Egy kicsit mérgesnek kéne lennem. Tulajdonképpen egy kicsit mérges is vagyok. Az oka rendkívül egyszerű. Azon ritka esetek egyike állt elő, mikor akaratom ellenére vagyok itt, ahol vagyok.

Pedig az elmúlt időszakban szinte mindennapos, na jó, minden másnapos vendég voltam az erdő mélyén rejtőző fehér házban.

Igazából szerettem itt lenni. Ez egy mesevilág volt, még akkor is, ha számomra már hosszú ideje ez a világ jelentette a valóságot.

Mesevilág, mesebeli lényekkel. Mesebeli lényekkel, akiket szeretek.

Hogy mégis miért akarok ennek ellenére mérges lenni ma este? Mert pont az nincs itt, aki nekem mindennél fontosabb. Még az életemnél is. Edward.

Vadászni mentek Emmettel és Rosalie-val. És ahogy ez ilyen alkalmakkor lenni szokott, Alice, az angyalarcú, kicsi Alice elrabolt.

Semmit nem tehettem ellene, és ahogy a dallamos hangját hallgattam az autóban, abban a bizonyos sárga Porsheban, amit Edwardtól kapott, öt perc után már nem is akartam.

Tudtam, hogy csak azért csinálják, mert aggódnak értem.

És mit tagadjam, minden okuk meg is van rá. Vonzom a bajt… mit bajt? Katasztrófát… mint mágnes a vasport.

Mindent összevetve egy egészen kellemes délutánt töltöttünk Alice-szel és Esmével. Hogy úgy mondjam, egy csajos délutánt. Jasper is itt volt a házban, de mint mindig, ha tehette, most is nagy ívben elkerült.

Mi hárman pedig birtokba vettük a földszinti nagy nappalit, és traccspartit tartottunk. Közben egy pillanatra eszembe jutott, hogy hiába mögöttük a száz év tapasztalat, azért fiatal nők ők is. Szeretnek csacsogni, fesztelenül beszélgetni, néha értelmetlen dolgokról is. És bár az iskolatársaimmal soha nem tudtam felszabadultan beszélgetni a semmiről, velük még ez is könnyen ment.

Később, mikor Carlisle hazaért a kórházból, ő is csatlakozott hozzánk. Szóval jól éreztem magam. Egészen estig. Mikor észrevették, hogy kezdek elálmosodni, Alice könyörtelenül rám parancsolt, hogy ideje ágyba kerülnöm.

Próbáltam ellenkezni, de esélytelen voltam. Amit Alice egyszer a fejébe vesz… Fintorogva indultam fel Edward szobájába, ahol már szokás szerint várt a holmim. Gyorsan letusoltam, és leültem az ágy szélére, körbenéztem a kis helyiségben.

Szerettem ezt a szobát, de most kettős érzésekkel töltött el. Éreztem Edward illatát a szoba minden négyzetcentiméterén, amitől könnyebb, de egyben nehezebb is volt elviselni a távollétét.

Most éppen elmerülök ezekben a gondolatokban, mikor kopognak az ajtómon. Biztos vagyok benne, hogy Alice ellenőrizni szeretné, hogy itt vagyok-e. Nem tudom, hogyan és hova mehetnék négyük figyelő szeme elől, arról nem is beszélve, hogy ha én próbálnék az ablakon keresztül közlekedni, az elég kétes eredménnyel járna.

- Gyere! – szólok ki neki, nem túl hangosan, de tudom, hogy ő így is hallja.

Csak résnyire nyílik ki az ajtó, de a várakozásaimmal ellentétben nem Alice mosolygó arca tűnik fel benne, hanem Jasperé. Óvatos, és egy kicsit feszült. Én viszont nagyon feszült lettem egy pillanat alatt.

- Bejöhetek? – kérdezi halkan. Fürkészőn nézek az aranyszínű szemébe, de tudom, ez nála semmit nem jelent. Bármikor elveszítheti a fejét. Ennek ellenére bízom benne. Fene se tudja miért… hisz ő az egyetlen a házban, aki veszélyt jelent rám nézve. Mégis nyelek egy nagyot, és végül bólintok.

- Köszönöm – mondja halkan, és belép. Beteszi maga mögött az ajtót, de egy lépéssel sem jön közelebb. – Leülök ide az ajtó mellé – mondja, és valóban lekucorodik a szőnyegre, hátát a falnak döntve.

- Az a fotel – mutatok habozva Edward kedvenc bútordarabjára – még nincs túl közel… és kényelmesebb lenne, mint a földön.

- Bella – szakít félbe egy halvány félmosollyal. – Te még mindig ember vagy. Dobog a szíved, a bőrödből áradó meleget idáig érzem, nem beszélve az illatodról... Jobb ez így.

