Üdv!

Ez a történet a legelső crossoverem, amiben igyekszem a két kedvencemet egybegyúrni. Bár igazság szerint a kettő teljesen más műfaj, de szerintem ettől csak érdekesebb lesz a történet.

Tehát a Bleach és az Aa! Megami-sama! a két kiszemelt ˝áldozatom˝, és próbálok mindkettőhöz hű maradni a sztori előrehaladtával. Ugyanakkor remélem sikerül valami újat is kihozni ebből a párosításból.

A Bleach kronológiájában körülbelül az Arrancarok első Karakura városi rajtaütése után játszódik, bár ebben az esetben kicsit nehéz volt beilleszteni. Ezért valószínűleg ki fog lógni a lóláb az időrendet illetően. A Megami-sama esetében könnyebb volt, nagyjából a 220+ fejezet körül.

A történetben nem szeretnék túlzásokba esni. Nem fogok, mondjuk Aizen-nél is ravaszabb és erősebb ellenfeleket kitalálni, mert ezen, és semmilyen más téren sem áll szándékomban túlozni. (Ahem… őszintén szólva nem is tudnék...) De azért szeretnék valami izgalmasat alkotni, úgy hogy nem kavarok bele egyik világba sem.

Tehát az első fejezet:

Aa! Megami-sama! & Bleach

Kurai Kagayaki

I. Fejezet

Újabb Renegát…

Soul Society, Seireitei, a 12. osztag körletének északkeleti része, hajnali 01:47 perc

A késő esti időpont ellenére mindenütt hatalmas volt a nyüzsgés. Hangos, monoton kopogás hallatszott, és a 12. osztag Halálistenei látszólag tökéletesen szervezetten kutattak, miközben mindent felforgattak, ami az útjukba került. Közben rövid, de jól érthető kiáltásokkal jelezték egymással, hogy éppen hol jár a keresés eredménye. Nagyon hatékony, és összeszokott csapatnak tűntek, akiken látszott, hogy egész biztos megtalálják amit, vagy akit meg akarnak... Jelen esetben az utóbbival foglalatoskodtak, és ennek a tudatában máris kiderült, hogy az egész profizmus csupán látszat. Valójában a legtöbbjüket csupán nem rég verték fel a legszebb álmukból, és csak néhány pattogó parancsszóban közölték velük a feladatukat. Éppen ezért a szervezettség látszata mögött csupán össze-visszarohangálásról, és környék vaktában való feldúlásáról volt szó. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy bár egy személyt kerestek, a tanácstalanságuknak köszönhetőn meglepően sokszor néztek be olyan helyekre is, ahol eleve lehetetlen volt, hogy bárki is elrejtőzzön.

Az egyik helyen például hat, ugyan abban a csoportban kutató Shinigami is átvizsgálta ugyan azt a ládát, noha jól látták, hogy az előttük lévő sem talált semmit. Ez az alaposság a ˝több szem többet lát˝ frázisból kiindulva nagyon is dicséretes lett volna… A baj csak az volt, hogy a láda csupán tizenkétszer tizenkét centiméteres volt, és a magassága alig haladta meg a nyolc centimétert. A Halálistenek mégis meglepő komolysággal néztek bele, majd érces hangon és sokat mondóan közölték, hogy ˝itt nincs!˝ A ládát eredetileg egy különleges növény széles leveleinek tárolására használták, amiből alkalmanként a 12. osztag kiváló vegyészei nagyon hatásos vérzéscsillapító krémet tudtak készíteni, és szóba sem jöhetett, mint búvóhely.

De a helyzet sajnos máshol is ilyen elkeserítő volt, mert ugyan ki rejtőzött volna el éppen a tetőcserepek alá, vagy a veszélyes hulladék megsemmisítő néhány méregtől csöpögő tárolórekeszeibe? Az utóbbi helyre benéző Shinigami-nak most komoly gondjai támadtak a légzéssel, és az egyik falnak támaszkodva épp a vacsorájától szabadult meg, nem túl kellemes körülmények között. Az ő véleménye sem volt valami kedves arról a személyről, aki miatt mindezt át kellett élni.

Ez a düh gyakorlatilag mindenkinek tükrözte az érzelmi állapotát, de egyvalakiét sokkal inkább mint a többiekét, ráadásul neki szándékában sem ált visszafogni. Kurotsuchi Mayuri, a 12. osztag kapitánya, szinte őrjöngött a haragjában. Mivel majdnem, hogy korlátlan hatalma volt, ezt a tényt egyáltalán nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egy teljesen átlagos helyzetben sem szívesen kerültek a közepébe még a saját emberei sem, de ebben az állapotában egyenesen menekültek előle. Mayuri mindig is hírhedt volt a kegyetlen természetéről, és nem egy pletyka terjengett arról mit művelt az engedetlen, vagy éppen az általa felállított normának meg nem felelő embereivel. Pedig elég nehéz volt most elkerülni a kapitányt, aki heves mozdulatokkal hadonászva, a lehető legkülönfélébb megalázó és becsmérlő durvaságokat válogatás nélkül a fejükhöz vágva igyekezett irányítani őket. Persze maga is aktívan kivette a részét a kutatásból pont azzal, hogy elképesztő tempóban masírozott az utcákon, és parancsokat osztogatott. Ezeket aztán az alacsonyabb rangú tisztek tovább adták, és végül már szinte mindenki parancsokat osztogatott. Még azok is, akik a rangjuk miatt legfeljebb a Zanpakutou-juknak parancsolhattak volna.

A felbolydulás tehát igen jelentős volt, legutóbb akkor lehetett hasonlót tapasztalni, amikor nem is olyan rég egy csapat Ryoka érkezett, és alaposan felforgatta a Halálistenek életét. Persze a végén a bűnözőkből ˝megmentők˝ lettek, bár ezzel sokan nem értettek egyet. Mindennek a tetejében még az eső is szakadt, mintha az időjárás is az általános hangulatot akarta volna kifejezni. A villámlások, és az azt követő mennydörgések csak a tortán lévő habot jelentették. Volt olyan, aki megfogadta, hogy a keresett személy azt is megbánja, hogy valaha belépett a Shinigami akadémiára, úgy helyben hagyja, ha elsőnek talál rá. De ebben is a kapitányuk bizonyult a legtalálékonyabbnak.

- …hozzátok elém azt a szerencsétlen senkit! - kiabálta sajátosan különös hanglejtéssel, amit a legtöbben meglehetősen nyugtalanítónak, sőt egyenesen hátborzongatónak találtak. Pedig nem robosztus halálhörgésre emlékeztetett, és nem is síron túli süvöltésre. A dallama volt olyan, ami azt éreztette, hogy a hang tulajdonosa lelkiismeret és gátlások nélkül képes bármire, ha az érdekei úgy kívánják. Ez pedig tökéletesen igaz volt Kurotsuchi Mayuri-ra - Kitekerem a nyakát annak a patkánynak! De nem fogom hagyni, hogy belehaljon… Élve fogom a saját szeme láttára felboncolni. Kiszedem a belsőségeit, és kipakolom egy boncasztalra, hogy ő is jól lássa. Hónapokig fogom kínozni ezért az árulásért… Évekig!!! Klónoztatok pár testet, és az idegpályáikat rákötöm az agyára… egyszerre tépetem le az összes karját, majd lassan kimetszem a szemeit… - Dühösen felmordult, mert a kínzási módszer még mindig nem bizonyult kielégítőnek a számára, de egyelőre nem akart ezzel foglalkozni sokkal fontosabb volt a szökevény felkutatása. - Keressétek már, mihaszna banda! - ordított ezúttal a saját embereinek, akik azt sem tudták hova bújjanak, vagy mit csináljanak, hogy a tomboló kapitányuk nehogy esetlek kiszúrja valamelyiküket. A keresés látszólagos hatékonysága megduplázódott amerre a 12. osztag feje elhaladt. - Nemu! - csattant fel elégedetlenül, majd anélkül, hogy akár egy pillanatot is várt volna folytatta. - Válaszolj már te idióta!

