Megjegyzés: A szereplők még mindig J. K. Rowling tulajdonai (már amelyik).
Korhatár: Összességében 16, de a későbbiek folyamán lesz 18 is.
Kígyó és Főnix
A fiáker csendesen gurult a terjedelmes épület elé, a négy ló patája halkan kopogott a köves úton. Az eső pici cseppekben hullott alá az égből, néhány tócsa gyűlt össze az útszéleken és az apró árkokban. Upon Tyneban így nyár elején ez megszokott időjárás volt, a kis létszámú városban az emberek még ennek ellenére is boldogan éltek egymással.
Az utasszállító ajtaja most kinyílt, mire néhány fiatal szállt ki belőle. Mindannyian lelkesen mesélték az egy év alatt történteket az iskolájukról, örülve, hogy végre ismét itt a nyár.
Míg ők a batyujukkal törődtek, addig leszállt az utolsó utas is. Hosszú, fekete kabátjába belekapott az eső által hozott szél, kapucniját egyből lefújva. Nem is rakta vissza, komor arccal mérte fel az épületet, fültőig vágott fekete hajtincsei az arca előtt lengedeztek.
Tom Rowle Denem egyáltalán nem volt boldog, hogy újra beléphet az intézmény vaskapuin. Maga az árvaház hasonló kinézetű volt, mint Washingtonban a fehérház, középen a főépülettel, két szélén pedig a hosszú oldalépületekkel. Úgy élből visszataszító külsőt kölcsönzött neki a sárga színe, ami inkább vallott egy elmegyógyintézetre, mintsem egy árvaház belsőjét tükrözné. Végig nézett a vasrácsos ablakokon… tisztára, mintha egy börtönben lennének. A 16 éves Tom számára nagyon is annak tűnt. Ennél már csak Azkaban lehet siralmasabb hely.
Végül mély levegőt vett, majd csatlakozott többi sorstársához. A hideg vaskapuk nyikorogva nyíltak ki, majd csukódtak, mikor Tom, utolsó lévén, becsukta. Belépve a barnára mázolt bejáratin, az enyhe fertőtlenítő szagú csarnokban találták magukat. Meg sem közelítette a Roxfort varázslatos berendezései, falait, padlóját. A berendezés mind a legolcsóbb (és legszálkásabb) anyagból készült, díszek csak el-elszórtan látszódtak, a gyerekek miatt nem volt tanácsos könnyen törő holmikat tartani. A falakon türkiz és fehér virágokból álló tapéta díszelgett, valahogy visszataszító, öregasszonyos hatást keltett. A helyiségből három irányba lehetett kimenni, az egyik balra nyíló ajtó az ebédlőbe vezetett, a jobbra vezető a fonálkészítő szobába, ahol a gyerekek szoktak a társadalom számára hasznos elfoglaltságot művelni, az emeletre pedig egy vastag tölgyfából készült lépcső vezetett fel. Nyílván új szerzemény lehetett, még fénylett a friss lakk, „új szagot" árasztott magából, és Tom tavaly nyáron még nem látta. Most négy társával együtt felment az emeletre, megkeresni a hálószobájukat. Egy teremben általában öten szoktak aludni, a fémkeretes ágyak most is a megszokott helyükön álltak, övé volt az egyik utolsó, az ablak alatti. Egyéni szekrényébe beledobva két bőröndjét, levágódott a fehér ágyneműkkel borított ágyra, arcát tenyerébe temetve. Ismét vége egy évnek. Már csak két éve van hátra, utána belefog nagyszabású álma megvalósításába és keres külön mestereket, akik tovább tanítják. És akkor majd nem szájalnak azok a nyomorultak sem az iskolában… mert nem lesz MIVEL!
- Tom! Hát itt vagy? Már annyira hiányoztál!- csattant fel egy boldog hang az ajtóból, és Tom még halkan felsóhajtott, mielőtt megfordult volna.
Egy fiatal kisfiú állt a küszöbön, alig érhette el a tizedik évét. Kis csenevész alkatúnak tűnt, bő ing volt rajta fölül, és még a nadrágtartó is alig tudta rajta tartani még bővebb nadrágját. Piszkosszőke haja kócosan meredt az égnek, sártól és víztől maszatos arcára, kezére és ruházatára nézve az udvaron játszhatott. Lábán most nem volt cipő, lyukas zoknija latyakos volt.
- Szia, Morgan.- eresztett meg egy fáradt mosolyt Tom, aprót integetve az ujjaival. Ő volt az egyik legfiatalabb árvafiú, akinek egyben a legnagyobb szája is volt. Tom nem tudta, hogy' lett a barátja a kicsi Morgan Blue, egy a lényeg, a kisfiú mindig kiállt mellette, ha emiatt gyakran meg is gatyázták szegényt az idősebbek.
Morgan most boldogan mosolyogva szaladt hozzá, majd szó szerint a nyakába ugrott.
- Na! Ne ilyen erősen szoríts! Kifojtod belőlem a lelket!- nyögte ki a srác, megpróbálva lefeszíteni nyakáról a vékony kis karokat.
- Azt hittem, csak holnap fogsz jönni! Mesélj! Mi történt veled az iskolában? Sokat tanultatok? Nehezen ment az év? És ugye tovább fogsz tanítani az olvasásban és az írásban?- árasztotta el kérdéseivel Morgan, majd felállt.
- Azt hittem Lawrenc atya tanít titeket.
- Á, ő olyan unalmas! Alig haladunk a tanulással, mert vagy misézik, vagy felszenteli az embereket, esküvőket bonyolít, vagy éppen elutazik pihenni. Nem mindig ér rá, és szinte alig tudtuk megtanulni az ABC-t és a számokat 1000-ig. Az írás elég gyatrán megy, egy szót öt percig írok. Naaa! Légyszí, segíts!
- Rendben, majd meglátom, mit tehetek.- állt fel Tom, levéve magáról a kabátot, egy fogasra felakasztva a szekrénybe.- De addig is mesélj, mi új hír van, a lépcsőt leszámítva?
- Az tök frankó! Annyira tetszik, a fiúkkal egész nap azon járkáltunk le-föl, mikor kész lett!
- Morgan! Mondom a lépcsőt leszámítva.
- Ja, hát semmi érdekes. Tedék, szokásukhoz híven, piszkálnak tovább mindenkit, azt hiszik, mert ők már 17 évesek elmúltak, legidősebbek lévén ők az uralkodók. Sajnos sokszor felemlegettek téged is mostanában, hogy ha megjössz, akkor megint meg fognak verni.
- Nos… ez valamivel lényegesebb hír.- biggyesztette le a száját a srác.- Még valami?