- Rendben – adom meg magam a nyilvánvaló igazságnak. - Őőő… Alice tudja, hogy itt vagy? – kérdezem, mert ha Alice tudja, akkor valószínűleg ellenőrizte a jövőt, és nincs mitől félnem. Ettől valahogy megnyugodnék.

- Igen, tudja – bólint Jasper komolyan. – De tudod, hogy a látomása csak addig érvényes, amíg meg nem gondolom magam…

- Hát, ezzel most nem nyugtattál meg – hajtom le a fejem egy fanyar mosollyal. Igen, Alice látomásai valóban így működnek. Ahogy az alany más döntést hoz, változik a látomás.

- Félsz? Ha akarod, elmegyek – szólalt meg Jasper, kizökkentve a tűnődésből.

Ránézek, és tudom, komolyan gondolja. Megérzi, és megérti a félelmemet. A nyilvánvalón kívül talán ez a másik oka, hogy általában nagy ívben elkerül.

Egy pillanatra eltűnődöm, hogy most vajon miért nem él a képességével? Hisz csak egy gondolatába kerülne, és megnyugodnék. Elöntene az a földöntúli nyugalom, amit nagyon jól ismerek még abból az időből, mikor James elől menekültem. De talán pont ezt nem akarja. Ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, jobb, ha megmarad bennem az egészséges félelem. Nem mintha tehetnék ellene valamit. Talán csak neki könnyebb így. A félelmem emlékezteti arra, hogy összeszedettnek kell maradnia.

- Nem, maradj csak – a mosolyom kissé szégyellőssé válik. Mintha gyengeségnek érezném, hogy félek tőle. – Én nem… – nem a fenét nem. A torkomban dobog a szívem, és ezt ő jobban hallja, mint én magam. – Csak láttam már, hogy milyen…

Nem fejezem be a mondatot, nem akarom bántani. Nem akarom felidézni benne a régi emlékeket. Nem hibáztattam a történtekért, és azóta sem jutott eszembe egy pillanatra sem, hogy őt tegyem felelőssé azért az ezerszer elátkozott balul sikerült születésnapért.

- Láttad már – hajtja le egy pillanatra a fejét -, hogy milyen tudok lenni, ha elvesztem a fejem. Ezért is akartam beszélni veled. Azóta még nem volt alkalmam… bocsánatot kérni.

- Jasper – szakítom félbe. – Erre semmi szükség… ami történt – vállat vonok – nem a te hibád volt. Csak én lehetek olyan béna… tudod… engem csak akkor nem ér baleset, ha nem kelek fel reggel az ágyból. Bár lehet, hogy nálam még ez sem garancia… akkor rám szakadna a plafon, vagy kitörne az ágy lába… – teszem hozzá mosolyogva, és elérem, amit szeretnék, egy pillanatra az ő arcán is feltűnik egy halvány mosoly. De aztán elkomolyodik újra.

- Lehet, hogy így érzel, de… elmondhatom, amit gondolok? Azt, ami igazából történt abban az időben?

- Persze – bólintok, pedig tudom, nem lesz könnyű végighallgatni. Mikor azokról az időkről kérdeztem a többieket, mindenki csak mismásolt. Jaspertől talán megtudhatom az igazat. Még akkor is, ha nehéz lesz szembesülni vele. De hát mikor futottam én el egy kihívás elől? Főleg olyan kihívás elől, amit egy vámpír állított elém… Egy fél perc még, amíg összeszedi a gondolatait, és halkan megszólal.

- Mindenki… illetve majdnem mindenki… nagyon megértően viselkedett velem azután… - közbeszólnék azzal a majdnem mindenkivel kapcsolatban, de alig csak egy millimétert felemelve a kezét, belém fojtja a szót. – Ennek ellenére nem volt könnyű másnap reggel tükörbe néznem. Nem is… magamat még elviseltem valahogy. De Alice szeme elé kerülni… az szörnyű rossz volt. Az a szégyen… az a csalódás önmagamban, hogy csalódást okoztam annak a nőnek, akik szeretek… aki bízott bennem, jobban, mint bárki más… De ez az én gondom… - hallgat el egy kis időre.

– Tulajdonképpen megölhettelek volna. Ha a többiek nem elég gyorsak… most nem lennél itt, hogy kedélyesen elcsevegjünk. Mégis… ami így történt… hogy életben maradtál… bizonyos értelemben sokkal rosszabb volt – hallgat el.

Görcsbe rándul a gyomrom, mert fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani.

