Avis puszta véletlenek folytán zuhant egy másik világ tengerszemébe, ahonnan újabb zuhanások árán vezetett az út egy barlangba. Hogy mi volt ott? Egy beszélő, zöld kavics, aki ráadásként még világított is, plusz amnéziában szenvedett.
Hogy mi lett a következménye? Először is egy fura szekta tagjai szakadnak a nyakába, aztán maga a szekta, ördögűzők, holmi grófok, akikhez mind-mind akciósan mellékelve jár egy adag... szörny?
És Avis, egykori kristálymágus, ma már csak szerencsétlen áldozat már benne is csücsül a szarban, ahol kénytelen szembesülni a ténnyel: Ezt a világot neki meg kéne menteni... Vagy valami olyasmi.
Mert a zöld kavics nem az, aminek elsőre látszik.
Az eredeti DGM karakterek nem az enyémek. Ellenben Avis Nolan és kis univerzuma igen.
1. fejezet:
Mikor minden összejön…
Szemeztem még egy pillanat erejéig a kóbor macskával, aztán kecsesen belesétáltam a lyukba.
– Áááh! – sikoltottam, és megnyugtatott a tudat, hogy az erdő közepén vagyok, és azon a dögön kívül maximum fél tucat madár lehetett tanúja életem… harmadik legnagyobb égésének.
Az utolsó pillanatban nyújtottam ki a karom és kapaszkodtam meg a lyuk peremében, miközben az eddigi fedőként és álcaként funkcionáló kövek, faágak és föld csattogva zuhant le az alattam tátongó sötétségbe.
– Segítség! – kiabáltam. Persze csak halkan, hisz úgy se volt itt senki, akkor meg minek égettem volna magam a macska előtt?
Ujjaim kezdtek lecsúszni a föld miatt, én pedig magamban átkoztam azt az elmebeteg állatot, aki nemcsak hogy lyukat merészelt ásni egy vadcsapás kellős közepére, hanem ráadásként még el is dugta. Az a barom, seggfej… Bárki is legyen.
Megpróbálkoztam egy felhúzódzkodással, ami szilárd perem esetében ment is volna, de egy instabil, föld alkotta párkánynál csak annyit értem el, hogy stílszerűen a saját képembe kapartam egy vödörnyi homokot.
Prüszköltem és köhögtem, sőt, még azzal is megpróbálkoztam, hogy valamilyen kicsavarodott pózban a karomhoz dörgölöm a szememet, hátha kijön belőle a por – de csak annyit értem el ezzel, hogy az ujjaim még lejjebb csúsztak, és a fájdalomból ítélve újabb csinos kis horzsolásokkal lettek gazdagabbak.
A macska mintha csak megérezte volna egyre kétségbe ejtőbbé váló helyzetemet, ugyanis pár másodperc múlva felbukkant a feje a nyílás szélénél.
Dühösen ráfújtam, hátha így végre elhúzza innen a csíkot, de mintha csak gúnyosan elmosolyodott rajtam. Hiába, a gyűlölet köztük és az én típusom között kölcsönös volt és örökké tartó. Szerény véleményem szerint a kétszínűségük már rég túllépte az elviselhetőség határát, ahogy ott dörgölőztek a gazdihoz, kihasználták, miközben játszották az aranyos, de közönséges állatot…
A macska tudta, hogy nem tehetek ellene semmit, mivel a gúnyos mosoly kiszélesedett, ahogy kecsesen felemelte az egyik mancsát.
– Tűnj el, átkozott dög! – acsarkodtam, mire kaptam egy lesajnáló pillantást is a mosoly mellé. – Sicc innen!
Láttam, ahogy a szépen tisztán tartott karmokon megtörik a fény – aztán a macska lecsapott.
Cseppet sem nőiesen felordítottam, ahogy vérző ujjaimat ösztönösen húztam vissza, elengedve a lyuk peremét – minek egyenes következményeként megtapasztalhattam pár másodperc erejéig a szabadesés… élményét.
Aztán hatalmas robajjal becsapódtam a lyuk aljába – ami, mint kiderült, nem vízszintes volt, így azzal a lendülettel jó tíz métert csúsztam még tovább, hogy utána egy rosszul sikerült bukfencet követően belecsapódjak a masszív kőfalba.