- Nem, nem hiszem, hogy…- most elhallgatott a fiú, a szemei kikerekedtek örömében.- Jaj, hogy felejthettem el! Az igazgatónál járt pár nappal ezelőtt a gyermekvédelmi tanácstól pár illető és Billy szerint, aki Petertől hallotta, neki azt hiszem Ashly mondta, de…
- Kiböknéd, hogy mit?- vágott közbe gyorsan Tom, mielőtt még az egész létszámot felsorolná.
- Hát azt, hogy egy új gyerek fog ide jönni!- vágta rá Morgan.- Azaz… nem is gyerek, mert lány és már 15 éves, de valahol azért mégis gyerek, mert még nem töltötte be a 17. évét, de hozzám képest már kész felnőtt…
Tom felsóhajtva túrt a hajába. Morgannek egy szépséghibája van, hogy be nem áll a szája. Még az ördögnek is lyukat beszélne a hasába!
„Megmentésére" a hálószobatársai jöttek be, de ők csak köszöntek neki, majd tovább folytatták tevékenységüket. Tomnak igazából csak két barátja volt, akikkel két szónál többet váltott. Az egyik Morgan, a másik egy már felnőtt kategóriába sorolható srác, mert nem régen töltötte be a 17. évét. Őt Bishop Arturonak hívták, bár a gúnyneve „Túrórobi" volt. Ő a legszótlanabbak közé tartozott, az életéről csak annyit, hogy súlyos balesete volt, ott veszítette el szüleit, és emiatt lett olyan csendes. Haja sötétbarna volt és a válláig ért, magas, langaléta testalkatú volt.
- Gyere, mindjárt itt a vacsora ideje!- ragadta meg az ingje ujját Morgan, az ajtó felé húzva.
- Várj! Át akarok öltözni, mellesleg fel kell készülnöm a nagy megmérettetésre.- húzta ki ingjét a szorításból Tom.- De te csak menj előre, nemsokára követlek.
Morgan szaporán bólogatott, utána kisietett a szobából. Így Tomnak végre volt ideje némi rendet rakni kifáradt tudatában.
Mindig is utálta az étkezés előtti imádságokat. Ha valóban létezne valaki odafent, akkor ők most nem lennének ilyen helyzetben, és még sorolhatná. Eleinte még hitt ezekben a fohászkodásokban, annyira vágyott békés, családi életre, barátokra, rendes gyerekszobára és mindenre, ami csak kellhet egy gyereknek. De az idő korán feledtette vele ezeket az ábrándokat, az is csak pillanatokig tartott, mikor bekerült a Roxfortba, bár az teljesen más kategória, hisz ott olyat tanul, ami a hasznára válik. Már most, öt év alatt annyi tudást halmozott fel, ami elég lenne az elhelyezkedésre a varázslóvilágban. Ám ő úgy vélte, a sorsa nem egy hétköznapi irodista vagy patikárius, esetleg tanár, hanem sokkal, de sokkal több. Még nem tudta hova fog kilyukadni, de elhatározta, hogy annyit tanul, amennyit csak lehetséges.
Váratlanul egy éles fájdalom zökkentette ki a gondolataiból, ami a bokáját érte. Felszisszenve ejtette ki a kanalat a kezéből, ami tompa csörrenéssel esett le a leveses tányérjába. A vele szemközt ülő srácra, Tedre nézett, aki most ezerrel vigyorgott, azzal a tipikus „rosszfiús" kifejezéssel. Nem volt sokkal magasabb Tomnál, de tőle eltérve elég izmosnak nézett ki. Arca mondhatni a „tenyérbemászó" kategóriába tartozott, ha valaki ránézett rövid, szőkés hajára, széles arccsontozatára és vastagabb ajkaira, rögtön meghozta a véleményt, hogy ez egy durva fráter. Természetesen az igazgató, mr. Blunt kedvelte, hisz' az apja élt neki, aki jelenleg külföldön tevékenykedett üzleti ügyben, csak nem tudta kire bízni a fiacskáját, ezért ideiglenesen íratta ide.
Edward Foster ezt pedig állandóan éreztette mindenkivel, az apjától kapott leveleit rendszerint fel szokta olvasni mindenki előtt. Neki akadt itt néhány „nagylelkű rajongója", akik most szintén kuncogva figyelték a jelenleg lezajló eseményt.
- Na mi van, Denem?- hajolt közelebb Ted, halkan beszélve, meg ne hallja az asztal túl felén étkező tisztelendő anya. Ő szokott a gyerekekre figyelni, és úgy általában egész nap foglalkozni velük. – Azt hittem már vissza sem fogsz jönni a tavalyi balhé után. Mégis volt pofád betenni ide a lábad?
Tomnak megfeszült az állkapcsa, alig tudta vissza tartani magát, nehogy bevesse a varázserejét. Jól tudta, hogy annak csak ő inná meg a levét az iskolában. Így tehát nyugalmat erőltetve az arcára húzta fel a szemöldökét.
- A helyzet az, hogy nem hatott meg különösképp a fenyegetőzésed. Mellesleg te csak ne szájalj a gyér írás és olvasás tudományoddal. Ha annyira nagy legény lennél, akkor legalább iskolába járnál, mint én. Vagy ez már meghaladja a képességeidet, Ted?- tette még hozzá gúnyos hűvösséggel Tom, és élvezte a srác színváltó arcát. Először látványosan elsápadt, majd paprikavörös lett a dühtől. Már senki nem mosolygott.
- Neked véged, Denem! Összesajtollak, mint egy citromot!- sziszegte Ted ökölbe szorult kezekkel.
Teljesen váratlanul valami arcon találta. A körülöttük ülők döbbenten néztek a srác arcán végigfolyó krumplipüré darabon, amit most hihetetlen gyorsasággal törölt le magáról. Dühtől villogó tekintettel nézett először a szintén döbbent Tomra, majd a mellette ülő Morganre. A kisfiú büszke mosollyal lengette meg evőkanalát, majd egy újabb adag krumplipürét belerakva ismét megcélozta vele Tedet. Ezúttal a nyakát találta el, belefolyva az inge alá.
- Te kis pondró!- üvöltötte, felugorva a székéről, ronggyal próbálva kiszedni ruhája alól az ételt. Mindenki azonnal rájuk figyelt.- Csak kapjalak el titeket! Bizisten…
- Mr. Foster!- pattant fel a tisztelendő anya felháborodva.- Nem tűröm az étkezés közbeni lármát, főleg nem ezt a durva beszédet! Nem istenkáromlunk! Azonnal ülj vissza a helyedre és folytasd az étkezést!
