Kezdet
Már vagy fél napja repültünk Fogatlannal egyhuzamban. Mindketten elfáradtunk és kicsit ingerlékenyek is lettünk. Hisz mi mást csinálhat az ember egy ilyen szép napon, mint hajkurászni az ikreket. Sóhajtok egyet. Pont ma kellett elindulniuk a birkahajtásra. Asztrid csendben repül mellettünk Viharbogáron. Mindketten a földet nézzük már órák óta.
-Nem hiszem, hogy erre jöttek Hablaty. És lassan be is fog sötétedni. – ad hangot Asztrid az én gondolataimnak. – És nem hiszem, hogy mi is sokáig bírjuk idefenn.
-Tudom, de valahol lenniük kell nem? – nézek rá kérdőn Asztridra. – Tudod mit? Te indulj vissza Hibbantra és nézd meg, hogy a többiek sikerrel jártak-e. Mi még maradunk egy kicsit.
-Ugye tudod, hogy apád ennek nem igazán fog örülni. – mondja keserűen. – Alig fél éve használod csak a műlábadat. Ne menjünk inkább mi tovább?
-Ne, Bogár még nem bírja olyan jól ezeket a hosszú utakat. Nyugi, nem megyünk már sokkal messzebbre. Fogatlan is nemsokára teljesen kész lesz. – a barátom erre egy igen erőteljes morgással válaszol.
-Csak mondom, hogy én nem tehettem semmit, fogtad magad és leléptél, mielőtt megakadályozhattalak volna. – mondja Asztrid kicsit gúnyosan. Remek, legalább ez megvan.
-Igen, pontosan ez történt.
-Akkor menj, mielőtt megakadályozlak. De siess, nem tudom, hogy apád meddig lesz visszatartható ezzel a kifogással. – azzal megfordítja Bogarat és elindul visszafele.
Erre csak forgatom a szemem. Még ha apám utánam is akarna jönni, ahhoz sárkányra lenne szüksége. Ami még mindig nincs neki, pedig lassan a faluban mindenki szerzett már egyet. És igen, már a lábam is fáj egy kicsit. Ha úgy vesszük, ez az első igazi hosszú távú repülésem vele.
-Rendben pajti, ketten maradtunk. Még a Féreg-szigetet nézzük meg. Aztán mi is visszafordulunk, jó? – simogatom meg a fejét. Hiszen máshogy nem igazán tudunk kommunikálni.
Ahogy repülünk, egyre sötétebb és hidegebb lesz. Ez nem túl jó, hiszen már csak az kell, hogy lecsapjon ránk egy hóvihar és akkor aztán végünk. Az ikreknek semmi nyoma, és ami talán a legrosszabb, a szigetet sem látjuk. Csak a nagy és sötét felhőket mindenütt. Nagyon nem tetszik ez. És ekkor feltűnik valami. A felhők miatt eddig nem vettem észre, de most már biztos vagyok benne: Fogatlan fokozatosan ugyan, de ereszkedik. Próbálok állítani a pedálon de nem csinál semmit. Ahogy hátranézek, a legnagyobb félelmemet látom beigazolódni: a farok szárnyunk megfagyott! Most már kiértünk a felhőkből. Fogatlan hiába próbál emelkedni, nem tud.
-Gyerünk pajti, próbáld meg, csak egy kicsit bírd még ki!
Viszont ez sem segít. Most már teljes sebességgel zuhanunk. Fogatlan orrát egyre feljebb húzom, hogy talán hátha segít ez majd valamit, de csalódnom kell.
-Vigyázz! – kiáltom el magamat mielőtt becsapódnánk a földbe.
Fogatlan vette a lapot és amilyen szélesre csak tudta, kitárta a szárnyát. De már nagyon gyorsan, túl gyorsan zuhantunk. Így ezzel sem igazán tudta lassítani a becsapódásunkat. Csak annyit ért el vele, hogy még több fát letarolt. Amikor leérkeztünk a földre, nem is igazán földre érkeztünk, hanem már a hóba. Mivel amilyen mázlink van még a hó is elkezdett esni. Remek, ez aztán tényleg a mi formánk. Fogatlan szárnya nem működik, egy teljesen ismeretlen szigeten landoltunk és ha nem sietek, itt fogunk, legalábbis én, halálra fagyni.