Reggeli

Makoto mosolyogva helyezte a két tányért és a két poharat a tálcára. A pálcikák után egy darabig kutakodnia kellett, mert még nem igazodott ki Haruka konyhájában, de azt is meglelte valamelyik fiókban. Elégedettséggel a szívében emelte fel a reggelijüket és visszasettenkedett a fiú szobája, de legnagyobb meglepettségére a fekete hajú ifjút ébren találta.

Haruka az ágyon ült, ölében a laptopjával. Kifejezéstelen arcát megvilágította a fényes képernyő, ugyanis még túl korán volt ahhoz, hogy a napsugarak elérjék az ablakot is. Mélykék íriszeit elszakította a készüléktől és végigmérte barátját, majd kezében az ételt.

Makoto csak sóhajtott egyet, aztán szája újra halvány mosolyra húzódott.

- Jó reggelt, Haru. – Hangja halkan csengett, talán a korai órák miatt. Pedig azzal, hogy úszótársát ébren találta már igazán nem kellett odafigyelnie arra, hogy felébreszt-e valakit beszédével. – Azt reméltem, hogy meglephetlek, de úgy látszik, elkéstem. – Kissé letörten rakta le a csörömpölő halmot az alacsony asztal közepre.

- Megleptél – bólintott a Nanase fiú. – Te készítetted?

- Eh… Igen – felelte elpirulva Makoto. – Igazából semmi különleges, csak egy kis rántotta és rizs. Tudom, hogy te jobb szakács vagy nálam, de meg akartam spórolni neked a fáradalmat ma reggelre, ha már vendégül látsz.

- Rendben, köszönöm.

- Mi érdekeset nézegetsz? – érdeklődte újra Makoto, majd tett pár lépést barátja felé.

- Wikipédia – jött a kurta felelet.

- Wiki…? - motyogta értetlenül a barna hajú és kezeit a fiú matracára támasztotta, hogy behajolhasson és megnézhesse, mi van a képernyőn. A ház ura végig figyelte a mozdulatát. Amikor Makotóban tudatosult a látvány, füléig elpirulva ugrott vissza a talpaira és hátrált pár lépést. – Ha-Haru, miért olvasgatsz r-róluk? – hebegte és jobb tenyerét önkénytelenül is szemeinek magasságába emelte, mintha elrejthetné arca vörösségét.

- Csak érdekelt – vonta meg a vállát a szólított és a számítógépet öléből a takarójára helyezte, így újra Makoto szemei elé került a kínos weblap. Haru éppen a gyilkos bálnákról informálódott, ami igencsak feszélyező volt a számára, hiszen ez az ő kedvenc- és egyben a kabalaállata is.

Makoto még mindig kissé zavartan odasietett az asztalhoz és letelepedett a túloldalára. Azonnal elkezdte kirakni a tányérokat, evőeszközöket és poharakat a falapra, majd a műanyagtálcát félrerakta a földre. Eközben Haruka is kényelembe helyezte magát vele szemben és alig észrevehetően megszagolta a friss ételből felszálló gőzt, minek következtében apró mosoly került az arcára, ami szinte azon nyomban el is tűnt.

Talán finom az illata? Még sem rontottam volna el annyira? – gondolta izgatottan a fiú, zöld szemeit továbbra is a szurokfekete bozont alatt megbúvó arcot tanulmányozva. Vajon… ízleni fog majd neki?

- Van hozzá hal? – kérdezte hirtelen Haruka, kiébresztve a gondolataiból.

- Ah… igen – bólintott sietve. – Nem maradt túl sok, de beletettem. Ha leszedet a sült tojás rétegét, ott lesz a rizs mellett.

- Az jó. – A fiú kezeibe vette a pálcikáit, majd összeillesztette a tenyereit. – Itadakimasu!

Makoto gyorsan követte a példáját, de ő maga nem kezdett el enni, hanem megvárta, amíg Haruka megkarcolja a rántotta felületét és rizzsel együtt a szájába vesz egy darabot. Amikor lassan rágni kezdte a falatot, egy pillanatra megállt a cselekedetben és elpirult. Csak ezután rágicsált tovább, majd felpillantott Makotóra.

- Finom lett.

- Örülök neki – mosolyodott el kedvesen a barna hajú és boldogan kezdte meg a saját adagját ő is. Meg kellett állapítania, hogy sajnos még mindig nem elég jó szakács. Ugyan az ízekkel nem volt túl nagy baj, de lehetett volna sokkal jobb is.

Reggeli közben az a bizonyos laptop többször is odavonzotta Makoto figyelmét magához, amit Haruka is észrevett.

- Tudod, mit tudtam meg? – tette fel a monoton kérdést, mire Makoto riadtan kapta fel a fejét. Ő nem akart ennyire nyilvánvaló lenni.

- Igen?

- A gyilkos bálnákat helyesen kardszárnyú delfineknek nevezik – kezdett bele a mondókába, aztán újabb adag falattal ajándékozta meg magát. – Te is delfin vagy.

- Igen – heherészett a fiú és újabb adag rizst emelt a szájához.

- A kardszárnyú delfinek hatalmasak és erősek. Az óceánokban élnek, főleg az Antarktisz környékén. – Még egy falat érkezett a szájába, ezúttal egy nagydarab hal. Haru nagyon szerette a halakat. Mindenfélét evett már, mindenféle formában és mindig ízlett neki. Akkor sem volt ez másképp. – Ezért sokféle állattal táplálkoznak, hiszen igazi ragadozók.

A Tachibana fiú mosolyogva hallgatta a mesét. Tekintetét le sem vette a vele szemben ülővel, így kissé nehézkessé vált az evés. Már csak azért is, mert az ő adagja csupán rizsből és tojásból állt, amelyek ugyebár könnyen aprózódnak. Az utolsó adag halfilét barátjának szánta és csak ő kapott a kevéske húsból. Tudta, hogy mennyire szereti, örömet akart szerezni neki.

- Esznek halakat – Mintha csak le akarná pecsételni a kijelentését, bekapott egy szem filét és hamar le is nyelte. -, fókákat – Felpillantott Makotóra, majd tekintete annak tányérjára esett. – és delfineket is.

A vendég lélegzete egy pillanatra elállt. Ez már csak azért is nem jött ki jól, mert éppen egy nagy adag rizst próbált meg lenyelni.

- Kérsz? – tette fel az ártatlan kérdést Haruka, mire Makoto konkrét köhögésben tört ki.

Tessék? Micsoda? „Esznek… delfineket is. Kérsz?" Csak nem úgy értette, hogy…

Ám ekkor a fekete hajú fiú egy szép darabot leszabott a saját adag sült halából és egy könnyed mozdulattal a vendége tányérjára csúsztatta, amit amaz nem kis elpirulással fogadott.

- Haru…?

- Magadnak nem hagytál – mondta és átható kék szemeit barátjáéba vájta. Olyan ártatlanul festett, ahogy szokott.

- Eh… - Hiszen Haru sosem mondana ilyet… - Köszi – nyögte ki hirtelen és elvörösödve sietett tovább az evéssel.

Miket nem gondolok?