Az érdes és masszív kőfalba.
Hangosan káromkodtam egy szép hosszút, melyben szerepelt a macska és őseinek hosszas elemzése, egy rövidebb elemzés a leendő vadászatai kimenetelének sikerét illetően, és egy hosszabb, mely az én tiszta szívemből szóló kívánságomat fejezte ki a minél hosszabb és szenvedéssel telibb életét illetően – és csak ezután láttam neki a károk felmérésének.
Első mozdulatra úgy tűnt, nem tört el semmim.
Második mozdulatra, ami a feltápászkodás nehéz és roppant bonyolult műveletét foglalta magába, kis híján újra előrezuhantam, fejjel neki a sziklának. Kénytelen voltam megállapítani, hogy a mai napom életem legnagyobb szívása, zuhanásostul, macskástul, megzúzódott bokástul-mindenestül.
Pedig milyen szép nyugisan kezdődött…
Valahogy mégis sikerült álló helyzetbe küzdenem magam – közben megállapítottam, hogy nem csak a bokám fáj piszkosul, hanem a fejem és a karom is, amire valószínűleg ráestem –, és utána jöhetett a helyzet elemzése. Tökéletesen rossz sorrendben, mint ahogy tanították.
Mert hogy ezt aközben kellett volna megtennem, amikor zuhantam.
De most nem volt itt egy tanár se, aki szörnyülködhetett volna a hanyagságom miatt, így nem túlzottan bántott a lelkiismeret, miközben körülnéztem.
A gond az volt, hogy nem sok látnivaló akadt a totális sötétségben. Csupán két irányból érkezett némi fény – az egyik az előbb még oly' kevéssé értékelt napfény, a másik valami alig észrevehető, egészségtelen zöld. Ha egészen pontos akarok lenni: sápadtzöld. UFO-zöld.
Mi következik ebből? Egy szép, éles kanyar állította meg amúgy igen szép ívű esésemet.
Kicsit kóválygó fejjel, kicsit félvakon és kicsit sántítva elindultam a napfény felé, úgy okoskodva, hogy ha már ott „jöttem" le, hát arrafelé is fogok távozni. Egészen addig le sem esett, hogy tulajdonképpen egy gödör alján vagyok, amíg némi felfelé történő görnyedt mászás után megláttam a vakító kék eget – elérhetetlen távolságban.
A majdnem tökéletesen függőleges falat és a belőle csak itt-ott kiálló, elég vékony, kapaszkodásra tökéletesen alkalmatlan gyökércsomók egyvelege törte meg.
Kétségbeeshettem volna – de nem tettem. Az ilyen érzéseket már órákkal ezelőtt magam mögött hagytam, amikor hullafáradtan, félig bénultan és csuromvizesen kikászálódtam egy jeges tengerszem partjára.
A gyér fényben meg kellett állapítanom, hogy azon ritka állapotok egyike áll fent, amikor kivételesen van választási lehetőségem: dönthettem, hogy várok a gödör alján csücsülve, és esetleg kiabálok hozzá, hátha valaki erre jár és rám akad, vagy elindulok arra, amerre legurultam – és amerre lehet, hogy van olyan kijárat, ahol még én is ki tudok mászni.
A várakozás sosem volt az én stílusom. Kiabálni se szerettem a vakvilágba – csak akkor, ha volt a közelemben legalább egy élőlény, aki előtt szidhatom azt, aki zavart. Szóval minek rekedjek be a semmiért?
Ergo megindultam a másik irányba, őszintén csodálkozva azon, hogy nem hasította fel esés közben valamelyik éles, kiálló kavics a koponyámat.
Szóval, vegyük át még egyszer: mi a szart fogok én tenni, ha egyszer újra kint leszek?
Első lépésként szerzek kaját valahonnan. Ha kell, felnyársalok valami erdei vadat, mert már legalább tizenegy órája nem ettem semmit – és nagyjából ugyanennyi ideje bolyongok egy végtelennek tűnő erdőben, egy meredek hegyoldalban. Víznek valamiért volt elég a környéken, pici, szinte ihatatlan források formájában, amiből egy óra alatt ki tudtam sajtolni két kortynyit – aminek húsz százaléka még így is föld volt.
