Üdv néktek ismét!
Jelen időkben játszódó történetecske ismét a brit fivérekkel a középpontban, de ezúttal új szereplőt is a magam porondjára emelet... majd valahol a harmadik fejezet környékén...
Jó szórakozást!
Skócia, avagy a könyv
Arthurra megint rájött az egy hónap. Ilyenkor alig eszik, alig alszik, csak a kandalló mellett – aminek tűzét nem mulasztja el rendszeresen felszítani – a karosszékében, és olvas. Néha rájön ez a művelődhetnék. Ilyenkor hiába látogatom meg – igen szoktam olyat néha egész jó szándékkal, mondjuk négyévente karácsonykor vagy hatévente a születésnapján, és évi rendszerességgel, ha unatkozom -, nem kommunikál, mindössze félmondatokkal, és rendszerint nem is emlékszik arra, amit mondok neki. Egyszer – ismétlem, a következmények miatt EGYSZER – teszteltem. Azt mondtam neki, hogy Franciaország áll az ajtóban egy nagy csokor rózsával és egy selyemdobozzal a kezében, s azt kérdi, hajlandó-e feleségül menni hozzá. Csak a szokásos „Igen!" volt a válasz, aminek ezen az időszakokban a jelentése: „Igen, igen! Csak menj már!" Az egész jelenetet felvettem diktafonra a hecc kedvéért, hogy aztán elküldjem Françoisnak. Hát amit ők ketten levágtak, s amit én kaptam utána, az felejthetetlen és tanulságos volt. Máskor pedig a bizalmam csappant meg benne. Felhívtam telefonon – nem tudtam, hogy épp olvas – és elmondtam, hogy el kell mennem Dániához, mert nagyon kétségbeesve kérte a segítségemet mágia terén. Nem is értettem miért nem Norvégiát hívta, hacsak nem az meg nem sértődött rá, aminek valljuk be, reális esélye volt. Ettől függetlenül bizalmatlan voltam, ezért azt mondtam Arthurnak, hogy ha három nap múlva nem keresem, és otthon sem talál, Dániát ki kell nyírnia, de minimum engem kisegítenie – épp lógott egy szívességgel. Egy hét, négy nap, három óra és tizenkét percen keresztül csücsültem Dánia pincéjében, mert bezárt oda, s még mágikus védelemről is gondoskodott. Részeg volt, ezért találta ki a tréfát, s mire kijózanodott, rólam megfeledkezett. Ha nem hagyta volna lent a papucsát, mikor bezárt, életem végéig ott rothadtam volna. Arthur szentül hitte és állította, hogy én egy szóval nem említettem neki Dániát, mi több, hetek óta nem is beszéltünk.
Épp egy ilyen állapotot volt szerencsém megint látni. Késő este volt, nem ment haza vonat, csak reggel. Hogy miért nem volt jogosítványom azt ne részletezzük. Televíziót nem kapcsolhattam, merthogy az zavarná az épp művelődő öcsémet, amivel gátolnám a mentális fejlődésben. Hát hogy milyen mentális fejlődésen ment keresztül, azt később tárgyalom. Csak ültem a kanapén és bambultam. Az irányzék megvolt: egyenesen ki a fejemből. Egyszer, mikor az agyam kicsit nagyobb energiát kapott, érdeklődni kezdtem az öcsém által olvasott könyv címe iránt. Nem mintha komoly lett volna ez a vonzalom, ráadásul eléggé egyoldalúnak bizonyult. Az Istennek nem akart mutatkozni. Vagy Arthur térdén volt, vagy az illető úgy fordult, hogy a lapokat lássam, és ne fedőlapot. Már majdnem felhagytam minden reménnyel, hogy közelebbről megismerhetem, mikor öcsikém fordult egyet elgémberedett tagjait nyújtoztatva. Kisebb szélütés ért. Mein Kampf. Ennyi év után mi a csudának kezdte el olvasni? Annyit küszködtem, hogy elrejtsem előle. Verje meg az Isten a germán árja fejét! Ostoba szász még a végén új világháborút kezd!
Hogy ne látszódjon rajtam a feldúltságom, és ne vágjam a könyvet Arthurral együtt a kandalló tüzébe, amit aztán olthatatlanná varázsolok, kimentem a konyhába egy pohár… pardon üveg whiskey után nézni. Nem volt semmi. Kietlen pusztaság, ahol egyetlen oázis van: egy fél üveg narancslé. Már a teája is elfogyhatott, ha azt itta. Ez pedig mást nem is jelenthetett, minthogy napok óta mérgezte már az elméjét.