- Végignézni azt, hogy összeomlik körülötted szinte minden… - próbálja megmagyarázni az előbbi mondatát, mikor észreveszi a zavart az arcomon - csak azért, mert egyszer egy pillanatra gyenge voltál… A családunk darabjaira hullott. Emmett és Rosalie visszamentek Afrikába, Edwardról szinte soha nem tudtuk hol jár… egy időre még mi is elszakadtunk Carlisle-tól és Esmétől… De aztán hamar visszataláltunk hozzájuk. Időnként Edward is beugrott, csak hogy Esmét megnyugtassa, még él… bár egy zombi hozzá képest vidám figurának tűnt volna abban az időben.

- Ahogy hozzám képest is – szakad ki belőlem akaratlanul, ahogy eszembe jutnak azok a hónapok, mikor szinte semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal.

- Látod? – kérdezi Jasper sóhajtva. – És mindez miattam.

- Jasper… ennek az időnek vége! Nehéz volt mindannyiunknak, de kibírtuk… túléltük. És minden rendbe jött, ez a fontos.

Rám néz, a pillantásában benne van, hogy nem vagyok normális, amiért hajlandó vagyok elfelejteni azt a poklot. Pedig ha tudná, milyen könnyen meg tudom tenni, most, hogy Edward újra jelen van az életemben. Csak ez számít. A múlt egy pillanat alatt elhalványult, ahogy újra a karjaiba zárt. Edwardról viszont újra eszembe jut az előbbi kérdésem. Amilyen indulatos tud lenni néha, ki tudja, mit művelt Jasperrel, mielőtt elhagyta őket?

- Az előbb említetted - kezdem félénken -, hogy Edward nem volt… olyan megértő veled, mint a többiek…

- Alice, Esme és Carlisle akkor is szeretnének, ha én lennék a sátán… és Edward is jó testvérem és jó barátom… általában. De akkor gyűlölt. Szörnyű volt ezt érezni, de megértettem.

- Bántott?

Keserűen elmosolyodik. – Edward nem elég… jó ahhoz… hogy bántson… fizikailag. Lehet, hogy ő a leggyorsabb, de nem elég ravasz… nem elég taktikás… nem tud két lépéssel előbbre gondolkodni.

- Bántani nem csak fizikailag lehet valakit.

Rám néz, aranyszínű szeme nagyon komoly, szinte látom benne azt a fájdalmat, amit akkor érzett.

– Milyen igaz – ismeri be. – És ezt Edward is tökéletesen tudja. És ismeri a gyenge pontomat… hogy érzem az érzéseit. És nem habozott kihasználni minden pillanatot, mikor közel voltunk egymáshoz.

Nehéz elhinnem Edwardról, hogy ilyen kegyetlen tud lenni, de visszagondolva arra a helyzetre… nagyon is el tudom képzelni róla.

- Nem haragszom rá ezért – folytatja tűnődve Jasper, mintha csak hangosan gondolkodna. – Hogy is tehetném? Minden érzése… őszinte volt és igaz… hogy gyűlölt engem, hogy majd beleőrült az érted való aggódásba, és a fájdalomba, hogy el kell szakadnia tőled. És én mindezt olyan tisztán éreztem, mintha a saját érzéseim lettek volna. És még miután elment is… ahogy Esme szemébe néztem… tudtam, hogy soha nem hibáztatna… mégis miattam veszítette el az egyik fiát.

- Esme nem haragudott rád – szakítom félbe vigasztalón.

- Tudom. De a bűntudat nem elhatározás kérdése, Bella… és mindig elfogott, amikor csak éreztem, hogy Esme hiányolja a többieket. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nekem nem hazudhatott.

Megszakad a szívem érte, ahogy ott ül a földön, és újra átéli azokat a régi dolgokat. Mindannyiunknak nehéz időszak volt. Ezerszer és ezerszer megállapítottam már ezt, és most újra. Nem csak nekem és Edwardnak, hanem Jaspernek, Esmének, és mindenki másnak is.

- És Edwarddal megbékéltetek azóta? – kérdezem, csak hogy eltereljem kicsit a figyelmét.

- Nem tudnám neked megmondani, pontosan hogy is állunk most egymással. Lassan visszatérnek a régi beszélgetéseink, de… igaz ritkán, de még mindig vannak olyan pillanatok, amikor… eszébe jutnak azok a dolgok, és akkor még mindig haragszik rám.

- Sokat szoktatok beszélgetni?

- Igen, régebben igen. Hosszú, véget nem érő éjszakákat beszélgettünk át időnként. Főleg olyankor, mikor Alice nélkülem ment vadászni. Ha őszinte akarok lenni… Alice-en kívül Edward és Carlisle áll igazán közel hozzám a családból. Ők igaz barátok… igaz testvérek… - egy halvány mosollyal lehunyja a szemét egy pillanatra. – Carlisle is olyan, mintha a testvérem lenne. Talán azért… nem érzem inkább apámnak, mint a többiek… mert köztünk nem olyan nagy a korkülönbség.