- Igen, Mayuri-sama. - szólalt meg alig hallhatóan a közvetlenül mögötte haladó fiatal nő. A kifejezéstelen tekintetű Kurotsuchi Nemu volt a 12. osztag hadnagya, ezáltal a kapitány közvetlen helyettese és a második legerősebb tagja. A mindig hallgatag lány most is szótlanul tűrte a felettese sértegetéseit, és meg sem fordult a fejében hogy ellenkezzen vele. Túlságosan is jól tudta, saját tapasztalatból, hogy mit tesz azokkal akik ilyesmire vetemednének. Azt pedig nem szerette volna újra átélni.

- Ugye tudod milyen fontos, hogy Fujiwara előkerüljön? Ugye tudod?!?!

- Igen, Mayuri-sama. - ismételte Nemu tisztelettudóan. - Fujiwara Takumi az egyik legértékesebb kutatási anyagot tulajdonította el, és minden létező feljegyzés törölt róla. Amennyiben…

- Az egyik legértékesebbet?! - Kurotsuchi hirtelen megpördült a tengelye körül, szanaszét fröcskölve az esőcseppeket. Felemelte a jobb karját, és egy pillanatig úgy tűnt, visszakézből arcon üti a hadnagyát. De mégsem tette, valami visszatartotta attól, hogy úgy viselkedjen, mint általában. Talán már ahhoz is túl dühös volt, hogy kegyetlenkedje, ám ezt igazán nehéz volt elképzelni. - Ha azok a töredékinformációk igazak, amit a haldokló asszisztenséből szedtem ki, akkor ez mind közül a legfontosabb, te ostoba! Ráadásul nem is tudtam róla, hogy ehhez hasonló kísérletet folytat. A sunyi kis patkánya megpróbált úgy tenni, mintha csak egy új fajta gigai-on dolgozna… Megfizet a beképzeltségéért! Tehát ne mond azt nekem, hogy az ˝egyik legfontosabb…˝

- Értem, Mayuri-sama. - felelte a hadnagya fejet hajtva, majd halkan folytatta. - Ugyan akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ha az asszisztens igazat mondott, akkor Fujiwara sokkal tehetségesebb kutató, mint ahogy hittük. További értékes információkat is tudhat…

- Erre csak most gondoltál? - kérdezte a kapitány olyan hangon, amiből ki lehetett érezni, hogy az ő fejében idáig még meg sem fordult az ötlet. Gyorsan megfordult és tovább indult. Nemu-nak is fel kellett gyorsítania, hogy tartsa vele a lépést. - Igen! Rengeteg mindent tudhat, és én meg fogom szerezni tőle ezt az információt… Addig vallatom, amíg mindent el nem mond. - Nemu nem tett semmiféle megjegyzést. Soha nem szólalt meg, ha nem kérdezték, vagy nem volt valami mondanivalója. A kapitánya elégedetten összedörzsölte a tenyerét. - Ha pedig a kísérletei hasznosak, akkor… - hirtelen elhallgatott, és felkapta a fejét. - Ki volt az?! - dühtől reszkető hangja olyan volt, mint amikor egy sima felületet több száz apró tű karcol végig. Bárkinek végigfutott tőle a hátán a hideg. - Ki merészelt hangos riadót elrendelni?! - Féktelen haragjában csak most fogta fel, hogy folyamatosan szól a magas szintű készültséget jelző kopogás. - Idióták! Kinek jutott az eszébe?! Kibelezem azt az alkalmatlan barmot! - Nemu mögött az egyik alacsonyabb rangú tiszt egyik pillanatról a másikra fehérebb lett, mint a kapitánya kézfeje. Ám ez nála nem mesterséges beavatkozás eredménye volt, hanem a félelem teljesen őszinte reakciója. Ő volt az, aki ügybuzgóságában úgy gondolta, hogy a helyzet drámaiságát csak fokozná a riadó. Éppen ezért gyorsan szétküldte pár emberét, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket. Még néhány Pokollepkét is útnak indított… Bár csak ne tette volna! Ebben a pillanatban egészen biztos volt, hogy a pályafutása és az élete rövid időn belül igen fájdalmas véget ér, pont ahogy a kapitánya megígérte. Nemu a szeme sarkából észrevette a különös viselkedését, de nem említette meg a felettesének, aki a szeme elé ereszkedő vörös köd miatt képtelen volt megtenni a felismerést. A tiszt egyelőre megúszta… - Ha valaki egy másik osztagból rájön… - folytatta idegesen Kurotsuchi de már nem tudta befejezni, mert megérezte a közeledő Halálistenek energiáit. - Tch! - A keze a Zanpakutou-jának markolata felé mozdult. Kényszeríttette magát, hogy megálljon. Még az elképesztően értékes kutatás ígérete sem volt annyira bíztató, hogy megtámadjon miatta egy másik osztag Shinigami-ját. Talán ha nem lett volna annyira bizonytalan a forrás… és ha az érkező Halálisteneknek nem lett volna ilyen hatalmas a szellemi energiájuk. Biztos volt benne, hogy balszerencséjére épp egy másik kapitány és a hadnagya tart felé. A küzdelem így túl kockázatos lett volna. Más megoldást kellett találnia arra, hogy lerázza őket. Ám ezt már nem volt ideje kigondolni, mert az esőfüggöny megremegett előtte, és egy tökéletesen végrehajtott shunpo-val magérkezett Hitsugaya Toushiro, a tizedik osztag kapitánya. Mayuri alig hallhatóan felszisszent. Talán valamennyi osztagvezető közül pont őt szerette volna a legkevésbé. Az első ránézésre csupán tizenéves, hófehér hajú fiú volt a legfiatalabb a Gotiei13 kapitányai közül. A tehetségének köszönhetően képes volt elérni, hogy a kora ellenére megválasszák erre a posztra, miközben szinte átugrotta az összes kiképzési szintet. Egyedül a tekintete árulta el, hogy nem átlagos gyerek. A folyton szigorú zöld szemek mintha mindenen átláttak volna. Hitsugaya már többször is kitűnt azzal, hogy képes volt a legátláthatatlanabb helyzetekben is rátalálni a rejtett összefüggésekre. Ő volt az első, aki bár késve, de rájött Aizen tervére, mikor a többiek még azt hitték, hogy lázadó kapitány halott. Persze ezzel akkor már semmit sem értek… - Miért pont ez a kölyök? - tette fel a kérdést magának dühösen. - Miért nem az a tökkelütött Zaraki? Annak a baromnak bármit beadhatnék, de vele vigyáznom kell. A franca!!! - Ebben a pillanatban újabb halk suhogás kíséretében ott termett Hitsugaya hadnagya, Matsumoto Rangiku is. A nő, aki legalább kétszer magasabb volt, mint a felettese megállt a háta mögött, és fürkészve körülnézett.

- Kurotsuchi-taichou! - szólalt meg Hitsugaya határozottan. - Megkaptam az üzenetét. Azonnal összeszedtem az osztagom készenléti egységét, és idejöttem - Ekkor néhány újabb Shinigami jelent meg, de ők már egyáltalán nem érdekelték a 12. osztag kapitányát. - Hol tart a keresés? Rábukkantak már a szökevény nyomára?

Kurotsuchi nyelt egyet. Tehát aki elküldte az üzenetet, annyira ostoba volt, hogy a nevében adta fel, és rengeteg információt is mellékelt hozzá. Ezek után a halál már csak megváltás lehetett a számára… Az egyetlen szerencse az volt, hogy rajta és Nemu-n kívül senki nem tudta a teljes igazságot.