Ted fújtatva zuhant vissza a székére, gyilkos pillantást vetve Morgan felé, aki most boldogan ette a második fogást, az üres krumplipürét.
Tom ezzel szemben nem élvezte már a helyzetet és Ted bosszúságát, jól tudta, hogy kemény megtorlások lesznek ebből. Így szótlanul evett tovább, bár a lábát biztos távolságba helyezte, a szék lábára kulcsolva.
Tom kis ideig az árnyakkal borított mennyezetet figyelte háton fekve, miközben már mindenki elaludt. Egyedül a mellette lévő ágyban fekvő Bishopnál égett egy gyertya, kezében a Bibliával. A balesete óta rengetegszer kiolvasta.
- Nyugtalan vagy?- nézett fel hirtelen a könyvből, a srácra nézve.
- Ennyire látszik?- fordult felé Tom.
- Közel fél órája mozdulatlanul bámulod a plafont, kb. ha háromszor pislogtál.
- A vacsoránál történteken gondolkodom.- sóhajtott fel most Tom, visszafordulva a plafon felé.
- Ted ostoba. A gonoszok mindig elnyerik méltó büntetésüket. Ő sem legyőzhetetlen, előbb vagy utóbb valaki ellátja a baját.- tette most le a könyvet Bishop, majd elfújta a gyertyát.
Tom elfilózott a hallottakon, de nem tudott döntést hozni, váratlanul fény világított be az ablakon, egy automobil reflektora. Az intézet előtt állhatott meg, a motor zúgása is beszűrődött. Megállapította, hogy az igazgató jött vissza valamelyik sürgős útjáról, így most kíváncsian állt fel és lépett az ablakhoz.
Az esőcseppes ablakon kinézve jól látta amint két felnőtt kilép az automobilból, és néhány csomagot vesznek ki. Most egy hófehér köpenyt viselő harmadik személy is kilépett a hátsó ülésről, de a kámzsa eltakarta a fejét. Ő is hozott magával egy táskát, majd így hárman beléptek a vaskapun.
- Kik lehetnek?- hangzott fel egy halk hang mellette.
- Jesszus!!- perdült meg Tom riadtan, a mellette álló Bishopra nézve.- A frászt hozod rám ezzel a halk osonásoddal! Miért nem tudsz normális hangokat kiadni járás közben?
- Ejnye, de megijedtünk. Megleptelek, tán?- kérdezte a srác szelíd mosollyal, majd intett egyet neki.- Gyere, nézzük meg ki az új jövevény.
- Minimum Hófehérke.- dörmögte Tom felháborodva, hogy így kifakadt és, hogy megijedt, de azért halkan kiosontak a hálóteremből, a lépcső tetejéig.
Pont ekkor lépett be a három egyén. Thomas Blunt, az igazgató, lerázta sapkájáról az esőcseppeket, megborzolta rövid fekete haját, majd lesöpört néhány láthatatlan szöszt a kabátjáról. Bajusza kissé kuszán állt, sötét tekintete a megszokott szigorúságot sugározta. A másik felnőtt is férfi volt, kissé köpcös, harcsabajusszal, vörös, pufók arccal, bő kabáttal. Néhány vizes hajtincs lapult kerek fejéhez, kezében egy ékköves sétapálcát tartott.
- Tehát ez lenne az upon tyne-i árvaház.- kezdett bele mr. Blunt, a fehér köpenyes, feltételezhetően nőnek és gyereknek intézve szavait.- Remélem, ez helyettesíteni fogja a házadat és elveszett családodat, mi itt mindannyian szeretetben és békességben élünk.
- Nagyon köszönöm a lehetőséget, uram.- szólalt meg a lány, hangja lebilincselően gyönyörű volt. Mintha énekelt volna. Most levette magáról kámzsáját, szétnézve az előtérben.
- Aranyos lány.- jegyezte meg Bishop halkan, a korlát mögött guggolva, a fokok közül kinézve.
A lány kb. velük lehetett egyidős, de tiszta arca komolyságot tükrözött, a köpeny alá bújtatott haja bár fekete volt, de néhány szőke hajtincs is vegyült el köztük. Szép vágású szeme zölden csillogott, és bár nem volt valami világszép, de mégis megfogta valami az embert mikor ránézett.
- Akkor segítek bevinni a csomagokat, utána megírhatnánk a hivatalos szerződést, mr. Blunt.- szólalt meg most a másik férfi.
- Természetesen, mr. Wohn.- bólintott az igazgató, majd elindultak a lépcsőn felfelé.
A két srác gyorsan az egyik kiugró mögé húzódott, megvárva, míg a három érkezett elfordult a másik irányba (a lányok szállása felé). Most kifújva magukat váltak le a falról, amihez az imént tapétaként ragadtak.
- Micsoda figura volt az a mr. Wohn.- fintorodott el Tom.- Fogadok, többször eszik és iszik, mintsem levegőt vesz.
- Nekem viszont továbbra is az a meggyőződésem, hogy az igazgató egészen hasonlít hozzád.- emelte fel a kezét Bishop, mintha el akarná takarni az arca felét a már nem jelenlévő férfinek.- Természetesen a bajuszt le kéne venni, és kicsit megnöveszteni a haját.
- Már ezerszer elmondtam neked, hogy az én apám azért hagyott el engem, mert vagy nem tudott eltartani, vagy súlyos beteg volt, és az óta már meg is halt.- hányta a szemére Tom.- Nekem semmi közöm nincs egy ilyen felfuvalkodott alakhoz, akinek csak a pénzen jár az agya, belőlünk is csak hasznot akar húzni. Mellesleg akkor tudna rólam, és nem úgy viselkedne velem, mint egy vadidegennel!
- Értem, értem!- nyújtotta előre a kezét Bishop, majd visszatérve hallgatásához, visszaindult a hálótermük felé.
Tom még vetett egy pillantást a túloldalra. Vajon ki lehet az a lány? Honnét jött?
Végül gyorsan megfordulva barátja után sietett vissza a szobába.
Kora reggel megszólalt a piciny harang, amit Margaret tisztelendő anya szólaltatott meg a szobák ajtajában.
- Felkelni lusta banda! Hat óra van, azonnal menjetek mosakodni, utána sorakozzatok fel az udvaron, mert az orvos meg akar vizsgálni benneteket! Keljetek fel!
Bishop fáradtan dörzsölve szemeit pattant ki az ágyból, megrázva barátja vállát.
- Tom, mindjárt ide ér Margaret anya.- mondta, mikor két szobával arrébb hallotta kiabálását.
- Már a legelső ajtónál felébresztett.- suttogta Tom fáradtan, felülve.- A másik országban is meghallották.