- És a többiek? Rosalie és Emmett? Esme?

- Rosalie és Emmett egy külön kis világ… mindig is egy kicsit külön álltak. És mint te is tudod… Rose-t nem mindig könnyű elviselni. Emmett pedig egy nagyra nőtt gyerek. Az élet neki csak egy játék. Esme nehezebb kérdés… tudom, hogy a lelkét kiteszi értünk… hogy szó szerint a gyermekei vagyunk… szeretem őt is… de nincs meg a közös hullámhossz. Vele nem tudok úgy leülni beszélgetni… ezt ő is tudja. Ettől még szeretjük egymást.

- Mesélj nekem Edwardról – kérem egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Hogy milyen volt régen… amikor még nem ismertem.

- Neked mindig millió kérdésed van, ugye?

- Néha kétmillió – mondom mosolyogva, mire ő is kicsit elmosolyodik.

- Mire vagy kíváncsi?

- Bármire, ami eszedbe jut – mondom elpirulva. Hiába próbálom megakadályozni a vérem nagy része az arcomba áramlik, pedig tudom, hogy ezzel csak még jobban ingerlem Jaspert. El is fordítja rólam a tekintetét, a szőnyeg mintáját tanulmányozza elmélyülten, miközben Edwardon gondolkodik.

- Tudom, hogy a többiek meséltek már róla néhány dolgot – kezdi végül – de ők mindannyian egy fájdalmasan magányos és szomorú alaknak állították be. Közelítsük meg egy kicsit máshonnan, rendben?

- Ahogy akarod – mondom kíváncsian.

- Nem mondom azt, hogy a többieknek nincs igazuk… egy kicsit. De kicsit olyan ez… hogy mondjam, hogy megértsd, mire gondolok… amíg nem tudod, hogy lehetne jobb is, addig tökéletesen elégedett vagy a jelenlegi helyzeteddel.

Rám néz, hogy veszem-e az adást, és én elgondolkodom. Amíg fogalmam sem volt arról, hogy léteznek a világon olyan lények, amiket csak a mesék és a rossz horrorfilmek szereplőinek hittem, tulajdonképpen elégedett voltam az életemmel. Mert nem tudtam, hogy lehetne jobb is. Lehetne jobb is egy mesebeli csodalény oldalán. Akkor még csak egy hétköznapi, átlagos ember voltam, hétköznapi átlagos vágyakkal. Bezzeg most…

- Igen, azt hiszem, értem, mire gondolsz.

Bólint, és folytatja. – Edward elégedett volt az életével… megvolt mindene, amire tudatosan vágyott… egészen apró dolgok is boldoggá tették. A családja, a tanulás… Edward mindig tanult valamit… egy nyelvet, valamilyen hangszeren játszani… bármit, ami a keze ügyébe került. És mindig, amikor valamit sikerült tökéletesen elsajátítania, örömmel töltötte el. Egy kicsit többnek… egy kicsit értékesebbnek érezte magát tőle. Vagy a zeneszerzés… mikor elkészült egy új darabbal… madarat lehetett volna fogatni vele. Főleg, mikor mi többiek agyon dicsértük érte. És nem is ok nélkül. Ha egy vámpír el tudna pirulni – vet rám egy pillantást, hogy lássa, még mindig piros-e az arcom, de amikor látja, hogy újra kezdek elvörösödni, inkább visszafordítja a tekintetét a szőnyegre – hát, ő alaposan elpirult volna ilyen alkalmakkor. Jól esett neki az elismerés… boldoggá tette.

Kis időre elgondolkodik, mivel is folytassa.

- Nem állítom, hogy nem voltak rosszabb időszakai – ismeri be végül. – Mikor maga alatt volt valami miatt. De ilyenkor általában Carlisle-t kereste, én nem tudom, pontosan mi szokta bántani, csak azt szoktam érezni, hogy valami nincs rendben vele. De ezeken a mélypontokon általában túljutott.

Megint elhallgat, így én szólalok meg. - Ez tényleg nem tűnik olyan szörnyűnek, mint ahogy a többiek beállították.

- Nem, valóban. Mert akkor még nem tudta… hogy egyedül, magányosan… csak egy fél… egy egésznek az egyik fele… egy fél, ami keresi a másik felét… hogy egész lehessen. Akkor még nem hiányzott neki a másik fele… vagy legalábbis nem tudatosan. Csak amikor megtalált téged, tudatosodott benne mindez. És megértette, hogy ha van mellette egy társ… minden megváltozik. Minden sokkal… jobb… színesebb… örömtelibb… Hogy azok a dolgok, amik eddig örömet szereztek neki, még sokkal több örömet jelentenek, ha meg tudja osztani valakivel. Valakivel, aki nem „csak" – mutat képzeletbeli idézőjelet a két kezével Jasper – a családja, hanem olyan valaki, aki hozzá tartozik. Akiben egy magányos lélek megtalálhatja a másik felét, és egész lehet.