- Valószínűleg egy kicsit túlreagálja a dolgot, Hitsugaya-taicho… - nézett el a kapitány feje felett, miközben igyekezett minél nyugodtabbnak mutatkozni, hogy még csak véletlenül se keltse fel a gyanút. Ez sokkal nehezebben ment, mint ahogy szerette volna. - Az ügyet mi is meg tudjuk oldani, nincs szükség arra, hogy a készenlétet felfüggesztve a segítségünkre siessen.

- Szerintem nagyon is szükséges! - fonta össze a mellkasa előtt a karját a fehér hajú kapitány. - Nem érünk rá az udvariaskodásra. A készenlét éppen azért van, hogy az ilyen helyzetekben segítsen. Ha együtt működünk, gyorsabban megtaláljuk a szökevényt. Tehát mire jutottak eddig? - Mayuri rájött, hogy fölöslegesen próbálná meggyőzni, hogy menjen el. Minden további kísérlet csak felkeltené az akaratos kis kölyök gyanúját. Sokkal ravaszabbnak kellett lennie, ha el akarta érni, hogy Fujiwara Takumi titkait egyedül ő kaparinthassa meg.

- Jobban meggondolva… - mélázott el fennhangon - igaza lehet, Taicho. Többen biztos hatékonyabbak lehetünk a keresésben. Ne is vesztegessük az időt fecsegésre. Nemu! Azonnal csatlakozz Hitsugaya-taichohoz és csapatához. Mindenben segítsd őket, amiben csak kérik. Én addig itt irányítom a keresést. - Hitsugaya összehúzott szemöldökkel gyanakodva méregette a színpadias mozdulatokkal gesztikuláló kapitányt. Egy pillanatig sem hitte el, hogy a segítségnyújtás miatt, puszta jóakaratból rendelte melléjük a hadnagyát. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy már jóval korábban megparancsolta neki, hasonló helyzetben minél jobban akadályozza a hívatlan vendégeket. Kurotsuchi-ról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy segítőkész volt. Abban az esetben semmiképp, ha nem fűződtek hozzá érdekei. Soha nem kedvelte a bizarr kreatúrát, és mindig gyanakodva méregette. Nem értette, hogy választhattak meg egy nyilvánvalóan elmeháborodott egyént a 12. osztag élére, és egy személyben a Fejlesztési Hivatal vezetésére. Kurotsuchi-nak mániája volt, hogy minden új, hatékony felfedezését beépítette magába. Mostanra már nem is nagyon hasonlított emberre, annyi mindent megváltoztatott a testén. A fiatal kapitány azon sem lepődött volna meg, ha egyetlen olyan szerve, vagy végtagja sem lett volna, ami nem esett át alapos módosításon. Általában nem foglalkozott ehhez hasonló jelentéktelen dolgokkal, de Kurotsuchi Mayuri-t minden tekintetben visszataszítónak találta. Semmi kedve nem volt vele dolgozni, de ha valamit ennyire el akart titkolni előlük, akkor megérte a fáradtságot, hogy tudomást szerezzen róla. A dolog sokkal érdekesebbé vált azáltal, hogy titkolóztak előtte, mintha csak egy egyszerű kis tudós illegalitásba vonulásáról lett volna szó. A saját hadnagyára pillantott, és a tekintetük egy pillanatra találkozott. Matsumoto Rangiku azonnal megértette, hogy mit akar. Alig észrevehetően bólintással nyugtázta a szavakban el nem hangzó parancsot. Hitsugaya ismét visszafordult az idegesen éppen indulni készülő Kurotsuchi-hoz.

- Egy pillanat… - mondta határozottan. - Én maradok. Két kapitány együttes erővel sokkal hamarabb rátalálhat a szökevény nyomaira. Közben a helyettesek biztosítják a terület határait, nehogy kitörhessen.

- De… - próbált tiltakozni Kurotsuchi, azonban Matsumoto megelőzte azzal, hogy egy villámgyors mozdulattal ott termett Nemu mellett. Kedélyesen megfogta az alkarját, és finoman erőltetve húzni kezdte.

- Gyere kedvesem, zárjuk le a körletet, nehogy a szökevény megléphessen. - Nemu kétségbeesetten nézett a kapitányára, ám ahhoz már nem volt ideje, hogy közbeszóljon. Matsumoto-val, és a 10. osztag segítségként érkező embereivel eltűnt. Hitsugaya elégedetten látta, hogy a bizarr külsejű Kurotsuchi-taicho majd felrobban a visszafogott dühtől. Aztán ők is eltűntek, egyetlen szemvillanás alatt. A 12. osztag környéken lévő halálistenei végre fellélegezhettek. Végül aztán ők is tovább mentek, igyekezve minél jobban elkerülni a kapitányukat. A hely teljesen kiürült.

A személy, aki az egész felfordulásért hibáztatni lehetet, az egyik épület takarásából nézte végig az eseményeket. A csúcstalálkozó, ami után most már két kapitány is a nyomában volt, egyáltalán nem tetszett Fujiwara Takumi-nak. A Shinigami kimonó felett fehér, vérfoltokkal tarkított tudósköpenyt viselő alak annyira összehúzta magát, amennyire csak tudta. A foltok arról tanúskodtak, hogy bizony a szökésének első fázisa sem volt könnyű Egyedül annak örült, hogy nem az ő vére volt. Biztosra vette, hogy ha egy kicsit is figyelmetlen, valaki felfedezi a reiatsu-ja alapján, és akkor mindennek vége. De bármilyen más jel alapján is a nyomára bukkanhattak, ezért igyekezett szinte egyé válni a talajjal. Mivel még nem szegeztek Zanpakutou-kat a torkának, úgy vélte, hogy sikerrel járt. Most hogy tiszta lett a levegő, immár sokadjára a hivatalos szökése óta elővette a zsebéből a kis dobozt. A sima fekete felületen egyetlen trapéz alakú fehér minta volt. Takumi megérintette, és szinte áhítattal nézte végig, ahogy kinyílik. A tartalma most is épp olyan sértetlen volt, mint az előző alkalmak során. Minden amit idáig tett, csakis emiatt a jelentéktelennek tűnő apróság miatt volt. Az esőcseppek közül több is beleesett a dobozba, és lepattant a vöröses fénnyel ragyogó kristály felszínéről. Apró, de mégis felfoghatatlanul értékes darab volt. Akkora eretnekség, hogy ha megtalálják nála, akkor minden bizonnyal ott helyben kivégzik. Természetesen, ha a kapitánya lett volna az illető, akkor nem úszta volna meg a halállal.
Ezen tények tekintetében néha maga is elgondolkozott azon, hogy vajon helyesen cselekszik, vagy sem. Az egész történet nagyon régen kezdődött, még jóval azelőtt, hogy belépett volna a Halálisten akadémiára. Gyakorlatilag az egész élete egy merő szenvedés volt, egészen a gyerekkora óta. Azért is lépett be a Shinigami-k közé, hogy végre jóra forduljon a sorsa. De ez nem ment ilyen könnyen. Valami mindig megakadályozta abban, hogy megtalálja a helyét a világban. Nem voltak barátai, mert képtelen volt arra, hogy bárkivel is fesztelenül elbeszélgessen. A szellemi ereje nagy volt, mégis alig sikerült teljesítenie az akadémia felvételi követelményeit. Minden esetben ugyan az történt. Ha egyedül kellett a különböző Kidoh-kat gyakorolnia, sokkal jobban ment, mint a legtehetségesebb növendékeknek. Azonban ha be kellett mutatnia, mindig nevetség tárgyává vált. Épphogy sikerült elvégezni az akadémiát, és mivel némileg konyított a tudományokhoz, a 12. osztagba került. Az igazság az volt, hogy valójában a tudományok terén is sokkal jobb volt, mint a legtöbb tanára. De ugyan az történt, mint a démoni mágia esetében. Ha valakinek be kellett mutatni az eredményeit, csak hebegett és habogott. Lassan elfogadtatta magával, hogy az antiszociális viselkedése miatt soha nem érheti el, hogy elismerjék. Beletörődött a megváltoztathatatlanba. Kapott egy kis laboratóriumot, ahol kevésbé fontos fejlesztési feladatokkal kellet foglalkoznia. Egy rövid ideig beletörődött, hogy nem viheti többre. Aztán egyre több atrocitás érte. A felettesei csakúgy mint a vele egyenrangú Shinigami-k folyton szórakoztak vele, mert érezték hogy az a fajta, aki úgy sem szól vissza. Eközben egyre több düh halmozódott fel benne, amit teljesen elfojtott. Rengetegszer gondolt arra, hogy bosszút kellene állni azokon, akik megkeserítették az életét. Végül azonban mindig sikerült visszafognia magát, de ezzel csak annyit ért el, hogy még frusztráltabb, még elkeseredettebb lett. Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Megszületett benne egy elhatározás, ami szerint mindenkin elégtételt vesz, aki valaha is bármilyen módon bántotta. Sőt, kicsivel később ez már nem is érdekelte. Uralkodni akart, mégpedig mindenki felett. Fujiwara Takumi eldöntötte, hogy gonosz lesz.