Maradtak a nagyobbacska, ám sokkal ritkábban előforduló patakok, amiknek az alján már némileg leülepedett a homok, amit a források a kezdetnél felkavartak. Persze ilyet eddig csak egyet találtam, miközben emberi életnek nyoma sem volt.
Nagyon úgy tűnt tehát, hogy egy tökéletesen érintetlen zóna közepén zuhantam le.
De persze saját hülyeségből. Félig-meddig, de saját hülyeségből.
Ahogy egyre előrébb másztam, lassan már négykézláb az üreggé fajuló alagútban, elgondolkodtam azon, ha ennyire megerőltetem a bokámat, van-e rá esély, hogy valaha is rendbe jöjjön, ha esetleg túlélem ezt az egészet, és nem halok szomjan vagy éhen. Lehet, hogy pihenni kéne…
Azonban a zöld fény túlságosan is sci-fis hangulatot árasztott magából ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam és nyugisan pihengessek, talán alig pár méterre tőle – így hát tovább vánszorogtam, minden egyes centinél azzal biztatva magam, hogy már csak egy kicsi.
Fél óra múlva már kicsit gáz volt ezt mondogatni, de kitartottam. Először is, mert akkor most vagy én haladok kurva lassan, vagy a zöld fény forrása legalább olyan erős, mint egy kisebbfajta nap.
Mondtam már, hogy életem legrosszabb napja ez? És nagyon úgy tűnt, még nincs vége: ugyanis amint sikerült átpréselnem magam a járat talán legszűkebb részén, fejjel előre kizuhantam, újfent a semmibe.
Hogy hogyan nem törtem ki a nyakam, gőzöm sincs – isteni csoda vagy valami ilyesmi. Mindössze fél tucat újabb horzsolást szereztem be, mintha valami őrangyal óvna az olyan sebektől, amiket úgyse tudnék ellátni.
Szóval újabb rendszerellenőrzés után körülnéztem.
Csöpp… csöpp… csöpp…
Elhatároztam, amint kijutok, élve nyúzom meg azt a macskát. És nem csak őt…
Csöpp… csöpp… csöpp…
Valami barlangszerű… izébe kerültem. A nyílás, ahonnan kijöttem, legalább két és fél méterre volt a fejem felett, feneketlen lyukként tátongva elérhetetlenül az én százötvenhat centimmel. A falak érdesek voltak, és nedvesen csillogtak a zöld fényben, hátborzongatóvá téve minden egyes kis sarkot, amit csak fel tudtam fogni.
Csöpp… csöpp… csöpp…
És most még ez a csepegés is! Előbb a macska, most meg ez a szar, mintha nem jutott volna már ki nekem minden az elmúlt tizenegy órában! Egy normális emberi szót nem hallottam a saját hangomon kívül, és azt is csak azért, mert éppen segítségért kiabáltam vagy a macskát szidtam.
Erre hova kerülök az én „szeretett" sulimtól, puszta vakmerőség és Lyssu ostoba kísérlete miatt? Nekem holnap dolgozatot kéne írnom, és még nem tanultam rá egy szót sem!
Habár ha egyformán telik az idő, akkor úgy két órán belül elkezdődik az az óra és…
Csöpp… csöpp… csöpp…
Nos, talán mégis maradnék itt egy kicsit, ebben a kellemes hűvösben, zenei aláfestésként egy frusztrálóan monoton csepegés társaságában.
Csöpp… csöpp… csöpp…
Vagy talán mégsem.
Ahol jelenleg ücsörögtem, totálisan átáztatva a szakadt, sáros farmeromat, egy párkány lehetett, ami körülfutott a barlang központja körül, ami viszont úgy sacperkábé szintén három méterre lehetett a mélyben, ahonnan – legalábbis innen nézve úgy tűnt – a zöld fény is származott, egyelőre takarásban. Itt fent csak egy tucat cseppkő és egy éles párkány volt – újabb alagút sehol.