- Edward szerint neki nincs lelke – vágok közbe, mert erről a lélek szóról eszembe jut egy régebbi beszélgetésem Carlisle-lal.

- Edward és az ő lelke – forgatja meg a szemét Jasper. – Igen, ez gyakori téma volt a beszélgetéseinkben is. De eddig senkinek sem sikerült lebeszélnie erről a meggyőződéséről. Meg van győződve róla, hogy a vámpírok elvesztik a lelküket, mikor átváltoznak.

- De ez olyan butaság! Ti vagytok a leg… jobb, legbecsületesebb, legőszintébb, legkedvesebb… lények, akikkel életemben találkoztam – fakadok ki megcsóválva a fejem. Ha ez a téma kerül szóba, egyszerűen nem értem Edwardot. - Hogy állíthatja Edward, hogy pont nektek nincs lelketek?

- Ezt inkább tőle kellene megkérdezned. Bár azt hiszem, mielőtt erre a kérdésre választ tudna adni, egyáltalán meg kellene fogalmaznia, mit ért lélek alatt. De erre a kérdésre az elmúlt évtizedek alatt nem tudtunk kézzelfogható választ adni, így azt sem tudtuk eldönteni, hogy van nekünk olyan, vagy nincs. De ez már túl elvont kérdés. Térjünk vissza Edwardra, ha akarod.

- Tényleg megváltozott, mikor megismert engem? – teszem fel a következő kérdést, ami eszembe jut.

- Mindannyian megváltozunk, ha megtaláljuk… maradjunk az előző hasonlatnál… a másik felünket. A dolgok, amiket teszünk, értelmet nyernek, vagy még több értelmet kapnak. Gondolj csak bele… hunyd le a szemed, és képzeld el… - felpillantok rá, kissé bizonytalanul, és ő megérti. Sóhajt.

– Jól vagyok. Nem fogok mozdulni, ígérem.

Bólintok, és bár nem teljesen nyugodtan, de lehunyom a szemem, mire folytatja.

- Képzeld el, hogy ott ülsz a zongoránál, és játszol… csak úgy… a magad örömére. Jó érzés. Szereted a zenét. Átfolyik rajtad, megnyugtat… a szívedből játszol, olyan mintha eggyé válnál a hangokkal… ott rezegnek a lelkedben, velük együtt szállsz az éjszakában. És most képzeld oda magad mellé Edwardot. Más érzés?

- Abszolút – mondom alig hallhatón, ahogy szinte kézzel foghatóan érzem magam mellett Edwardot.

- Le tudod írni?

- A zene… körülöttünk kering… mintha belőlem áradna felé… mintha a hangokon keresztül kitárnám felé a szívem, mintha minden, ami az enyém lenne, az övé is. A dallam összeköt minket. Olyan… olyan… - hiába keresem a szavakat, képtelen vagyok kifejezni, amit érzek, inkább kinyitom a szemem.

- Ennyiben változott Edward – mondja egy halvány mosollyal Jasper, és én azt hiszem, tökéletesen értem, mire gondol.

- Neked is ilyen érzés volt megtalálni Alice-t?

- Én akkor nagyon magam alatt voltam – komolyodik el újra. – Azt hiszem… te megérted, ha azt mondom… Alice felbukkanása olyan volt nekem… mint neked, amikor itt Forksban néha kisüt a nap. De amúgy leírhatatlan.

- Azt hiszem, értem – mosolyodok el. – Tökéletesen értem, mire gondolsz. Még mindig nem szoktam meg igazán ezt a véget nem érő, lehangoló szürkeséget.

- Pedig velünk… - elharapja a mondatot, de tudom, mire gondol.

- Veletek meg kell szoknom, tudom. Nem számít. Ez a legkevesebb – vonok vállat.

- Valóban. Ez a legkisebb dolgok közé tartozik, amikről le kell mondanod, ha valóban közénk akarsz tartozni.

- Ne kezdd már ezt te is – kapom fel a fejem bosszúsan. – Edwardtól a nap huszonnégy órájában azt hallom, miről kell lemondanom. A hócipőm tele van vele. Felfoghatná végre, hogy nem érdekel.

- Ha te lennél a helyében…

- Tudom… ezt már Carlisle is mondta. Igen, ha én lennék az ő helyében, valószínűleg én is ugyanígy reagálnék. De én az én helyemben vagyok, és hát… nem könnyű. Kérdezhetek valamit?