Bár az elején sejtelme sem volt arról, hogy kezdjen hozzá, de a céljai már határozottak voltak: egyszer mindenki tisztelni fogja a Soul Society-ben, valamint alázattal engedelmeskedik neki, bármire is utasítsa.

Aztán sor került Aizen Sousuke árulására, és ezzel Takumi tervei is sorsfordulóhoz jutottak. Ráadásul Aizen-taichoval tartott még két magas rangú személyiség is. Szó szerint megelőzték őt, és ezzel alapjaiban rombolták le minden elképzelését. Hiszen hogy is lehetett volna ő a ˝nagy gonosz˝ ha már előtte valaki más is véghezvitt valami hasonlót? Napokig teljesen maga alatt volt, de ez az idő végül hasznosnak bizonyult. Rákényszeríttette arra, hogy mindent átgondoljon. El kellett ismernie, hogy a tervei nevetségesen kisszerűek Aizen-éihoz képest. Alig akarta elhinni, hogy képes volt azokhoz hasonló értelmetlenségeket komolyan venni.

Azonban ahelyett, hogy ismét feladta és visszavonult volna, ezúttal nem roppant össze a nyomás alatt. Életében először elfogadta a kudarcait, sőt mi több tanult belőlük. Kisöpörte a mihaszna elképzeléseit, és egészen újakon kezdte törni a fejét. Közben már egy egészen új cél is kezdett kibontakozni előtte a ködből. Felül akarta múlni Aizen-ékat. Ez nem volt könnyű feladat, mivel ők olyasmit vittek véghez, amiről azelőtt senki még csak nem is álmodott. De Takumi még rajtuk is túl akart tenni. Éppen ezért tanulni kezdett… Információkat gyűjtött, és új kutatásokba kezdett. A legértéktelenebbnek tűnő információkra is lecsapott, hátha köztük talál valami értékeset, ami mindent teljesen új megvilágításba kezd. A 12. osztag speciális erőforrásait olyan célokra használta fel, amikre nem lett volna szabad, így olyan adatokhoz is hozzáférhetett, amikhez egyébként kapitányi rang alatt nem lett volna lehetséges. Itt bukkant rá egy felettébb ritka gyöngyszemre. Csupán néhány apró információmorzsa volt róla, nagyon régi könyvekben, azonban azonnal rájött, hogy a terveit ezekre fogja építeni.

Azonban ez még mindig nagyon kevés volt ahhoz, hogy elérje amit akar. De életében először igazán szerencséje volt, és egy nagyon fontos projecthez is hozzáfért. Igazából csak mint segéd vehetett volna részt a kísérletekben, de rendszeresen ellopta a kutatási anyagokat, és a saját szakállára folytatta tovább a kísérleteket. A saját zsenialitását is mutatja, hogy míg az osztag leghíresebb kutatói - beleértve a kapitányt is - sem jutottak az ügyben semmire, neki sikerült megalkotnia ezt a gyönyörűséget, amit most a világ minden kincséért ki nem adott volna a kezéből. Pontosabban mondva ennek segítségével akarta magának megszerezni a világ összes kincsét. A terveibe csak egyvalakit avatott be, az asszisztensét, aki azóta már biztosan halott volt. Takumi keze olyan erősen fonódott a Zanpakutou-ja markolatára, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. Mikor legutoljára látta, körülbelül másfél órával azelőtt, vérben úszva feküdt a földön, és könyörgött neki, hogy meneküljön. Sajnos mielőtt letesztelhette volna a kísérletét, az egyik felettese váratlan, szúrópróbaszerű ellenőrzést tartott a laboratóriumában. Takumi nem tartózkodott ott, és ekkor történt a tragédia. Az ostoba fickó nagyjából annyit értett a tudományokhoz, mint egy paraszt a Zanjutsu-hoz. Viszont nagyon ravasz volt, és rögtön felfedezte a kutatások fontosságát. Azonnal riadóztatta a 12. osztag vezetőségét, és Takumi épp akkor ért haza, amikor annak a kövér disznónak az emberei halálosan megsebesítették az asszisztensét. Még soha nem érzett ahhoz fogható jeges dühöt magában. Valamelyest vigasztalta a tény, hogy a minden hájjal megkent felettese, és az emberei végre megtanulták tisztelni, közvetlenül azelőtt, hogy végzett volna velük. Nem kegyelmezett, és egy kis bűntudatot sem érzett, amiért a saját osztagából származó Shinigami-kkal végzett. A szemében ők nem voltak mások, csupán kártevők, akik veszélyeztették az elképzeléseit. Csakhogy a vészjelzés már ki lett adva, így nem volt mit tenni maradt a menekülés. Már jó előre felkészült egy ilyen alkalomra, de arra nem számított, hogy ilyen hamar be kell vetni a végső menekülési tervet. Az segédje menthetetlen volt, és ezt mindketten tudták. Takumi hallgatott rá, és otthagyta. Megfogadta, hogy soha többé nem fogja a nevét emlegetni, még gondolatban sem. A gonoszoknak nem voltak érzelmei, így a kötődés nem jelenthetett számára semmit. A nő halála veszteség volt, amit majd szükség esetén pótolni fog. Addig is a legfontosabb az volt, hogy a legfőbb kutatási eredmény, valamint a terve többi részét tartalmazó leírásuk nála voltak. Már csak át kellett jutnia a halandó világba, és ott egy tökéletesített Gigai-ba bújva tovább szövögetni a szálakat. Néha az is hasznos volt, ha látszólag teljesen értelmetlen kutatásokat bíztak rá.

Sajnos a dolog legnehezebb része ott kezdődött, hogy jelenleg mint körözött szökevény nem igazán mászkálhatott szabadon a Soul Society és a másik világ között. Kissé dühösen gondolt vissza Aizen szökésére. Neki persze erre is volt egy jó kis terve… Ettől függetlenül jelenleg nem ért rá a saját elgondolásában lévő hiányosságokat boncolgatni. Sietnie kellett, mire még jobban lezárnak mindent. Nem is tétovázott tovább. Gondosan körülnézett, és felpattant. Ekkor jutott eszébe egy nagyon fontos dolog, és legszívesebben hangosan is elkáromkodta volna magát. Valamiről megfeledkezett… A lakásán lévő számítógépben minden adat megvolt a terveiről. Ha valaki feltöri a jelszót, és elég okos hogy időben leállítsa az automatikus védelmi rendszereket, akkor mindent megtudhat. Két választása maradt: Az egyik, hogy visszamegy a lakásához, és elindítja az önmegsemmisítő rendszert. Ezzel az volt a baj, hogy a keresés valószínűleg ott kezdődött, tehát a számítógépet már felfedezték, rosszabb esetben el is kezdték feltörni a védelmét. Ha most odamenne, azzal csak a lebukás esélyét kockáztatná. A másik lehetőség szerint hagyja a fenébe az egészet. Némi töprengés után az utóbbi mellett voksolt. Hadd tudják csak meg mit akar! Tudják meg, és rettegjenek. Mindenki félje Fujiwara Takumi nevét, mert hamarosan mindenki őt fogja szolgálni. Még Aizen, és a nyomorult bandája is… Egy igazi élő Istent! Természetesen nem azért, mert Aizen-t akarta utánozni… Hát persze, hogy nem. Ezt még magának sem volt könnyű beadni. Azonban ha sikerül hamarabb elérnie a célját, mint az elődje, akkor már senki nem róhatja fel neki, hogy nincs egyetlen eredeti ötlete sem. Egy Istennek nem.

