Vadász vagyok. Friss húsra éhes és könyörtelen, kit nem riaszt vissza a seb, a vér, a fájdalom, kinek kezét nem húzza vissza a szánalom, mert nem tudom, mi az. Egy elgyötört pillantás, elkínzott nyögés – ha sikerül elérnem, hogy a lábam előtt heverj, hogy kússz a földön, és nyöszörögj, mint valami megvert kutya, igen, akkor tudom, jól végeztem a dolgom. Ez az, ami számít. Hogy tudd, ki itt a főnök. Hogy a lázadást, ami folytonos és örök, valaki visszaverje. És persze sikerrel. Hogy a kín olyan legyen, hogy a végén élvezd. És, mikor élvezni kezded, akkor hagyjalak ott, megalázva és megyötörve, egy szóra se méltatva. Ez az, amitől a tekintetem olyan, akár az eleven tüz.

Nem vagyok a tiéd. Nem törtél meg, hiába hiszed azt, és hiába minden kínzásod. Azt hiszed, elég egy verés, hogy azt tegyem, amit akarsz. Azt hiszed, szeretlek. Nem így van. Kívánlak, kívánom a tested, minden porcikádat, úgy, hogy a vágy már fizikai fájdalmat okoz. Mikor bennem vagy, közel érezlek magamhoz, közelebb, mint bárki mást, de nem érzek irántad semmit. Szeretném visszaadni mindazt, amit ellenem elkövettél. Szeretném, ha te csillapítanád a vágyam, mert te vagy az, aki okozta. Az a démoni, kegyetlen tekintet, a határozott vonások, az a kemény száj, mi sosem érintette az enyémet, az izmos, kemény test, a felhevült forró bőr...

Nem tudom kiolvasni az érzelmeket a szemedből. Köd borítja, fátyolos tekintet, az összehúzott szemöldök alatt. Kibaszottul gyönyörü vagy. Nem adod meg magad könnyen, mert nem hódolnál be soha senkinek. Egy vad vagy, amit a vadásznak meg kell szereznie. Erővel. A kétségbeesés felizgat, ahogy a karcsú, izmos, fiatal test a kezeim között vergődik, ahogy az izmok megfeszülnek, majd néhány határozott ütés után elernyednek, és nem marad más, csak a kiszolgáltatott hús, gondolatok és ember nélkül, személytelenül és gyöngén. A szíved még ver és lélegzetért szomjazik a tüdőd, de mégsem élsz. Más ember vagy. Utolsó lehelletig harcolnál, ha az lennél, akit ismerek.

Lélegzet. Még egy. Fáj még ez is. Tompán lüktet a fej, az érzékek már rég nem számítanak. Ez a jó, ennek így kell lennie. A beletörődés az egyetlen, ami most segít. Minél jobban próbálsz szabadulni, annál rosszabb, mondod nekem. Erős kezed a vállamat ragadja meg. Egy ütés. Tompa lüktetés. Nem akarlak látni, nem bírom még a látványod sem, lehunyom a szemem. Mi ez? A hajad olyan selymes...

Az arcodat nézem, és nem bírlak megütni. Annyira más. Békés. A szépen ívelt száj kissé legörbül ugyan, de akkor is nyugodt. A szemeid lehunyva, a homlokodra feszülő sima bőrön legördül egy verejték csepp. Megcsókolnálak, de azzal mindennek vége lenne. Gyülöllek. Nem akarlak téged megkapni, nekem csak a tested kell. Remélem, ez fáj. Akarom, hogy fájjon. Szenvedj, mert te csak azt érdemled, nincs jogod máshoz.

Éjszaka van. Álmodom. Rémálom. Mindjárt felébredek.

Ez már valami, ugye? Hogy ízlik a kín, te kis köcsög? Ahogy az arcodat elnézem, pont úgy, ahogy reméltem. Szenvedj csak, megérdemled. Nem tudom, ki vagy, nem szerethetlek, nem igaz?

Az álomban nem érzek semmit.

Mikor elélvezem, mintha kitisztulna a fejem. Már tudom, ki vagy. Ellöklek magamtól, és csak nézlek. Felnézel rám, tekinteted üres és elkínzott, arcodon vékony vérpatak. Nem szólsz semmit. Talán ez még rosszabb, mintha mondanál valamit. Hogy egy kibaszott fasz vagyok, amiért ezt tettem veled. És még csak nem is először.

Miért nézel? Ne hidd, hogy megtörtél. Ez csak egy alkalom. Még eljön az én időm, mikor én kerekedek felül...

A szád. Gyönyörü. Szeretnélek megcsókolni.

... és te fogsz nekem könyörögni és neked fog fájni...

De nem lehet. Egy csók, és én nem léteznék többet. Nem lennék többé vadász...

... és én nem lennék többé áldozat...