- Mást sem teszel, mióta bejöttem – somolyog Jasper, de a szemében látok némi gyanakvást. Nem tudom, hol a határ, nem tudom, mi az, amit még megkérdezhetek. De hát, ha nem akar válaszolni, akkor nem válaszol.

- Szerinted miért nem akarja, hogy én is vámpír legyek?

- Gondolom ezt tőle is megkérdezted.

- Igen.

- És nem adott használható választ, igaz?

- Mondjuk, hogy semmilyet. És én nem értem. A te szavaidból úgy veszem ki, hogy elégedett volt az életével. Hogy…

- Az én szavaimra ne alapozz Bella! Én csak elmondtam, amit láttam.

- Oké… De akkor sem értem.

- Talán meg akar óvni a fájdalomtól…

- Jasper… ez hülyeség… az csak három napig tart – úgy néz rám, mint aki tisztában van vele, hogy nem látom világosan a helyzetet. Hogy fogalmam sincs, miről beszélek. – De most komolyan… ha megöregszem, és húsz féle nyavalyám lesz... biztos sokkal többet szenvednék… lehet, hogy nem fájna olyan nagyon, de sokkal tovább tartana. Tíz, húsz évig. Ezt akarja?

- Nem tudom, mit akar. Ne feledd a gondolatolvasó nem én vagyok.

- Tudom, bocs – sóhajtok. – Csak a véleményedre voltam kíváncsi. Szerinted rossz vámpírnak lenni? Úgy értem… azon kívül... hogy…

- Azon kívül, hogy nap mint nap küzdenem kell önmagammal? – csak bólintok, úgyis tudja, mire gondolok. – Attól eltekintve számomra nem. De nem vagyunk egyformák.

- Mit jelent számodra?

- Ezt nehéz szavakba önteni – réved a semmibe a tekintete. – Mondhatnék neked nagy szavakat arról, hogy milyen jó erősnek lenni, sebezhetetlennek, legyőzhetetlennek… de ez egy idő után természetessé válik. Nagy szavakat mondhatnék az örökkévalóságról… Annyi időd van, amennyit el se tudsz képzelni… arra, amire csak akarod… csupa nagy szavak, amit addig úgysem értesz meg, amíg a részesévé nem válsz… sőt még akkor is elég sok idő kell, hogy meg tudd emészteni.

- De ezek csupa jó dolgok… - próbálok ellenkezni, de látom, hogy Jasper még gondolkodik.

- Mindannyiunkat más visel meg. Ahogy ti emberek, úgy mi vámpírok sem vagyunk egyformák. Nem gondolkodunk egyformán.

- Igen, ezt látom. Te olyan… könnyen beszélsz ezekről a dolgokról. Ez egy kicsit furcsa.

- Edwardnak nehezére esik?

- Igen, azt hiszem igen.

- Furcsa… de gondolkodtam már ezen. Azt hiszem, azzal van összefüggésben, hogy melyikünk mennyire fogadta el a sorsát.

- Azt, hogy vámpír? De Edward elfogadta… vagy nem?

- Ez egy érdekes kérdés. Hogy állsz a matekkal, Bella?

Úgy nézek rá, mint egy ufóra, nem értem, hogy jön ide a kérdés. Látom, hogy elfojt egy mosolyt, és inkább folytatja.

- Van két halmaz… A és B… eddig oké? – azért sík hülye nem vagyok matekból, bólintok. – Az egyikbe tartozik… mondjuk Rose. A másikba pedig mondjuk Emmett. Meg tudod mondani miért?

Nem sokat kell gondolkodnom a válaszon. – Mert Rosalie nem tudja elfogadni, hogy vámpír lett. Emmett pedig lazán, még örül is neki.

- Pontosan. És azt meg tudod mondani, hogy milyen elemek tartoznak két halmaz metszetébe?

- Amik a tulajdonságaik szerint mindkét halmazba beleillenének.

- Így van. Tudsz ilyet mondani a családunkból?

Elgondolkodom, de nem könnyű a kérdés. Hogy lehet valamit el is fogadni, meg nem is?

- Pedig kettő is van – mosolyodik el egy pillanatra Jasper. Elgondolkodom, ezúttal komolyabban. Sorra veszem a család tagjait. Jasper és Alice úgy tűnik elfogadta, leszámítva Jasper mindennapos harcát, láthatóan jól érzik magukat vámpírként. Esme… ő bármit elfogadna Carlisle kedvéért.

- Carlisle… - hasít belém a felismerés.

- Igen, ő az egyik – bólint Jasper. – Tökéletesen elfogadta, hogy vámpír… mégis vezekel érte… nap mint nap.

- És Edward lenne a másik? – nézek rá bizonytalanul.

- Igen. Ő is elfogadta… megbékélt vele. Mégis szörnyetegnek tartja magát.