Visszafordultam, és kétségbeesetten szemeztem egy darabig a szűk nyílással, ahova ha fel is jutottam volna, akkor se fértem volna vissza. A sérült bokám pedig kezdett baromira lüktetni, sértődötten adva a tudtomra, nem túlzottan tudja értékelni, hogy én csak úgy, balesete ellenére is megerőltettem egy jó kis kúszással. Terepgyakorlat, na! Szokjon hozzá, mert ahogy elnézem, még több is jön, amennyiben nem itt tervezem leélni hátralévő életemet…
Csöpp… csöpp… csöpp…
Mik a lehetőségek: fél lábbal, és – a fájdalomból ítélve – másfél karral visszamászni fel, vagy előremenni le. Tekintve, hogy vissza már nem nagyon tudom préselni magam, az utóbbi mellett döntöttem.
Csak akkor jöttem rá, hogy ezt tulajdonképpen egyszerűbben is meg tudnám oldani, amikor már erősen sántítva körüljártam a helyet, valami alacsonyabb rész után kutatva. Középen, mint valami emelvényen állt valami világító izé – ilyen távolságból nem látszott tisztán –, és az egyik sötét mélyedés akár alagút is lehetett.
A fenébe is, kristálymágus lennék, vagy mi a szösz! Lehetőségeiben erősen megtépázott kristálymágus ugyan, de az!
Csöpp… csöpp… csöpp…
Nem igazán akartam belegondolni, végül is hogyan kerültem egy tökéletesen idegen világ jéghideg tavába, egy civilizációtól mentes hegyen, de akaratlanul is ez kísértett, amióta csak kiúsztam a tengerszem közepéről.
Először is: HOGY LEHETTEM AKKORA BAROM, HOGY BELEMENTEM ABBA A KÍSÉRLETBE? Mintha Lyssu egyáltalán tudta volna a következményeket, de neeem… minden rendben lesz! Semmi ok az aggodalomra…
Hát, kurvára semmi. Ezért is dekkolok én most itt.
Persze az, hogy illegálisan végzünk egy idézést, amit ki tudja, hol talált, az egy dolog.
Az meg egy másik, hogy én, miután nem úgy működött a fent említett idézés, ahogy vártuk, kiléptem a védelmező pentagrammából, hogy megnézzem, ugyan mi az a lebegő, átlátszó izé ott a központi jelben.
Hittétek volna, hogy a dimenziók közti szakadás egy ilyen kis szar? Hogy nem jár fény- és hangeffekttel? Hogy nem kell hozzá szekrény, tükör vagy nyúlüreg?
Hogy ha ember nagyságú, a közelében vákuum van?
Poén az, hogy az a kevés, amit ezekről tanultunk, csak akkor ugrott be, amikor már belemerültem a tó vízébe.
Csöpp… csöpp… csöpp…
Tehát én itt vagyok a semmi kellős közepén, „kissé" sérülten, nagyjából halálosan kimerülve.
Maradt egyáltalán idézésre erőm?
Lelógattam a lábam a háromméteres mélységbe, ahova nem tudtam volna fájós bokával leugrani – megkockáztatom, ép lábbal se nagyon, ilyen kimerülten.
Mégis le kellett jutnom. Lépcsőt kellett varázsolnom kristályokból.
Koncentráltam, kerestem az ismerős, bizsergető érzést…
Csöpp… csöpp… csöpp…
…ami elérhetetlen távolságba sodródott az egyöntetű hang hallatán, ami beette magát az elmém legmélyebb zugaiba, a hideggel és a nedvességgel együtt. Szuper. Mégis le kéne ugrani? Ne…
Megpróbálkoztam egy újabb koncentrációval, mire a levegőben élesen megcsillant valami, és a képződmény lassan egy csúszda formáját vette fel. Lépcsőt akartam, de ez se volt rossz. Ettől függetlenül instabilnak tűnt – a dimenzióközi utazás elvette minden erőmet, talán napokra lemerítve. Tulajdonképpen az is csoda volt, hogy ennyit össze tudok hozni…
A kristályokon megcsillant a zöld fény, ahogy százfelé verődött, szerte a barlangban.
Nah, gyerünk! Hajrá!
Hátha nem törik szét alattam…
Csöpp… csöpp… csöpp…
Nagyjából két és fél másodperccel azután, hogy elrugaszkodtam, rájöttem: ez nem volt életem legjobb döntése. De az sincs a top ötben, amikor hozzáértem a vákuumos szakadáshoz.
