Vámpírok bálja romantikus One shot-ok

Szívem szeret

A/N: Ezelőtt egy magyar történetet sem a témával kapcsolatban, ezért bátorkodtam írni egyet. Ez később sok kis rövid történetekből álló csokor lesz(reményeim szerint). Az első egy slash/yaoi szösszenet az egyik kedvenc párosításom (amiből szintén keveset láttam), szóval előre is sajnálkozom. Lesz később Sarah/Krolock és minden más ami eszembe jut, szval akinek ez speciel nem tetszik, az is remélem talál később magának csemegéket ;)

Discalmer: Nem az én karaktereim egyáltalán, minden jog Roman Polanski-é.

Párosítás: Herbert/Alfred

Alfred a könyvtárat nézte át a professzorral, közben Sarahról álmodozott. A fürdőszobáról, a hatalmas szivacsáról, és arról, hogy ölelik és szeretik egymást. Abronsius professzor elmerült mélyen a híres régi szerzők könyveiben. Az asszisztense elkezdett maga is könyveket nézegetni. Megakadt a szeme a „Szerelmi kisokos" címet viselőn, amit azonnal levett és elkezdte olvasni. Sok hasznos tanács volt benne, de volt kézírással beleírva még néhány igen különös tanács, ami nem igazán illett oda. Például: A fenék simogatása működőképes módszer. Figyelmen kívül hagyva azokat, elkezdte áttanulmányozni a könyvet, és észre sem véve, hogy merre megy elindult a folyosón.

„Néha egy csók többet mond ezer szónál" – olvasta fel hangosan.

Majd meghallott egy éneket, ami ismerős volt neki. Ez Sarah! gondolta magában. Elindult a hang irányába, hogy újonnan szerzett tudásával levegye lábáról kedvesét. Benyit a fürdőszobába, ahonnan jött a hang, de meglepetésére nem Sarah énekelt bent.

„Herbert?!" – mondta hangjában meglepődöttséggel. – „Bocsáss meg, nem akartalak zavarni, én…"

„Egyáltalán nem zavarsz sőt, beszélnem kell veled" – vágott a szavába a szőke vámpír.

„De nekem, mennem ke-" – indult volna meg Alfred, de az ifjú gróf elkapta a kezét.

„Ne menj! Kérlek!" – nézett bele az ifjú asszisztens szemébe.

Alfred félt a nálánál idősebb férfitól, holott az ezüstszőke vámpír a legnagyobb gyengédséggel szemlélte a fiatal szőkés barna fiút.

„Teljesen elsápadtál! És forró a homlokod!" – mondta Herbert hideg kezét a tudós növendék homlokára téve. – „Ágyban kéne lenned!"

„Nincs semmi, bajom!" – felelte Alfred rettegve.

„Te félsz…"

„Nem!"

„Érzem, hogy reszketsz, mon cherry" – fogta meg a kezét a vámpír és egy csókot nyomott rá.

„Nincs semmi okom reszketni…" – felelte a tudóspalánta, közben akaratlanul is elpirult a szőke hatására.

„Imádlak, te kis félős pudli!" – mondta Herbert.

Alfred nem tudta, mit tegyen. Nem akart visszaszólni a vámpírnak, mert igaza volt abban, hogy fél. Gyorsan kitalált valami más témát.

„Azt hallottam, hogy ma bál lesz." – vetette fel.

„Milyen aranyos popsid van" – mondta mosolyogva a háta mögül az ezüstös hajú.

„T-tényleg?" – hitetlenkedett vörös arccal, miközben a vámpír elé sétált.

„És a szemed…" – kezdte, de megakadt a lélegzete, amint összekapcsolták a tekintetüket.

„A szemem?" – suttogta maga elé az asszisztens.

„Gyönyörűek. S a szempilláid olyanok, mint az aranyszálak." – mondta teljesen elvarázsolva.

Egy rövid ideig álltak egymásra bámulva, majd Herbert megszólalt:

„Igen, ma lesz egy bál, én meg meghívlak rá. Képzeld csak el, lesz bor, gyertyafény, és zene! Hát nem hangzik romantikusan?"

„De…" – felelte Alfred.