- Ez igaz. Tényleg furcsa. Még soha nem gondoltam ezt így végig. Gondolod… gondolod, hogy ezért nem… de hát nem is szörnyeteg.

- Te is hiszel olyan dolgokat magadról, amik nem igazak – megint hülyén nézek rá, időnként nem tudom követni a gondolatmenetét. – Például, mikor James ellen harcoltunk, és te meg voltál győződve róla, hogy nem vagy méltó rá, hogy küzdjünk érted.

Lehajtom a fejem, ahogy felidézem azt az érzést. Valóban így éreztem. És hasonló helyzetben most is ugyanúgy éreznék.

- Próbáltalak meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem sikerült, emlékszel? – nem válaszolok, csak lehajtom a fejem. – Edward ugyanolyan makacs, mint te.

- De… de meg fogja tenni, ugye? – kérdezem, és némi rettegés kúszik a torkomba. De bolond vagyok Jasper mellett ilyen intenzíven érezni. - Úgy értem… megszavaztátok…

- Meg fogja tenni… már belátta, hogy nem tud neked nemet mondani. Hogy abba mindketten belehaltok.

- Csak előbb hozzá kell mennem feleségül – húzom el a számat. Legnagyobb meglepetésemre Jasper elneveti magát.

– Tulajdonképpen miért tiltakozol kézzel-lábbal ellene? Hiszen szereted.

- Igen, de… még túl fiatal vagyok… - jövök elő a legkézenfekvőbbnek tűnő kifogásommal.

- Egy évvel idősebb vagy, mint ő – szereli le az érvemet továbbra is mosolyogva.

- Ma már nem divat fiatalon házasodni – mondom egy újabb fintorral.

- Akkor próbálj Edward fejével gondolkodni. Úgy száz évvel ezelőtti fejjel. Abban a korban hősiesnek számított elnyerni az imádott hölgy kezét.

- Ezt elképzelni nekem túl nagy kihívás. És különben is… milyen példa van előttem? Charlie és Reneé milyen hamar elváltak…

- A ti kapcsolatotok stabilabb alapokon nyugszik Bella. Már kipróbáltátok. Jóban, rosszban.

- Tudom. De mi értelme egy házasságnak? Úgy értem, csak egy darab papír és két gyűrű.

- Ami hivatalosan is jelképezi két ember összetartozását. Edwardnak ez fontos, Bella.

Megint elhúzom a számat. – De az olyan macera… felhajtás, esküvő, lakodalom… egy csomó ember… vagy vámpír… vagy mit tudom én – emelem égnek a szemem.

- Hidd el, ehhez a részéhez Edward sem fog ragaszkodni – fintorog Jasper is, gondolom elképzelte a csomó embert.

- Sehogy sem úszhatom meg? – kérdezem végül egy grimasz és egy mosoly keverékével.

- Úgy tűnik sehogy – mosolyog Jasper is. - Hogy mire rá nem vesztek. Házasság… brrrr… – csóválom a fejem hitetlenül, hogy egyáltalán a gondolat komolyan megfordul a fejemben, de végül el kell nyomnom egy ásítást, mire Jasper alaposan szemügyre vesz

- Hagynom kellene téged aludni. Ha holnap úgy mész haza, mint egy zombi, Charlie leszedi Alice fejét, és többet nem jöhetsz át.

- Ez igaz – látom be, pedig még nincs kedvem egyedül maradni. Bármilyen furcsa, a kezdeti rémület után nagyon jól elbeszélgettünk Jasperrel. Megértem, hogy Edward is szeret vele beszélgetni. – De olyan jó volt veled dumálni.

- Később… lesz rá még alkalmunk. És talán… nyugodtabb körülmények között – mondja, és szívből kívánom, hogy igaza legyen.

- Jasper… közelebb mehetek hozzád? – kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve, újra az aranyszínű pillantását fürkészve.

- Miért? – néz rám, és egyből óvatos, éber lesz a tekintete.

- Csak úgy.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet, Bella.

- Naaa… Jazz… kérlek! – vigyorgok rá, mire megforgatja a szemét. Alice szokta így hívni, mikor szeretne elérni nála valamit. Általában valami lehetetlen dolgot. És neki mindig bejön. Úgy tűnik nekem is. Vesz egy nagy levegőt, majd miután kifújta, tudom, nem lélegzik tovább, minden eshetőségre felkészülve.

- Gyere! – adja meg magát végül, mikor alaposan átvizsgálva a saját érzéseit, többé-kevésbé biztos benne, hogy meg tudja állni, hogy a torkomnak ugorjon.