- Gyere, kelj fel.- nyúlt a keze felé a srác, de Tom ösztönösen elkapta. Bishop most megállt a mozdulattal, majd szégyenkezve húzta vissza a karját.
- Ne haragudj.- mondta, majd gyorsan áttért más témára.
Mikor ide is benyitott a nő, mindenki katonásan az ágya végébe sorakozott fel.
- Menjetek mosakodni és irány az udvar!- kiáltotta el magát a tisztelendő anya, majd tovább ment.
A folyosón csoportba verődve indultak a mosdóba, ahol egy hokedli üres közepébe állított lavórba mosták meg az arcukat, egy másikba a fogukat. Természetesen jéghideg volt a víz, mert ilyenkor fölöslegesnek éreztek vizet melegíteni a faszénnel működő tűzhelyen.
Amint itt végzett Tom és Bishop, a szobájukban átöltöztek, majd kisiettek az udvarra, hogy még az elsők közt legyenek. Morgan félúton csatlakozott hozzájuk, mert ő egy másik szobába volt beosztva, de sietett, ahogy csak bírt.
- Remélem most csak tetű vizsgálat lesz és kész.- dohogta a kisfiú.- A múltkor is azokkal a furcsa szerkentyűkkel vizsgáltak végig. Nekem még az orromat is megnézték és a…
- Ne részletezd!- intette le Tom gyorsan, mikor beálltak az eddig öt főből álló sorba. Egy szoba előtt várakoztak, egy másik előtt pedig a lányok sorakoztak. Ők sokkal kevesebben voltak. A fiúk 23-an, míg ők csak 11-en. Köztük is csak két 16 éves, a többi mind 5 és 12 év közötti volt.
Ekkor kijött az egyik fiú, akit azonnal lerohamoztak, Morgan volt az élen.
- Mi volt, Peter? Mit csináltak?
- Kifújhatjátok magatokat, csak tetűvizsgálat és némi tornagyakorlat, hogy milyen állapotban vagy.- nyugtatta meg őket a fiú, majd visszasietett az épületbe.
Így június első napján már elég meleg volt az idő, a madarak boldogan csipogva széledtek szét a felhőtlen, kék égen, az emberek odakint sétálgattak párokban, az automobilok vígan száguldoztak, néhány kisgyerek futkosott szüleik mellett. Egy fagyit áruló biciklis hajtott el előttük, a távolban pedig egy hírlapot áruló férfi hangja hallatszódott.
- Tom, te jössz.
A szólított megzavarodva eszmélt vissza a valós világba. A mögötte álló Bishopra nézett, majd mindent megértve az ajtó felé vette az irányt.
Belépve a furcsa, gyógyszerszagos helyiségbe, azonnal szemébe tűnt az asztal mögött ülő ősz hajú és szakállú orvos.
- Jó reggelt, doktor úr. Köszönt tisztelettudóan, majd megállt a becsukott ajtó előtt.
- Ülj csak le, fiam.- mutatott a férfi egy közvetlen mellette lévő székre, majd letéve s tollat, egy mappát vett elő.- Hogy is hívnak?
- Tom Rowle Denem.
- Ez nem…ez sem…hm…vajon hol lehet?- filózott az orvos, majd eltéve a mappát, beletúrt a fiókba.- Érdekes. A tiéd nincs itt a többiek iratai közt. Most nem tudom megnézni milyen eredményeid voltak.
- Már a múltkoriakban sem volt meg.- válaszolta Tom.- De nem voltam eddig tetűs, sem férges, túlestem minden gyerekkori betegségen, megkaptam a szükséges oltásokat, a testalkatom miatt a doktor úr rendszeres étkezést javasolt.
- Á, már emlékszem!- kapott a fejéhez az orvos, majd vállat vont.- Nem tudom, hol lehet a te iratod, de majd nyitok egy újat. Na, akkor hajtsd előre egy kicsit a fejed.- fordított felé egy lámpát, majd beletúrt a sűrű, fekete hajtömegbe. Két perces alapos áttanulmányozás után eltolta a lámpát.
- Rendben, tiszta vagy. Nyisd ki egy kicsit a szád.
Azt is megvizsgálva, írt néhány sort egy üres lapra.
- Az összes társad közül neked vannak a legszebb fogaid. Még egy lyukas sem volt. Na jó, akkor most egy-két tornagyakorlatot elvégzel, és már mehetsz is. Állj fel és összezárva a lábad, hajolj le és érintsd meg a cipőd orrát.
Mikor ez megtörtént, az orvos végig tapogatta a gerincoszlopát. Ezután elvégzett még néhány hasonló módot, majd elmehetett.
- Na? Túlélted?- kérdezte odakint Bishop.
- Nem volt borzalmas.- rázta meg a fejét Tom, majd miután a srác is bement, kint maradt Morgannel, megvárva barátjukat.
- Már úgy korog a gyomrom.- panaszkodott Morgan, hasára szorított kezekkel.- Nem akarunk bemenni enni? Majd utánunk jön Bishop.
- Menj, ha akarsz, de magadból kiindulva neked is jól esne, ha megvárnának.- vélte Tom, szokatlan nagylelkűséggel.
- Nézd csak!- tért máris más témára Morgan.- Ott azaz új lány, akit említettem! Nem is tudtam, hogy már itt van.
Tom a mutatott irányba fordult, ismét a tegnapi lányt látva a sorban. Csak most látta, hogy milyen magas, a kicsik a derekáig értek, a nagyobbaktól szűk fél fejjel volt kisebb, akik már 16-17 évesek voltak. Pedig nem lehetett olyan idős, arca most végtelen zavarról árulkodott. Már a megszokott szoknyát és blúzt viselte, kezeit maga előtt fogta össze, kissé lehajtott fejjel ácsorogva. Mégis mindközül feltűnően szép arca és érdekes haja fogta meg a srácot. Haja a háta közepéig leért, az úgy alapjában hollófekete hajzuhatagba jó néhány szőke hajtincs vegyült. Már tegnap is elfilózott rajta, de most valahogy még érdekesebbnek tűnt.
- Nagyon szép lány.- suttogta Morgan kisfiúsan zavart mosollyal, amitől Tomnak is megrándult a szája széle. Még sosem látta a fiút zavarban.
A lány előtt álló kislányok boldogan ismerkedtek az új jövevénnyel, de ő csak tőmondatokban válaszolt és feszült mosolyon kívül nem tett többet. Az volt az érzése, hogy gazdag családból származhat, az egész lénye olyan törékenynek tűnt, mozdulatai megfontoltak, arcáról végtelen nyugalom sugárzott.