Takumi még egyszer körülnézett, majd egy shunpo-val elhagyta a rejtekhelyét. Egyenesen a tervében szereplő menekülési pontok egyike felé tartott, és senki nem vette észre. Ezúttal úgy döntött, hogy igazi gonoszhoz híven mindenkivel végez, aki az útjába kerül…

- Miért is vagyunk itt, Hitsugaya-taicho? - kérdezte immár sokadszor Kurotsuchi Mayuri a fehér hajú kapitányt, aki már nagyon unta a folytonos válaszolgatást, és ezúttal hallgatott. - Ugye nem gondolja, hogy valaki annyira ostoba legyen, hogy a saját lakására meneküljön, mikor mindenki őt keresi?! Nevetséges! - Vékony hangon, örömtelenül nyerített egy sort.

- Információgyűjtés. - mondta tagoltan Hitsugaya. - Biztos, hogy nem lesz itt a szökevény, de találhatunk nyomokat, amik elvezetnek hozzá. Egyébként miért keresik annyira?

- Tiltott kísérleteket végzett. - vágta rá a 12. osztag kapitánya gyorsan, majd a részéről lezártnak tekintette az ügyet. Hitsugaya újabb bizonyítékot szerzett arról, hogy ennél egész biztosan több van a dologban. Nem szólt semmit, de attól még szemmel tartotta Kurotsuchi-t. Már egy perce megérkeztek a szökevény lakása elé, de egyelőre nem hatoltak be. A torz kapitány azóta az idegeire ment a folytonos aggályoskodásával.

- Bemegyünk. - mondta végül.

- Na végre! - hallatszott egy visszataszító horkantás. - Megyek előre…

- Csak óvatosan… - amint ezt Hitsugaya kimondta az ajtó felpattant, és egy alak tántorgott ki rajta. A figura felettébb érdekes volt, ugyanis csak elnagyolt emberi vonásokkal rendelkezett. A végtagjait össze vissza mozgatta, és a bal kezében egy elgörbült katanát tartott. Egyenesen tárontott a legközelebbi ellenfelére, Kurotsuchi-taichora. De rögtön utána jött egy másik, és egy harmadig is. - Mi ezek…?

- Á… ez roppant érdekes… - nyávogta a másik kapitány, miközben egy laza kézmozdulattal a közeli falhoz vágta a torz, bábuszerű figurát. Annak biztos összetört jó néhány csontja, de azonnal összeszedte magát, és újra elindult. - Úgy tűnik az a szerencsétlen hülye ezekkel a módosított testekkel próbálta védeni a házát az illetéktelen behatolóktól. Hah! Gondolom kapitányi szintű látogatókra nem számított. Milyen udvariatlan!

- Elég legyen már! - förmedt rá Hitsugaya dühösen. Ekkor az a test ami az imént megsebesült különösen kezdett viselkedni. Sárgás, sűrű folyadék ömlött ki a száján.

- Csak nem…? - kérdezte Mayuri ördögi vigyorral, mielőtt az egész test felrobbant volna. Aztán az összes többi támadó is detonált. Több tucat méterre felcsapott a narancsszínű láng, azonnal elpárologtatva a zuhogó esőt. A kapitány ezt már máshonnan, a szomszédos épület tetejéről nézte végig. - Nem is olyan rossz védelem. - morogta, és úgy tűnt remekül szórakozik. - Egy közönséges keresőegységgel azonnal végzett volna. De valaki mintha hiányozna… - Ebben a pillanatban a vegyi anyag által táplált lángok, amiknek még hosszú perceken keresztül kellett volna égni, rohamos sebességgel enyésztek el. - Nocsak…

- Most is csak a szája jár, de nem csinál semmit! - mondta mogorván Toushiro, aki az épület bejáratánál állt, belül azon a vonalon, ahol a bábok felrobbantották magukat. A kardja alig pár centire ki volt húzva a hátán lévő hüvelyéből, és most egyetlen mozdulattal a helyére csúsztatta. A háta mögött egy masszívnak kinéző, teljesen átlátszó fal volt, fagyott esővízből. Abban a pillanatban, amikor rájött, hogy mi fog történni, megkerülte a lassú reagálású bábukat, majd létrehozta a pajzsot. A testek ugyanis nem csak arra szolgáltak, hogy elpusztítsák a behatolókat. Az is a feladatuk közé tartozott, hogy a házban található bizonyítékokat eltöröljék. A felhasznált robbanóanyag bőven elég lett volna ere. Aztán egy kis jég segítségével elfojtotta a lángokat.

- Én tudtam Taicho, hogy maga mindent megold, és nem akartam útban lenni. - vigyorgott a kreatúra kedélyesen.

- Persze… - morogta Hitsugaya bizalmatlanul, majd belépett a szökevény házának ajtaján. Egy pillanattal később már Kurotsuchi is követte. A házban tökéletes rend volt.

- Láthatja, megmondtam, hogy nincs itt. - jegyezte meg mintegy mellékesen. - Senki nem olyan bolond, hogy magára robbantsa a az épületet amiben… - De elakadt az aggályoskodásban, amikor a 10. osztag kapitánya megtalálta a falba épített számítógép terminált, amit láthatóan el akartak rejteni a szem elől. - Nem lehet… Honnan tudta?!

- Csak használtam az eszem… - felelte Toushiro, és elégedetten könyvelte el a másik Halálisten kapitány arcán megjelenő dühöt. - Most kideríthetjük, hogy mit akarhatott a szökevény. - Még mielőtt megakadályozhatták volna, aktiválta a számítógépet.

- V… várjon! - kiáltotta rémülten Kurotsuchi. Tudta, hogy a számítógépben akár minden benne lehetett, amit meg akart tudni Fujiwara-tól. Ha viszont a kotnyeles kis vakarcs is megtalálja, semmit nem fog érni vele. - Nem kellene erre pazarolni az időnket… Perceken belül idehívok egy csapat specialistát, akik értenek az ilyesmihez. Nekünk Fujiwara-t kell keresni.

- Ne aggódjon, Taicho! - mondta gúnyos hangsúllyal Toushiro. - Magam is értek a számítógépekhez. Jobban mint hinné… - Aztán az elképedt kapitány szeme láttára hatástalanította az összes védelmi programot. Kurotsuchi Mayuri idegesen kocogtatta a meghosszabbított körmével a fogait, amiket nem fedtek el ajkak. A köröm valójában egy speciális, kísérleti anyaggal volt megerősítve, és ezáltal elképesztően éles volt, és rugalmas. Könnyedén fel lehetett volna vele bontani egy borítékot… vagy el lehetet volna vágni egy fontoskodó, és felettébb idegesítő kölyök torkát. Minden esetre Mayuri nem volt olyan ostoba, hogy komolyan azt higgye, ilyen könnyedén végezhet egy kapitánnyal.