- Scott, hozz nekem teát! – parancsolta. Parancsolta, holott az utóbbi évtizedekben már véglegesen ráragadt az angol modor az összes „Would you be so kind as…" mondatával. Most nem. Hatott rá. Hitler, átkozom még halálában is, akkor is, ha visszatér majd kísérteni, hogy még ilyen sok idő elteltével is rontja a világot, ami azért valljuk be, így is velejéig romlott. És Arthur, a nyavalyás, hagyta magát és szolgasorba akart engem taszítani! Már ha a kelták a megtűrt kategóriába estek.
- Nem! – kiáltottam vissza bőszen – Pukkadj meg, nem! – ezzel felcsörtettem az emeletre és bezárkóztam a nekem elő nem készített vendégszobába. Pedig még szóltam is, hogy érkezem…
Tél lévén, és begyújtott kandalló híján hideg volt. Kint sötét. Hiába fűtött az indulat, fáztam. Tüzet raktam a kandallóban, és megágyaztam magamnak. Eddig rendben is volnánk, de nem jött álom a szememre, ezért tehetetlen dühömben fel s alá járkáltam órákon keresztül, mígnem hajnal felé a huszonnégy órás ébrenlét után kimerülten le nem ültem a kandalló elé a szőnyegre s el nem aludtam. Nem kellett volna. El kellett volna takarodnom egy nyugodt és biztonságos motelba, amíg még megtehettem.
Arra ébredtem, hogy Arthur keze a nyakamon van. Épp az utolsó pillanatban eszméltem fel, különben, éreztem, rászorult volna a marka a torkomra. Olyan erővel ütöttem el a fejét, amit követet egész teste, hogy az arcán megrepedt a bőr, és vérezni kezdett.
- Eszednél vagy? – kérdezte kiabálva, miközben visszaugrott, hogy lefogjon. Micsoda baráti gesztus?! Én balga, már bántam, hogy nem dobtam tűzbe azt a könyvet előző este. Hagytam, hogy végleg megfertőzze ez a fekély, hogy aztán a világ újra lángba boruljon. Épp ezért az általa elkövetendő bűnök miatt már ekkor felelősnek éreztem magam.
- Eressz! – rúgtam fejbe egy félresikerült hátra bukfenc kíséretében.
- Oh, hogy pusztulnál ki! – káromkodott. Tehát már nem is csak szolga, de kiirtandó népnek számítottam. Pillanatok alatt sikerült magam elképzelnem egy munkatáborban, meggyötörve, fele súlyomra fogyva, hogy aztán egy csontokra aszott bőr tetemként végezzem, ha szerencsém van, egy tömegsírban.
- Hogy mondtad?
- Tanulj egy kis tiszteletet és tudd, kinek a házában vagy! – kalimpált a kezével, hogy megint lefogjon, vagy megüssön. Nem volt egyértelmű próbálkozás. Végleg felforrt az agyvizem, és irányába csaptam, de akkor már ő is dühös volt, elhajolt és ütni kezdett. Gyors volt ahhoz képest, hogy az olvasás következtében mennyire elgémberedhetett minden tagja.
Többször sikerült arcon ütnie, de ha jól számoltam, mindet kamatostul visszakapta. Nekilökött a kandallónak, ami előtt egy rács volt. Annak estem neki nyakkal – csoda, hogy el nem tört –, a tűztől forróra hevülve megégette a bőrömet és a szagból ítélve a hajamat. Ekkor már alig láttam a bal szememmel, annyira megdagadt. Amint ordítva pattantam fel az égő érzésre, olyat csapott rám a újabban holttérré vált irányból, hogy a közeli szék sarkán koppant a fejem.
Ismertem a német fanatizmus, és féltem tőle. Minden fajta fanatizmustól. Épp ezért úgy hittem, bölcsebb, ha menekülőre fogom, és szerzek segítséget, mielőtt engem – aki tudta, mi történt vele – eltesz láb alól, és hirtelen szabadítja a világra az angol veszedelmet. Végül is, egyszer már sikerült meghódítania a fél világot. Kifutottam a folyosóra bősz szitkokat szórva rá, de utolért. Azzal, hogy megpróbált elkapni, én pedig félre ugrottam, legurultam a lépcsőn. Olyan fájdalom nyílalt a gerincembe, hogy pillanatokig nemhogy mozdulni, de levegőt venni sem voltam képes. Épp elég idő volt ez ahhoz, hogy utánam jöjjön. Talpamra állított, a bejárati ajtóhoz vonszolt, és kitaszított rajta – megint le a lépcsőn. Még utánam hajította a táskámat, hogy aztán olyan erővel vágja be az ajtót a helyére, hogy az majd' kiszakadjon.