Végül ejtve a témát nézett a kilépő Bishopra, majd őt is felszedve, elindultak a bejárat felé. Az új lány mellett kellett elhaladniuk, Tom pedig nem tudta megállni, hogy rá ne nézzen. Most a lány is felnézett, tekintetük találkozott. A srác magában megállapította… azok a smaragdzöld szemek végtelen szomorúságot tükröznek. Megszakítva a szemkontaktust haladtak tovább, elgondolkodva hajtva le a fejét. Hasa hirtelen megkordulása jelezte, hogy elmúlt már 8 óra és ideje lenne reggelizni.
Reggeli után hárman maradtak az étkezőben. Tomnak kellett ma kivinne a mosatlanokat, a kutyáknak kiönteni a maradékot, az abroszt lecserélni és felsöpörni. Közben Margaret anya az új lánynak magyarázta a fontos tudnivalókat.
- Tehát ott tartottam, hogy minden étkezés után rendet kell valakinek raknia, utána mindenki bemegy a szövőszobába és délután kettőig ott dolgoztok. Közben persze lesz ebéd is. Utána kimehettek játszani az udvarra, bár télen megfordítjuk, hogy előbb lesz játék, és utána dolgozás. De mint hallottam, téged nem fog érinteni, mert bentlakásos gimnáziumba jársz.
- Igen.- biccentett a lány csendesen.
- Helyes. Aztán miből fizeted az ösztöndíjat?
- Nekem ingyenesek a tankönyveim, mert kitűnő tanuló vagyok. Mindössz a két félévi pénzt kell befizetnem a négy év alatt, de azokat már lerendezték a szüleim még… a haláluk előtt.- hajtotta le a fejét a lány.
- Mi is a neved?
- Georgina Carter.
Tom felkapta a fejét. A Carter család gyereke? Lehetetlen! De hisz' ők nagyon gazdagok voltak! Hogy-hogy árvaházba került egy szem lányuk?
- Szegényeket jól ismertem, sokat adományoztak az intézetnek. Ne félj, nem leszünk hálátlanok veled.
- Nem kérek különleges bánásmódot, éppen azt és úgy akarok mindent tenni, ahogy a többiek. Nem akarom, hogy kivételezzenek velem, mert azt csak én bánnám meg.
- Végül is…ha így akarod! Akkor most segíts be Tomnak, és utána még megbeszéljük a továbbiakat.- mondta a nő enyhült arccal, majd elhagyta a termet.
Tom direkt nem nézett rá, inkább a terítőt próbálta leszedni a hosszú asztalról.
- Ne haragudj, de meg tudnád mondani, miben segíthetnék?- lépett mellé a lány szelíd arccal.
-Igazán felesleges.- vágta rá Tom sztoikusan.- Egyedül is boldogulok, már hozzá szoktam.
- Nézd…kicsit kellemetlen lenne úgy a nővér után menni, hogy…
- Anya.
- Tessék?- kérdezte a lány, nem értve a közbeszólást.
- Ne szólítsd nővérnek, azt tiszteletlenségnek veszi.- nézett rá Tom, miután összegöngyölte a terítőt.- Nekünk mindig azt magyarázza, hogy tisztelendő anyának kell szólítani, mert ő a pótanyánk és ezt a tisztséget érdemelte ki.
- Áh, mindent értek. Akkor… kellemetlen lenne, ha most azonnal a TISZTELENDŐ ANYA után mennék.
- Rendben, akkor segíthetsz esetleg abban, hogy kiveszel abból a szekrényből egy újabb terítőt és felrakod, míg én kihajítom ezt itt.- emelte fel a batyuját Tom, majd kiment az udvaron lévő szennyes ürítőhöz, beledobva a göngyöleget. Naponta szokott jönni egy mosónő, aki minden szennyest kimos.
Visszatérve, a lány éppen akkor végzett a terítővel, néhány virágkancsót helyezett az asztalra elszórtan, amik a polcokon porosodtak.
- És most?- egyenesedett ki Georgina, reménykedő arcot vágva.
- Ha nem félsz a kutyáktól, akkor őket kell megetetni a maradékokkal.
- Nem, nem félek, nagyon szeretek minden állatot.
Most felkaptak egy-egy teli bödönt, majd kimentek a hátsó udvarra a négy kutyaházhoz. 3 fekete Labrador-fajta állat ugrott ki belőle, hangosan csaholva, szájukat nyalogatva.
Tom most elhalászta a négy kutyatálat, mikor a negyedik házból egy vészes morgás hangzott fel.
- Mi az ott?- érdeklődött a lány.
- A negyedik eb, Villám, de mi csak „Csotrogánynak" szoktuk hívni. Amilyen öreg, olyan hülye is. Senki nem mehet a közelébe, csak a gondnok. Nem tanácsos a közelébe menni, mert oda-oda kap az emberhez.- magyarázta, majd beleöntött mindegyik tálba ételt. Most felkapott egyet, majd az első kutyához vitte, megsimogatva a füle tövét.
- Jó fiú. Ő a legszimpibb az összes közül, ő is a legfiatalabb. Még ő a legjátékosabb, biztos meg fogod szeretni.
Hirtelen újfent felhangzott az a vészes morgás, mire ijedten kapta oda a fejét a negyedik ólhoz. Csak azt látta, hogy a lány, kezében a kutyatállal oda lép a házhoz, egy méterre sem, majd leteszi a fűbe.
- Georgina. Ne. Menj el onnét.- mondta Tom lassan és halkan, ugrásra készen, ha meg kell menteni a lányt. Kezét pálcája felé csúsztatta, nem érdekelve a következmény.
- Jól van, Villám, semmi baj, ne morogj. Nagyon szép kutya vagy, nem áll jól, ha mindig házsártoskodsz. Itt van a te ebéded, és nagyon szeretném, ha most ide jönnél és megennéd az ételt.
A morgás váratlanul abba maradt, mire mocorgás hangzott fel a házban. Tom benyúlt az ingjébe, megmarkolva pálcája nyelét, felkészülve, hogy a Stupor nevű átkot használja, elkábítva vele az állatot.
Váratlanul megjelent a kutya, lassan kilépve a házból. Óvatosan megközelítette a lányt, aki lassan kinyújtotta a kezét, hogy meg tudja szimatolni. Az állat meg is tette, mire meg nyalintotta az egyik ujját. A lány felkuncogva vakarta meg a füle tövét, majd lassan felállva, hagyta enni.
Tom csak most vette észre, hogy döbbenten kikerekedett szemekkel figyeli az eseményeket. Gyorsan megemberelve magát a másik két kutya elé tette a tálat, majd ismét a lányra nézett.
- Ezt hogy' csináltad?