- Milyen találékony…! - sziszegte méregtől csöpögő hangon. Hitsugaya csak annyira vett róla tudomást, mint mindig amikor a közelében volt. Arra figyelt, amit éppen tervezett, és soha nem a szavaira, mert azoknak egyáltalán nem lehetett hinni.

- Meg is van… - jelentette ki elégedetten. A torz külsejű kapitány a felfedezés lázában nyomban megfeledkezett minden másról, és meredten bámulni kezdte a monitort. Minél többet olvastak el a megjelenő adatokból annál inkább bebizonyosodott, hogy Fujiwara Takumi igen is veszélyt jelenthet. Méghozzá mindenre, ami csak létezett. - Ez nem lehet… - hitetlenkedett dühösen összehúzott szemöldökkel Hitsugaya. - Egyáltalán honnan szerezhette meg ezeket az adatokat?

- Talán nem csak ön ért olyan jól a számítógépekhez. - morogta Kurotsuchi ezúttal minden gúny nélkül. - A bolondja… nem is hittem hogy ennyire okos.

- Ez már nem egy átlagos dezertálás. - jelentette ki a fiatal kapitány, és már nyoma sem volt benne az előbbi döbbenetnek. - Az ügyet azonnal jelenteni kell Yamamoto Genryuusai Sotaicho-nak.

- Természetesen. - mondta a 12. osztag kapitánya oda sem figyelve. A tervei Fujiwara-val mostanra alaposan megváltoztak. Még mindig magának akarta, de már nem hagyhatta ki belőle a Gotei13-at sem. Ezek után úgy kell majd manipulálnia a szálakat, hogy mindenki az ő malmára hajtsa a vizet. Ennek érdekében kénytelen lesz komolyabb intézkedéseket tenni… Végignézte, ahogy Hitsugaya Toushiro távozik. A kölyök-kapitány azért ment, hogy értesítse a Gotei13 tábornokát. - Tch! Mennyi nyűg… - nyögte unottan, majd elindult, hogy ő is megalkossa a saját elképzeléseinek megfelelő terveket.

A ház hamarosan épp olyan üres lett, mint néhány perccel azelőtt. A számítógép monitora még mindig be volt kapcsolva. A fél képernyőt egy háromdimenziós ábra foglalta el, amin egy különös, fekete-fehér, és egy arany-fehér szobor volt. A másik oldalon írásjelek pörögtek szemkápráztató sebességgel. Egymás mellett mindig két sor volt, az egyik jeleit akármelyik Shinigami el tudta olvasni. Bár egy kicsit régies volt a fogalmazás, de nem okozott volna komoly fejtörést. A másik, ettől teljesen eltérő írásrendszert már sokkal nehezebb lett volna megfejteni. A Soul Society-ban senki nem volt, aki akár csak betűzve is el tudta volna olvasni. De szerencsére nem volt nehéz kitalálni, hogy a párhuzamos sorok jelentése ugyan az volt. Mint amikor két nép hosszú háborúskodás után békét köt, és ezt a paktumot mindkettőjük nyelvén írásba foglalják. Ebben az esetben is majdnem ugyan ez a helyzet állt fenn, ám ˝háborúról˝ vagy ˝békéről˝ szó sem volt

Soul Society, Seireitei, az 1. osztag központjának könyvtára, hajnali 02:23 perc

Yamamoto Genryuusai, aki egyben volt az 1 osztag kapitánya, és a Gotei13 tábornoka, teljesen éber volt. Lassan járkált a magas polcok előtt a botjára támaszkodva, miközben a régi köteteket vizsgálgatta. Itt mindent meg lehetett találni a Halálistenek teljes történelmétől kezdve egészen a különféle ételreceptekig. Néha leemelt egy-egy kötetet a polcról, és fellapozta. Mindig ezt csinálta, amikor nem tudott aludni. Az öregkor velejárója volt, hogy néha egész éjszakákon keresztül képtelen volt álomba merülni, máskor pedig egyik pillanatról a másikra elszunyókált, akár állva is. Szerencsére ilyenre nem igazán volt példa, és ha mégis akkor általában úgy tettek a körülötte lévők, mintha nem vették volna észre. Mielőtt azonban levett volna egy újabb könyvet is a polcról, megállt egy pillanatra.

- Hitsugaya-taicho! - szólalt meg váratlanul. A következő pillanatban megjelent mögötte az alacsony, a Shinigami kapitányok fehér haori-ját viselő fiú. - Mi járatban ilyenkor?

- Sotaicho! - Toushiro mélyen meghajolt, és fegyelmezetten hozzákezdett a jelentéséhez. - A mai éjszaka folyamán a 12. osztag egyik tisztje törvényen kívüli lett. A lakóhelyén talált feljegyzések alapján már régóta készült erre a tettre. Továbbá az illető birtokába kerültek még olyan információknak, és eszközöknek, amelyek különösen veszélyessé tehetik. Ezért úgy ítéltem meg, hogy a felkutatása most elsőbbséget élvez minden egyéb üggyel szemben. Szükségesnek tartom továbbá mind a 13 osztag és a speciális alakulat bevonását, és az egész Seireitei minél előbbi teljes lezárását. - A vezénylő tábornok felvonta az egyik szemöldökét, és lassan hátrafordult. Nagyon jól ismerte Hitsugaya Toushiro-t. Tudta, hogy a fiatal fiú a kora ellenére az egyik legmegfontoltabb az összes kapitány között. Sokszor kívánta azt, hogy bár mindegyik lenne csupán fele annyira higgadt. Nem tartotta valószínűnek, hogy eltúlozzon dolgokat, ezért érthető volt, hogy a hír felkeltette az érdeklődését.

- És miért gondolja azt, Hitsugaya-taicho, hogy szükség van ilyen radikális intézkedésekre egyetlen szökevény miatt? - tette fel a kérdést kimért hangon.

- A szökevény feljegyzései… - Toushiro részletesen elmondott mindent, amit a Fujiwara Takumi lakásán található számítógépből megtudott. Közben elővette a köpenye alól egy lemezt, amire az egész adatbázist átmásolta mielőtt eljött volna. Nem bízott abban, hogy amikor ismét felkeresi a helyet, minden ugyan úgy lesz. Kurotsuchi Mayuri túlságosan is agyafúrt volt ahhoz. Miközben beszélt, a feljebbvalója arcáról nem sok érzelmet tudott leolvasni, csakúgy mint a legtöbb esetben Azonban mégis mintha egyre inkább elkomorodott volna, ami nagyon rossz előjelnek számított.

- Helyesen cselekedett, Taicho. - mondta komótosan az öreg, amikor vége volt a jelentésnek. - Azzal is tökéletesen egyetértek, ahogy a helyzetet megítéli. Valóban szükséges elrendelni… - Ebben a pillanatban hangos lárma hallatszott a könyvtár bejárata felől. Hitsugaya gyanakodva fordult meg. Olyan volt, mintha egy tolvaj a sötétben épp megbotlott volna a bútorokban.

- Sotaicho! - kiáltotta egy fáradt hang, majd egy pillanattal később Sasakibe Choujiro, szinte feltépte a könyvtárszoba csúszópaneles ajtaját, úgy rontott be. - Mi történt Sotai… - ekkor látta meg Hitsugaya-t, és hirtelen elakadt a szava. A mindig tökéletesen méltóságteljes kinézetű Sasakibe Fukutaicho úgy nézett ki, mint aki nem rég kelt fel álmából. A haja is össze-vissza meredezett, egyedül a gondosan nyírt bajusza volt kifogástalan. Gyorsan felmérte a helyzetet, és hogy visszaszerezzen valamit a méltóságából, határozottan meghajolt. - Elnézést az alkalmatlan belépőért, Hitsugaya-taicho. - Majd a közvetlen felettese felé is megismételte a mozdulatot, aztán várakozóan az egyik polchoz ált. Az köpenye alól elővett egy fésűt, és alig észrevehető, szolid mozdulatokkal nekiállt rendbehozni magát.