Lassan felállok az ágyról, és elkomolyodik az arcom, ahogy látom, hogy megfeszül az álkapcsa, és lehunyja a szemét. Tudatosodik bennem, hogy mekkora őrültségre vállalkoztam, de valamiért továbbra is bízom Jasperben. Nagyon lassan sétálok oda hozzá, óvatosan, minden mozdulatot kétszer meggondolva, és tudom, hogy bár lehunyta a szemét, és márványszoborként ül a fal mellett, minden rezdülésemmel tisztában van. Hallja a szívdobbanásomat, a légzésemet, pontosan tudja, milyen közel vagyok már. Ahogy odaérek hozzá, leguggolok mellé, és óvatosan adok egy puszit az arcára. Továbbra sem rezdül, még akkor sem, mikor újra felállok.

- Menj vissza az ágyadra! – szólal meg végül halkan, de a hangja parancsoló, és én gondolkodás nélkül engedelmeskedem. Két másodperc, és már újra törökülésben ülök az ágyam tetején. Nem akarom túlfeszíteni a húrt. Már így is emberfeletti… akarom mondani vámpírfeletti, amit ma este teljesített. Jasper kinyitja a szemét, és fejcsóválva néz rám.

– Alice-nek igaza van – mondja még mindig nem lélegezve. – Nincs még egy ember, akiben ennyi öngyilkossági hajlam lenne, mint benned.

- Csak szerettem volna megköszönni ezt a beszélgetést.

- Egy sima köszönöm is megtette volna.

Elhúzom a számat, mire vesz egy nagy levegőt, az elsőt azóta, hogy megengedte, hogy odamenjek hozzá.

– Megérte volna, ha a kis hálaakciód közben megöllek?

- De nem tetted! – a szeme kicsit dühösen villan, és tudom, hogy igaza van. Valóban megtörténhetett volna. – Ne haragudj! – sütöm le a szemem. – Nem fogok többet ilyen butaságot csinálni.

- Remélem is! – mondja szigorúan. – Általában nem vagyok ilyen erős. És most megyek. Lassan hajnalodik, és neked pihenned kell. Próbálj aludni! Holnap ilyenkorra már Edward is visszaér.

Edward említésére elmosolyodom, Jasper arcáról pedig eltűnik a szigorúság, ahogy feláll a földről. - Jó éjt, Bella!

- Neked is, Jasper! – mosolygok rá, mire a kilincs után nyúl. Már majdnem lenyomja, mikor megtorpan.

- Bella…

- Igen?

- Köszönöm - mondja halkan, és tökéletesen tudom, hogy ő nem a beszélgetésre érti. Vagy legalábbis nem csak arra. Hanem a bizalmamra, a bátorságomra.

- Szívesen – mosolyodom el újra. – Máskor is.

Visszakapja a fejét, a pillantásában hitetlenség, értetlenség, és egy kis düh, hisz megígértem, többet nem csinálok ilyet, majd megforgatja a szemét, és kilép az ajtómon.

Továbbra is mosolyogva nézek utána. – Büszke vagyok rád, Jazz – mondom halkan, de tudom, így is hallja. Szinte látom magam előtt, ahogy halványan elmosolyodik, majd még mindig elképedve megcsóválja a fejét.

Nem érti… azt, hogy az öngyilkossági hajlamom ezúttal csak a bizalomból fakadt. Bíztam benne. Ő sem érti miért, és én sem. De hát erről szól a barátság, nem? Feltétel nélküli bizalomról. És ez a beszélgetés talán egy jó barátság kezdete. Talán egy örökké tartó barátságé. És már csak egy döntés hiányzik ahhoz az „örökké"-hez.

Jasper ma este egy kicsit közelebb segített ahhoz a bizonyos döntéshez. Hisz Edward nem kér tőlem sokat. Egy igent egy másik igenért cserébe. Tulajdonképpen még így is én járok jobban, mosolyodom el újra.

Elhatározom, ha Edward legközelebb szóba hozza a dolgot, komolyan fontolóra fogom venni. Vagy talán már el is döntöttem? Nem tudom, de ha így is van, még nem merem bevallani magamnak.

Majd alkalomadtán ezt is megköszönöm Jaspernek. Hogy segített, hogy sok mindent tisztábban lássak.

Elmosolyodom, ahogy elképzelem, hogy reagálna erre az újabb köszönetakcióra, és ezzel a mosollyal elhelyezkedem az ágyban.

Késő van. Illetve már korán. Ideje aludnom.

Érzem Edward illatát a párnán, pedig ő nem is alszik. Talán csak az én kedvemért feküdt bele az ágyba. Elmosolyodom a gondolatra, majd inkább arról ábrándozok, hogy holnap este már tényleg itt lesz velem. Elképzelem, ahogy magához ölel majd, és ennek a gondolatnak a közepén magával ragad az álom. Egy álom, ahol újra csak ő ölel, immár egy örökkévalóságon át.