- Van érzékem az állatokhoz.- mondta mosolyogva Georgina, miközben felkapták a lábosokat és elindultak vissza felé.- Ő sem olyan vad, csak nem szabad kimutatnod, hogy tartasz tőle és próbálva vele emberi hangot megütni.
- Pedig felkészültem rá, hogy meg kell mentselek. Tapasztalat, roppant fájdalmas a kutyaharapás.
- Akkor majd máskorra kell halasztanod a megmentésemet…- léptek be az ajtón, de nem tudta befejezni, hirtelen megakadt cipője orra a felszakadozott küszöbben, mire felsikkantva vágódott el. Szerencsére nem ért talajt, Tom szabad kezével ösztönösen megragadta a hátán lévő ruhát, majd visszarántotta egyenes testhelyzetbe. A lábos előtte már hangos csörömpöléssel ért földet.
Georgina most nehezen lélegezve nézett a srácra.
- Kösz… köszönöm. Gyorsan teljesítetted az ígéretedet.
- Könnyen jön, könnyen megy.- vonta meg a vállát Tom szórakozottan, majd felkapva a másik lábost is, a helyére vitte a konyhába. Visszaérve, a lány még mindig ott állt.
- Azt hittem már elmentél.
- Úgy gondoltam, mivel egy helyre megyünk, megvárlak. Amúgy a nevem Georgina Carter.
- Tom Rowle Denem.- mutatkozott be Tom is, majdhogynem szórakozott arckifejezéssel.
- Ni csak, ni csak! Csajozol, Denem?
Georgina csodálkozva, Tom viszont undorodó fintorral fordult az ajtóban álló Ted és két haverja felé.
- Mi lenne, ha végre leszállnátok rólam? Nincs jobb szórakozásotok?- kérdezte fogcsikorgatva, és ismét érezte, hogy remegni kezd a teste. Ösztönösen tartott a pofonoktól és az alapos ütlegelésektől.
- És ne szórakozzunk többé?- kacagott fel Ted, mire kihívóan pásztázta végig a lányt.- Szia, kicsi. Téged csak ma látlak itt először. Hogy hívnak?
- Georgina.- válaszolta a lány nyugodt arccal, hátra téve kezeit.
- És hány éves vagy, cukifalat?- lépett most közvetlen elé Ted, nem foglalkozva a mellettük álló Tommal.
- 15 múltam tavaly decemberben.- trécselt tovább a lány.
- Még milyen fiatal a szentem.- fordult hátra a többiekhez, akik ostobán hahotázni kezdtek.- Az én nevem Edward Foster, de mindenki csak Tednek szólít. Mond csak, kislány, lenne kedved végigjönni velem a környéken? Mindent megmutatnék.
- Munkaidőben Ted? Kicsit zabosak lesznek a főnökök.- húzta fel az egyik szemöldökét Tom.
- Dugulj el, kis söpredék, és húzd el a beledet! Egy ilyen szép hölgy társaságában nincs helye a magadfajtának! Ne akard, hogy félredobjam jóneveleltségemet és a kishölgy előtt dobjam ki azt a kutyabűztől szagló egész mivoltodat!
- Milyen… választékosan fogalmazol. Azzal az alsóosztályos képesítéseddel.
Ted ekkor intett két haverjának.
- Vigyétek ki fiúk, és leckéztessétek meg. Remélem, elmegy a kedve a további sértegetésektől.
Tom ijedten nézett a kétfelé tartó melákra, de nem akart elfutni. Valahányszor megpróbálta mindig elkapták előbb-utóbb, mellesleg most itt volt a lány is.
Ám mikor az egyikük nyújtotta a kezét, hogy megragadja, egy fehér kéz kulcsolódott a csuklójára, visszatartva. Meglepetten néztek a lány szigorú tekintetébe.
- Nektek, fiúknak, miért kell állandóan verekednetek? Ráadásul három egy ellen! Ez a gyávák és a sunyik stílusa! Nem akarom, hogy még egyszer előforduljon, különben szólnom kell a tisztelendő anyának!
- Egy lány véd meg, Denem?- vigyorodott el Ted gúnyosan.
- Egy lány fog úgy megverni, hogy arról-koldulsz, ha nem hagyod abba!- fordult most felé Georgina, elsötétülő szemekkel. A fényes smaragdzöld átcsapott haragoszöldbe. Azonnal lehervadt a vigyor a srác arcáról. Most intve egyet a társainak, még vetett egy gyilkos pillantást Tomra, majd távoztak.
- Gyűlölöm az ilyen magamutogatós strébereket.- fordult vissza a lány Tomhoz, enyhült arccal.- Sajnálom az incidenst, de nem nézhettem tétlenül, hogy az a két mameluk kivigyen.
- Nem kellett volna belefolynod az ügybe. Most te is célponttá váltál.
- Igen? És vajon mit kellett volna tennem? Végig sétálni a környéket „mr. Tökéllyel" és hallgatni az üres fecsegését? Valóban így gondolod?
A kérdés furcsán érintette a srácot. Képtelen volt hazudni, vagy a sértett kisfiút játszani.
- Igazad van, ne haragudj. Tudod, annyira gyűlölöm Tedet, hogy képtelen vagyok józanul gondolkodni, ha a közelemben van. De lényegtelen. Inkább menjünk a munkát elkezdeni.
- Tényleg! Ted miért nem dolgozik?- kérdezte Georgina, mikor elindultak.
- Tudod, ő csak ideiglenesen van itt, az apja külföldön van, és alapos támogatás fejében 10 évre ide vették. Idén kéne visszavinniük, de mint hallottam, valami közbejöhetett. De felhívnám a figyelmedet, hogy Ted roppant büszke. Könnyen megeshet, hogy bosszút akar majd állni rajtad a történtek miatt.
- Köszi az aggódást.
- Dehogy aggódom!- háborodott fel Tom.- Mindössz figyelmeztettelek!
- Értem, értem.- bólintott a lány mindensejtő mosollyal, majd beléptek az új terembe.
- Ha nem hagyjátok abba ezt az ostoba sompolygást, beleszőlek ebbe a fonálba mindkettőtöket!- jelentette ki Tom ingerülten.
Bishop, de főleg Morgan, kuncogva ültek mellette, a fonálkészítőgép karját húzogatva.
- De most komolyan, Tom. Mit csináltatok az ebédlőben?- vigyorgott a kisfiú.
- Morgan! Ne szemtelenkedj szegénnyel.- hajolt előre Bishop, megrázva a mutatóujját.- Nem illik más magánéletébe belekontárkodni.