- Ez a beszélgetés olyan információkat tartalmaz, amiket kapitányi rang alatt nem tartozik senkire. - Nézett rá Hitsugaya szigorúan. - További értesítésig…

- Várjon, Taicho! - emelte fel a kezét a Yamamoto Genryuusai, mivel néha túlságosan is merev volt a 10. osztag kapitányának ragaszkodása a szabályokhoz. - Ebben az esetben el kell tekintenünk ezektől a formaságoktól. Ha az információk hitelesek, amiket már a meglétük is bizonyít, akkor több alkapitányt, és más személyeket is be kell majd avatnunk. A szükségállapot kihirdetését, és a keresés irányítását önre bízom. Holnap reggelre összehívok egy vészhelyzeti eligazítást az összes elérhető kapitány számára. Ön is mindenképp jelenjen meg, mint az ügy első számú szakértője.

- Értettem! - felelte röviden Toushiro, majd egy villanás kíséretében eltűnt, hogy végrehajtsa a kapott parancsot. A vezénylő tábornok gondterhelten megdörzsölte a szakállát. Ez az álmatlan éjszaka nem várt fordulatot vett, amit szívesen kihagyott volna. A hadnagya feszülten figyelt, várta minden parancsát.

- Choujiro! Egy nagyon fontos üzenetet kell küldenem. - mondta mély megfontolt hangon.

- Igen, Sotaicho!

- Aktiválnunk kell a az egyes speciális üzenetküldő berendezést.

- Máris intézkedem, Sotaicho! - jött azonnal a kimért válasz. Aztán Sasakibe-fukutaicho megfordult, és Hitsugaya-taichohoz hasonlóan ő is elindult parancsot teljesíteni, ám az utolsó pillanatban megtorpant.

- Bocsásson meg a tétovázásért, Sotaicho… - kezdte kimérten. - De fogalmam sincs holt található az ˝egyes speciális üzenetküldő berendezés˝.

- Hm… - válaszolta a vezénylő tábornok elgondolkozva, és egy kicsit félrebillentette a fejét. - Valóban nagyon régen volt már… Már én is elfelejtettem merre van. - A hadnagya végig nyugodt maradt, de csak nehezen tudta megállni, hogy ne fogjon padlót. - Mielőbb meg kell keresnünk, mert az üzent nem várhat! - Meglepő fürgeséggel ellépett a tétovázó Fukutaicho mellett, aki csak nagy nehézségek árán tudta beérni. Eközben Yamamoto Genryuusai gondolatai a múlt homályába nyúltak vissza. Valamivel több mint kétezer évre…

Miután Toushiro a kapott paranccsal elhagyta a magas épületet, ara törekedett, hogy minél hamarabb végrehajtsa azt. Először is gondoskodnia kellett arról, hogy a várost a lehető leghamarabb lezárják, mielőtt a szökevény elmenekülhetne. Erre nem volt túl nagy az esély, ugyanis az utóbbi időkben szigorították a biztonsági eljárásokat. Egyértelmű volt, hogy Fujiwara Takumi célja a halandó világ volt. Ehhez használnia kellett a senkai kaput, amit hadnagyi rang alatt nem lehetett megnyitni. Arra semmilyen jel nem utalt, hogy lennének szövetségesei, azaz gyakorlatilag nem volt képes elhagyni a Soul Society-t. De ezt nem volt szabad kész tényként venni, ugyanis még a legszigorúbb szabályokat is meg lehetett kerülni. Hirtelen nagyon rossz érzése támadt. Mintha valami igazán fontosat nem vett volna figyelembe. Próbált a szökevény fejével gondolkodni…

Nem tudott átjárót nyitni. Hadnagyi rang alatt ez lehetetlen volt. Képtelenség volt az is, hogy bármelyik hadnagy önszántából megtegye neki ezt a szívességet. Önszántából semmiképp… Hitsugaya hirtelen megtorpant. A talpa alatt megroppant az egyik tetőcserép. Az egész csak egy pillanatig tartott, majd tovább folytatta az útját. Ezúttal azonban nagyjából hetven fokkal jobbra eltért az eredeti irányától. Így épp a Senkai kapu fennsíkja felé haladt. A hirtelen váltást a lehető leglogikusabbnak vélt következtetés miatt eszközölte. Fujiwara egyetlen lehetősége az volt, ha kényszerít egy hadnagyot, hogy átjárót nyisson. Figyelembe véve, hogy az említett Shinigami-nak még csak tiszti rangja sem volt, ez nem tűnt igazán kivitelezhetőnek. Egyik hadnagy ellen sem lenne fikarcnyi esélye sem… De a lakóhelyén talált információk arra is rávilágítottak, hogy a renegátot nem volt szabad lebecsülni. Ráadásul volt két hadnagy, aki épp őt kereste, ami akár kapóra is jöhetett a számára. Matsumoto-t nem féltette. Tisztában volt a saját hadnagya képességeivel, és biztos volt benne, hogy őt nem lehet csak úgy kényszeríteni valamire, amit nem akar. Néha még paranccsal sem, bár ez már nem tartozott a legjobb tulajdonságai közé… Ott volt Kurotsuchi hadnagya is, akiről ugyan nem sokat tudott, de már a rangja is elég volt ahhoz, hogy ne lehessen félvállról venni. Azonban a szökevénynek még így is több esélye volt két hadnaggyal, mint akármelyik kapitánnyal. Ugyanis rajtuk kívül csak ők nyithattak kaput. Emiatt lehetségesnek tartotta, hogy a renegát elkeseredettségében megkísérli kihasználni a kínálkozó lehetőséget. Jobbnak látta, ha megbizonyosodik arról, hogy minden rendben van a keresésben résztvevő hadnagyokkal.

Ez volt az egyik indoka… A másik pedig az, hogy titokban aggódott Matsumoto-ért. Persze ezt nem ismerte volna be, de határozottan így volt. A kitérő miatt kissé el kellett halasztania a parancs végrehajtását, és ez nagyon nem volt a kedvére. Azonban volt rá némi esély, igaz szinte elhanyagolhatóan kevés, hogy ezzel pontot tehet az ügy végére. Vagy már meg is oldódott, és Matsumoto-ék rég elkapták a renegátot. Rosszabb esetben Kurotsuchi, de még ezzel is meg lett volna elégedve. Azonban fiatal kora ellenére már nagyon régen megtanulta, hogy a dolgok ritkán mennek a legjobb elképzelés szerint. A megérzése azt súgta, hogy ez bizony most sem lesz másképp. Néhány pillanat múlva a helyzet még komolyabbra váltott. Egy ismerős érzés rohanta meg egyetlen pillanatra. Matsumoto Rangiku reiatsu-ja egy pillanatra megemelkedett. Aztán mielőtt elérte volna a maximumot, szinte a nullára csökkent. Toushiro most már biztos volt benne, hogy a hadnagya harcba keveredett, és elég nagy bajban van. És ez nem volt minden. Ugyan ebben a pillanatban egy másik,teljesen ismeretlen energiamintázatot is felismert. Csak egy pillanattal tartott tovább, mint Matsumoto-é, de annál jóval erősebb volt. Nehezen tudta elhinni, hogy a renegát képes volt ilyen hirtelen elbánni a hadnagyával, de más lehetőség nem jutott az eszébe. Idegtépően hosszú percek teltek el, mire megérkezett a fennsíkra. A szakadék elé épített roppant méretű kaput innen már néhány pillanat alatt elérte és a következő pillanatban a saját szemével látta az egyik legrosszabb forgatókönyv valóra válását.