A fiatal fiú ráébredt, hogy a gondolatai középpontjába észrevétlen áttévedt a vámpír, akinek már csak a szája mozgását észlelte, a hangját nem hallotta. Az ébresztette fel ábrándjaiból, amikor az idősebb férfi átkarolta a derekát és a lába automatikusan követte az ezüsthajúét. Végig a szemébe nézett, majd amikor egy kezet érzett a fenekén valami megindult benne. A férfias részét keménynek és merevnek érezte, azután Herbert megállt a táncban aztán kivette a könyvet Alfred kezéből.

„Nocsak, mit olvasol?" – nyitotta ki a könyvet, és elkezdte olvasni.

„Csak egy könyv…"

„Egy vers!" – mondta izgatottan a vámpír, majd a szőkésbarna asszisztensre nézett.

Elé állt és visszaadta neki a könyvet. Túlságosan közel volt a fiatalabb fiúhoz, sokkal közelebb mint amivel meg tudott volna küzdeni.

„Szerelmes vagy, igaz?" – kérdezte meg hirtelen az ezüstszőke hajú.

„I-igen" – feleli kicsit rémülten az ifjú tudós.

Herbert lassan közelített felé, és megcsókolta az alacsonyabb férfit. A fiatalabb fiú teljesen elpirulva ugyanolyan hevességgel csókolta vissza. A szabad kezét a vámpír tarkójára helyezte, és egyre forróbban váltak eggyé csókban. Úgy érezték, mintha repülnének, csak a vágy vezérelte őket. Egy-két kéjes nyögés hallatszott, majd a vérszívó nem bírta tovább, és a falhoz nyomta szerelmét. Mert szerette bizony. Fontos volt neki a fiú, és látta a szemben, érezte, hogy ő is akarja ezt. Elkezdte a nyakát csókolgatni lágyan, mire Alfred hangot adott élvezetének. Az örömeik a felhők fölé emelték őket. Mostmár az asszisztensünk teljesen biztosra vette, hogy Sarah iránt érzett „szerelme" nem volt valódi. Viszont Herbert nagyon is valódi volt, és gyengéd és nem csapta be egyszer sem…

Érezte, hogy az ezüsthajú vámpír végigsimított a nyakán az artériája mentén, ő meg automatikusan félredöntötte a fejét. A vámpírra hirtelen rátört a vágy, hogy megharapja. Elfordult Alfred mellől és két méterrel eltávolodott.

„Herbert…?" – kérdezte az ifjú értetlenül. – „Valami baj van?"

„Bocsáss meg nekem szerelmem..." – fordult vissza felé. – „De jelenleg csak ártanék neked, amit nem szeretnék"

„Ártanál…?" – mondta és megakadt a lélegzete, ahogy belegondolt, hogy a vámpír fogai belemélyednek a torkába.

„Igen… Remélem nem ha-" – kezdte, de Alfred szája elhallgattatta, ugyanis egy heves csókra magához húzta.

„MIT KELL LÁTNOM?!" – lépett be Abronsius professzor és elkezdte esernyővel verni Herbertet. – „NEM SZÉGYELLITEK MAGATOKAT?! AZT A RÉZFÁNFÜTYÜLŐ KUTYA MINDENIT! FÚJ! ÉS MÉG EGYSZER FÚJ!"

Alfred Herbertre mered sokkolva aki elhagyja a szobát és mosolyogva integet neki, ő meg visszaint neki alig észrevehetően. A professzor az asszisztensére néz, a szeme tajtékzik a haragtól.

„ÉS FŐLEG TE SZÉGYELLD MAGAD! EGY REMÉNYBELI TERMÉSZETTUDÓS?! EZEN BIZONY EL KELL CSODÁLKOZNOM, DE NAGYON! PROVOKÁLTAD ŐT, VAGY MI?"

„Dehogyis professzor! Az egészet ő kezdte!" – mondta az ifjú védekezően.

Ő provokált engem gondolta magában. Én csak engedtem neki. Mosolygott a gondolatra, amit szerencsére a professzor nem látott, mert arra az ajtóra nézett elgongondolkodva, ahol a vámpír kiment. Az én vámpírom. Az én Herbertem. Vigyorgott magában és magához ölelte a könyvet.

„Néha egy csók többet mond ezer szónál" -motyogta magában.

„Mit mondtál?!" – nézett rá a tudós a tanoncára.

„Semmit professzor, csak hangosan gondolkodtam" – mondta és próbált nem vigyorogni, mint a tejbetök.

Mert tudta, hogy ma még el fog menni a bálra, hogy Herberttel találkozzon, és tudja, hogy akkor minden meg fog változni.