- Ez nem lehet igaz. Most mondom utoljára… szálljatok már le rólam!- szorította ökölbe a kezeit Tom.- Neked semmi közöd a dolgokhoz, mert kicsi vagy…-fordult Morgan, majd végül Bishophoz.-… neked pedig elárulnám, hogy nincs semmiféle magánéletem! Rendben? Oké? Érthető?
- Ha nem akarod elárulni, megkérdezem őt.- jelentette ki Morgan vidoran, fürgén lepattanva a székéről.
- Morgan, ne!- kiáltott utána mindkét srác, de a fiú a túloldalon ülő lányhoz futott.
- Megölöm! Visszajön, bizisten megfojtom!- sziszegte Tom, majd gyorsan előre fordult.- Nem akarom látni. Majd figyelmeztess, Bishop, ha Georgina teljesen felháborodottan közelít ide azzal a hatalmas varrótűvel, hogy hátba döfhessen.
- Ne félj, egészen jól elnevetgél Morgannel.
Tom megkockáztatott egy oldalpillantást. A lány tényleg jól elbeszélgetett a fiúval, aki nagy bőszen magyarázott neki valamit. Váratlanul feléjük mutatott, mire Tom azonnal visszafordult.
- Most vesztem el. Jön a tűvel?
- Csak Morgan jön vissza.- fordult meg Bishop is, folytatva a dolgát.
- Már itt is vagyok!- vágódott vissza a székébe a fiú.
- Jó, hogy jöttél, Morgan.- nézett rá a srác, kezében az említett tűvel.- Pont időben, hogy ezzel örökre bevarrjam a szádat!
- Jaj, ne izgulj. Bemutatkoztunk, elmondtuk kik vagyunk, utána bemutattalak titeket is, mondtam, hogy a legjobb barátok vagyunk mi így hárman és ennyi.
- Még szerencse. Már azt hittem azzal támadod le, hogy megkérdezd, mi történt az ebédlőben.
- Tényleg! Hát nem elfelejtettem?- pattant fel Morgan ismét, de Tom visszatartotta a tűvel.
- Azt mondtam, ülj le a fenekedre és dolgozz tovább. Ne akard, hogy beáruljalak az anyánál.
- Meg tudnád tenni a barátoddal?- nézett rá ártatlanul Morgan.
- Aki engem leéget és a folyamatos szívrohamot hozza rám, az nem a barátom és ezer örömmel beárulom.
Morgan lebiggyesztett szájjal ült vissza a helyére és vérig sértetten temetkezett vissza a fonálszövésbe.
- Elkerülhetetlen volt a megbántása?- kérdezte csendesen Bishop.
Tom nem válaszolt, komoran húzogatta a szálakat a gépbe.
Amint kettőkor lejárt a munkaidő, a gyerekek hangos zsivajjal rontottak ki az udvarra. A kislányok egy csoportba gyülekeztek, kik ugróiskoláztak, bújócskáztak, ugróköteleztek, vagy éppen rajzolgattak. Tedék szerencsére nem voltak jelen, remélhetőleg minél messzebb innét.
A fiúk most két csapatba oszoltak, és kidobós játékot akartak játszani. Ám mivel az egyik csapatból hiányzott egy ember, feltették a kérdést, hogy ki akarna kiszállni.
- Ó, én ezer örömmel!- indult el Tom a kispad felé, de Morgan és két másik fiatalabb fiú belecsimpaszkodva tartotta vissza.
- Te nem mehetsz el! Nekik ott van Bishop, nekünk is kell egy felnőtt!
- Akkor állj ki te, Morgan.- nézett rá az egyik fiú.
- Még mit nem! Én Tom haverja vagyok, és ez által itt kell maradnom!- vágta rá, büszkén kihúzva magát.
- Egy kérdés. Lányt is be lehet venni a csapatba?- kérdezte a túloldalon álló Peter.
Néhányan elkezdtek morgolódni, hogy az milyen ciki, de végül közös döntéssel megegyeztek, hogy legalább lesz kit először kidobni.
- És mégis ki lenne az?
Peter most a nem messze lévő, fa alatt ülő Georginára mutatott, aki éppen egy vaskos könyvet olvasott.
- Akkor menjen oda valaki és kérdezze meg.
Vagy 10 kisfiú kezdett felé rohanni, köztük Morgan is.
- Szegény lány. Előre sajnálom, ahogy az a kis hadsereg letámadja.- sóhajtotta Bishop, majd ő és Tom is az őket elválasztó padhoz léptek.
- Biztos tanácsos egy lányt is bevenni? És ha valaki megüti? Azért… ő mégis csak lány… és hát… azért kellemetlen lenne, ha valaki, mondjuk, OTT találná el.
- A keblére célzol?- nézett rá mosolyogva Bishop, majd hirtelen szenvedő arcot vágott.- Ó, bocsánat, a tisztelendő nővér a „bűn melegágyának" nevezte, ami a férfiú szemeit oda vonzza, és a bűn útjára csalja. Szerinted, van értelme a károgásának?
- Majd, ha megtudom milyen érzés, akkor elmondom.- tette karba a kezét Tom, takarva zavartságát.- Mint látom, most vagy sikerült meggyőzni, vagy pedig elrabolták.
A fiúk lelkesen ricsajozva vonták maguk közt a lányt, aki kicsit még mindig szeppenten hagyta magát. Újfent elosztották a csapatot, ezúttal Morgan átkerült Bishophoz, így Georgina Tommal maradt egy csapatban. Ám ebbe a csapatba kerültek a fiatalabbak is.
- Ez nem ér! Ti jóval vor-előnyben vagytok!
- A szerencse forgandó!- kiáltotta át valaki a túloldalról, mire azért átadták a kezdést nekik.
Tom az egyik kicsinek adta a labdát.
- Aztán tiszta játszmát akarok, senki sem kezd el sírni, különben nem játszik velünk holnap! Bármi baj van, időt kér, és nem akkor nyafog, mikor már kidobták! Nem ér a két élet, ha bárki erőset mer dobni, azt én magam fenekelem el!- fejezte be Bishop, majd visszaállt a helyére. A játék hevében még ő is hangosabb lett.
A Tom csapatában lévő kisfiú elhajította a labdát, de az a másik csapat előtt esett a porba.
- Remek.- morogta a srác.- Egyenesen főnyeremény ez a csapat. Nem is tudom mikor nyertünk utoljára.
- Majd igyekszem segíteni.- mondta a mellette álló lány egy bíztató mosollyal, majd figyelmük visszaterelődött a játékra.
Morgan dobott. Látszott, hogy tekintetével őket keresi, de nem tudta volna egyiküket sem kidobni az előttük álló kicsiktől.