Egy pillanat alatt felmérte a helyszínt. Mintha egy kisebb tornádó söpört volna végig rajta. Maga a kapu sem úszta meg sértetlenül. Egy alacsony rangú Shinigami alig néhány lépésre hevert tőle a földön, arcra borulva. Érezte, hogy életben van, de komolyan megsérült. Körülbelül harminc méterrel távolabb hevert a hadnagya, szintén eszméletlenül. A Zanpakutou-ja távolabb volt, megkötött állapotban. Kurotsuchi Nemu egy kicsit sem úszta meg jobban a csetepatét, mint a másik két Halálisten. Ő még a Zanpakutou-ját sem húzta elő, azonban mintha valami távolit próbált volna elérni közvetlenül az eszméletvesztés pillanata előtt. Legalábbis a testhelyzete erre utalt. Hitsugaya egy pillanat alatt ott termett a hadnagya mellett, majd letérdelt és megvizsgálta a sérüléseit. A nő az oldalán feküdt, és a jobb keze még mindig úgy állt, mintha a kardja markolatát szorítaná. Látszólag semmi komoly sérülése nem volt. Mindössze két vékony vérpatak folyt végig az arcán, a fülétől kiindulva.

- Hé, Matsumoto! Térj magadhoz… - kezdte Toushiro feszülten, és óvatosan megrázta a nő vállát. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor az halkan felnyögött. Rögtön úrrá is lett a reakción, nehogy a hadnagy is meglássa. - Matsumoto! - ismét megbökte a vállát, mire a nő pislogni kezdett. Zavartan bámult, és közben épp olyan volt, mintha másnapos lenne. Végül aztán a tekintete megállapodott Toushiro arcán.

- Taicho? - kérdezte kábult hangon. - Mit keres a szobám… - nem fejezte mert Hitsugaya szúrós pillantása beléfojtotta a szót. Már eljátszották párszor ezt a jelenetet, és lassan megtanulta, hogy amikor ilyesmi történik, ez a létező leghelytelenebb kérdés. Egy pillanatig zavartan próbált emlékezni, hogy vajon mi is történhetett. Borzasztóan fájt a feje, mint egy kiadós ivászat után. Az volt ezzel a baj, hogy nem emlékezett semmi ilyesmire. És azt sem értette miért van olyan csönd. Ekkor hirtelen minden eszébe jutott. A pupillája kitágult az izgalomtól és megpróbált talpra ugrani. A kísérlet teljes kudarccal végződött, ugyanis olyan erős szédülés tört rá, mint még soha. A kapitánya felemelte a kezét, jelezve hogy maradjon nyugton. Aztán valami számára teljesen ismeretlen okból elkezdett tátogni. Zavartan összevonta a szemöldökét. A kapitánya nem volt az a típus, aki ilyesmivel szokott viccelődni. Mikor jobban odafigyelt észrevette, hogy nagyon halkan, de azért hallja a szavait, csak még így sem értette miről van szó. Viszont már tudta, hogy mi a probléma, hisz olyan egyértelmű volt, hogy még egy hülye is észrevette volna. A kapitánya berekedt.

- Taicho! - kiabálta elborzadva. - Ugye mondtam, hogy az a sok jég meg fog ártani a torkának. Próbáljon meg hangosabban beszélni, alig hallom. - Amit ezután látott a fiatal Hitsugaya Toushiro arcán, azt nem lehetett félreérteni. A kapitány egy pillanatig azon gondolkozott, hogy vajon miért is erőlködik, és talán inkább Nemu-nál kellene próbálkoznia. Aztán erőltetett türelemmel a hadnagya füleire mutatott, majd jelezte a probléma valódi okát. Matsumoto értően bólogatni kezdett. - Oh, tényleg. - Ezután Hitsugaya a saját magára mutatott, majd lassan gondosan artikulálva elmondott egy rövid utasítást. ˝Olvass a számról!˝ - Remélte hogy senki nem látja akkor, mert biztos volt benne, hogy nagyon hülyén néz ki. - ˝Mi történt? Hol a szökevény?˝ - A hadnagya egy pillanatra lesütötte a szemét. - Legyőzött minket. - mondta valamivel halkabban, de a normális társalgási hangnemnél még mindig hangosabban. - Alábecsültem… nem hittem volna, hogy ilyen erős. Azt gyanítom, hogy át akart menni a halandó világba… De meg sem próbált arra kényszeríteni, hogy átjárót nyissunk. Egyszerűen elsöpört minket. Ez így nem logikus…

- Ezek szerint még nem tudott elmenni… - Mormolta lassan Hitsugaya. - Vagy nem akart?

- De igen… - hallatszott Kurotsuchi Nemu a szokásosnál is halkabb hangja. A nő lassan feléjük fordult. Az ő füléből és vér szivárgott, de láthatóan nem volt baja a hallásával. - Fujiwara Takumi néhány perce átjutott a halandó világba.

- Az lehetetlen! - mondta csodálkozva Toushiro. - Nélkületek nem tudott átjárót nyitni…

- Nem tudom pontosan mi történt… - közölte Nemu. - …a támadása hatása alatt álltam. De láttam, hogy Rangiku-san Zanpakutou-ját használja. - Matsumoto hallása vagy visszatért valamennyire, vagy csak egyre jobban ment neki a szájról olvasás, mert a kardja után kapott. Nemu a fegyver irányába mutatott. - Tudom, hogy egy Halálisten sem használhatja egy másik Zanpakutou-ját átjáró nyitására, de Fujiwara Takumi valahogy meg tudta csinálni. Előtte csinált valamit Rangiku-sannal, de nem emlékszem rá, hogy mit. Csak a vörös fényre emlékszem…

- Biztos vagy benne, hogy megnyitotta az átjárót? - kérdezte Hitsugaya. Elég nehezen emészthető volt, amit Nemu elmondott, és biztos akart lenni abban, hogy a lány nem csak a támadás hatása miatt vizionált.

- Igen. - bólintott Nemu nyugodtan, majd kinyitotta a jobb kezét. Két darab öt centiméteres fehér tüske volt benne. A tompább végükön halványrózsaszín gömb lüktetett, mintha egy élőlény lenne. - A Zanpakutou-mat nem tudtam előrántani, de megkíséreltem bénító mérget juttatni Fujiwara Takumi vérkeringésébe. Az eredményről már nem tudtam meggyőződni, de három dokukasui-t sikerül utána dobnom az átjáróba. Sajnos az eredményt már nem láttam, mert elvesztettem az eszméletem.

- Remek munka. - mondta röviden, majd kissé meglepődve vette észre a lány szomorkás mosolyát. Rájött, hogy a saját kapitányától nem túl sűrűn kapott dicsérő szavakat.

- Köszönöm, Hitsugaya Taicho. De nem tudtam megállítani Fujiwara Takumi-t, ezért nem hajtottam végre rendesen a feladatomat. Elbuktam…

- HITSUGAYA TAICHO!!! - üvöltötte Matsumoto teljeses hangerővel. A fiatal kapitány már majdnem megfeledkezett róla. - Miről beszélgettek?! Semmit sem hallok!!

- Matsumoto… - suttogta Toushiro halkan. Tudta hogy a hadnagya úgy sem hallja, de Matsumoto-nak sikerült lefárasztania annyira, hogy már annak sem látta értelmét, hogy kiabáljon vele. - Inkább aludj…

- Még most sem hallom… - a nő arca hirtelen elsápadt, majd rohamosan zöldülni kezdett. - Ajaj… - nyögte, miközben a szája elé kapta a kezét. Hitsugaya egészen megrémült.

- Matsumoto ne merészeld… - morogta fenyegetően, de elkésett. Az épp ebben a pillanatban a helyszínre érkező Halálistenek tanúi voltak, amint a 10. osztag hadnagya majdnem lerókázza a saját kapitányát. A jelenet valamelyest enyhítette a helyzet komolyságát. Sőt, még Kurotsuchi Nemu is elmosolyodott rajta. Annak ellenére, hogy tudta, ezúttal nagyon komoly büntetést fog kapni azért, amiért futni hagyta a renegátot.