott fogoly cellájában tartózkodik.
Sirius azokra az évekre gondolt, amikor aurorként és a Főnix Rendjének tagjaként szállt szembe a halálfalókkal. Arra, hogy hány visszafordíthatatlan átkot akadályozott meg, és kiket sikerült a dementorok kezére juttatnia. Ők pedig nem felejtenek, akkor sem, amikor Voldemort bukása után a Minisztériumnak már nincs szüksége ilyen szolgálatokra. Jobban is bántak vele, mint azok, akikért egykor az életét is kockára tette.
Az egykori auror a fekete csuklyára nézett.
-Köszönöm.
Ahogy kimondta, különös melegséget érzett. Mintha az iránta érzett hála visszapattant volna a dementorról, de egy pillanattal később rájött, hogy pont ennek ellenkezője történt: az őr viszonozta a köszönetet.
A dementor tudata feltárult előtte, épp úgy, mint ahogy a vak lény tudott olvasni a fogvatartottak lelkében. Egyszerre érzékelte az életfogytos részleg összes jelenlegi lakóját, s ő maga is - nincs jobb szó - emlékezett mindarra, amiről Daire-nek tudomása volt. Látás nélkül felfogta az erődítmény minden magas, szűk folyosóját, a cellaajtókon a mágiahordó festékkel felrótt számokat, a csigalépcsőn épp aláereszkedő vezér dementort, akinek Chesire volt a neve. Tudta, melyik fogoly miért került be, és hogy mit követtek még el a rájuk bizonyított bűnökön kívül. Rodolphus Lestrange utolsó vidám gondolata hat évvel ezelőttről az volt, hogy valaki a kint maradtak közül mostanra biztosan végzett az áruló Pettigrew-val. Mulciber pedig az elmúlt három évben folyamatosan azon kesergett, hogy ha Harry Potternek bármi baja esett volna, arról bizonyára idebent is tudnának.
A dementor lehelt egy utolsót, akárha megjegyzést fűzött volna a megosztott emlékhez: a Fiú, Aki Túlélte, az előző tanév végén két társával együtt megvédett egy nagyerejű tárgyat a Roxfortban, és megakadályozta, hogy a legutóbbi sötét nagyúr visszanyerje az erejét.
-Az én keresztfiam! Griffendéles?
A dementor erre nem tudott válaszolni.