Kis idő múltán már kezdtek fogyatkozni a kicsik, főleg Tom csapatából. Bishop és Morgan remek párost alkottak, a srác kapta el a labdákat, a fiú pedig ügyesen célozgatott.
Ám, mint kiderült, Georgina is ügyesen játszik, nőies taktikával, gyenge, de határozott dobásokkal terítette le áldozatait. Tommal szintén ütőképes párost alkotott.
És végül elérkezett a döntő. Az egyik csapatban Bishop és Morgan maradt, a másikban pedig Tom és Georgina. Morgan most már nyíltan a lányt akarta kidobni, Bishop pedig barátját célozgatta. Jól eljátszogattak így, mikor Tom váratlanul félre nézett. Bár ne tette volna.
Azt látta, hogy Tedék közelítenek erre felé. Azonnal leblokkolt, így csak azt érezte, hogy valami karon találja.
- Tom, valami gond van?- lépett mellé Georgina, de azonnal észrevette mi a gond, ahogy mindenki más. Azonnal elhallgattak a padon ülők.
- Na mi az, pisisek? Milyen dedós dolgot játszatok?- állt meg Ted nyeglén, a pálya szélén.
- Ez a mi játékunk!- kiáltotta Morgan.- Azonnal menjetek innét, különben szólok az igazgatónak, hogy nem hagytok békén!
- Ne papolj itt, kis pelenkás!- rivallt rá Ted.- Különben belegyömöszöllek a labdával a földbe!
- Állítsd le magad, Foster!- szólalt meg Bishop is, egy felnőtt ember méltóságával.- Kisgyerekekkel könnyen tudsz keménykedni, mi? Velem legyen nagy a szád, de istenemre, meg fogod emlegetni a vehemenciádat!
- Megszólalt „Túrórobi".- fancsalodott el a képe Tednek.- De lehet, hogy „Százasszegnek" foglak elnevezni, úgy is akkora létra vagy.
Ezen két haverja hangosan elkezdett nevetni.
Georgina észrevette a két legidősebb lányt annál a fánál, ahol ő ült nem régen. Gúnyosan figyelték az eseményt, jól mulatva a dolgon. Már rájött, hogy ők ketten szintén Ted hatáskörébe tartoznak, így nem is nagyon ismerkedett velük.
Bishop arca feltűnően elfehéredett, mire éppen vette a lendületet, hogy felképelje az elégedett Tedet, mikor teljesen váratlanul egy labda találta telibe annak vigyorgó képét. Feljajdulva veszítette el egyensúlyát, haverjainak tántorogva. Ismét senki sem nevetett, Bishop is döbbenten torpant meg. Most minden szem Georginára terelődött, Ted arcát fogva egyenesedett ki.
- Azt hiszem, el lett mondva egy párszor, hogy nem kívánatos az itt léted. Úgy gondolod, ide jössz és mindenki téged fél? Vedd tudomásul, hogy te csak egy 16 éves senkiházi csavargó vagy, akit az árvaházba raktak, mert a saját szüleinek sem kellett! Úgyhogy füled-farkad behúzva hord el magad, különben velünk gyűlik meg a bajod!
Ted most vicsorogva lökte el magától a támogató kezeket, majd elindult a lány felé.
- Most megemlegeted, te ostoba liba, hogy kikezdtél velem, Edward Fosterrel!
- Hogy én kikezdtem veled? Álmodj csak szépeket!- tette még hozzá Georgina szekálásképp, felkészülve, hogy elhárítja a támadást.
Hirtelen elé álltak, megtorpantva a dühöngő srácot.
- Tűnj innét, Foster.- sziszegte Tom, fekete szemei fenyegetően csillogtak.- Ne merj kezet emelni egy lányra.
- Ó, a hős megmentő. Végre elláthatom a bajodat, te kis korcs.- emelte fel a kezét Ted.
- Neeem!
Hirtelen azt vették észre, hogy Morgan fut feléjük, felugrik a megzavart Ted hátára, majd a hajába csimpaszkodva a fejét és a vállát kezdte püfölni.
- Szállj már le rólam te kis görcs!- üvöltözte Ted, a saját tengelye körül forogva.
Ez viszont beindította a láncreakciót, minden kisfiú harci kiáltással rontott rá, teljesen ellepve. Ted elesett, teljesen eltűnt a gyerekhad alatt, csak kétségbeesett kiáltásai hallatszódtak. A két haver először hátrált, majd elsietett.
Bishop most Tomék mellé lépett, feszülten figyelve a tömegverekedést. Végül Ted nagy nehezen kievickélt a gyerekhad alól, ruhája meg volt tépve, arcán több lilafolt is éktelenkedett. Gyűlölködve rázta feléjük az öklét, belerúgva az egyik fekvő gyerekbe.
- Azt hiszitek ezzel vége? A halál fiai vagytok! És te Denem! Jól vigyázzatok magatokra, mert rátok fogok vadászni!- befejezve szitokáradatát elsietett, mielőtt a feltápászkodó kicsik újból lerohannák.
Georgina remegve hajtotta le a fejét. Még nincs felkészülve egy ilyen nagyszabású történetre, nem lesz képes még megvédenie magát még, ha esetleg letámadnák valahogy. Ez az ő formája. Egy újabb balhé.
- Sajnáljuk, Georgina.- tette vállára a kezét Bishop, szomorú arccal.- Nem épp szerencsés fordulat, hogy te is belekeveredtél, ráadásul ilyen csúnyán a mi ügyünkbe. De ígérem, segíteni fogunk neked is.
- Ez nem csak a ti ügyetek. Azaz ostoba azt hiszi övé az egész árvaház. A kicsik csak most fedezték fel az együttes erejüket. Szerintem Ted mostantól óvatosabb lesz a haverjaival.
Most Morgan futott feléjük.
- Láttátok? Láttátok? Hogy' elintéztük azt a melákot? Jók voltunk?- lelkendezett a kisfiú.
- Ügyes voltál.- bólintott Tom, de elhúzódott, nehogy a nyakába ugorjon. Míg ő a továbbiakban Bishoppal tárgyalta a részleteket, addig figyelme a mellette álló lányra terelődött.
- Jól megmondtad az előbb Tednek. Öröm volt látni elsápadó képét.
- Feldühített.- túrt a hajába a lány zavartan.- Nem hagyhattam, hogy csak így önkényeskedjen, nem szoktam hozzá, hogy hagyjam eluralkodni az egyeduralmat. Nem vagyok mindig ilyen harcias, de nem riadok vissza a csete-patéktól sem.
- Azért vigyázni kell Teddel. Tud ő tényleg durva lenni.- nézett Tom arra, amerre elment.- Nagyon is durva