A kristálytest szerkezete nem bírt ki negyvenhat kilót, én pedig szépen zuhantam másfél métert több ezer szilánk kíséretében.
Nem bírtam tovább: hangosan felsikítottam:
– Csessze meg, a kurva életbe…
Nem, amúgy csak ritkán beszéltem rondán. Nagyon ritkán. De ezt az alkalmat azt hiszem, joggal nevezhetjük egyedinek ahhoz, hogy úgy beszéljek és akkor, amikor és ahogyan csak akarok.
Csöpp… csöpp… csöpp…
A világító bigyó az emelvényen ugyan elég fényt adott ahhoz, hogy több tíz méterre ellátszódjon a föld alatti járatban, ahhoz viszont kevésnek bizonyult, hogy meg tudjam állapítani a helyen, ami – azonkívül, hogy nedves volt, visszhangzott, átázott és a hőmérséklete stabilan tartotta magát a tíz fok alatt –, még hatalmas méreteket is öltött.
Kezdett hiányozni az a szűk járat, amiben négykézláb kellett, hogy közlekedjek. Enyhe túlzással, persze.
Tehát le kell szednem azt az izét.
Nem csodálkoztam rajta, hogy van itt egy zöld, világító bigyó, mivel már temérdekszer láttam hasonlót, sőt, használtam is ilyen kőzeteket, így biztos voltam benne, hogy a szín csak egy újabb szeszély, és semmi bajom nem lesz attól, ha hozzáérek. Persze azt elfelejtettem figyelembe venni, hogy már nem otthon vagyok, és az általam ismert törvények könnyedén kifordulhatnak a sarkukból.
Csöpp… csöpp… csöpp…
Kristálymágusi kilét ide vagy oda, hónapokig le nem megyek újabb barlangba, ami nincs kiszáradva legalább száz éve. Ez a csepegés szerintem hetekig kísérteni fog rémálomként, az egész lidércnyomással együtt – feltéve, ha túlélem.
Valahogy eddig nem nagyon gondolkodtam el azon, hogy életem vége egyre közelebb kerül, mivel se kaja, se víz, se semmi egyéb, és én a föld alatt vagyok… Tényleg, mi lesz, ha elfogy az oxigén? Az éltető levegő? Keserves kínok között fogok megfulladni, percekig hörögve fetrengve a földön?
De legalább rövid lesz. Két percnél tovább nem nagyon tudom visszatartani a lélegzetemet, és azt is csak akkor, ha előtte felkészülök, tehát valószínűleg nem fogom annyi ideig húzni…
De jó. Most ettől totál fel vagyok dobva.
Már nem is tudom igazán, végül hogy sikerült abban a hadirokkant állapotomban felkapaszkodni az emelvényszerű sziklára, de végül ott lógtam, fél kézzel és félvakon, fájós karomat pedig emeltem is, hogy leszedjem vagy letörjem a forrást, ahogy az okos kislányok szokták. Sok-sok időt töltöttem már itt, nagyjából annyit, hogy felfedezzem: itt is kék az ég, zöld a növények többsége, a macskák pedig ugyanolyan seggfejek, mint odaát – ergo felesleges visszariadnom némi erőszaktól, hisz' ez szinte már az én világom is lehetne, nem igaz?
Szóval félig-meddig kizárva a frusztráló csöpp-csöpp hangokat a fejemből, próbáltam csak és kizárólag a feladatomra koncentrálni. Ha rossz helyen töröm el, abból már nem sülhet ki túl sok jó – vigasztalt a tudat, hogy eggyel több vagy kevesebb esés már igazán nem számít, amennyit ma zuhangattam itt össze-vissza.
Azért a biztonság kedvéért lassan közelítettem felé az ujjaimat, bármennyire is tiltakozott az egyre megerőltetőbb testhelyzet ellen minden egyes izmom. A fene tudja, miket rejt egy sötét barlang… Az az izé attól függetlenül, hogy tökre olyan, mint az otthoni kristály-lámpák, lehet bármilyen átok vagy igézet.
Szóval jobb az óvatosság.
Minden erőmet összegyűjtve belenyúltam a fénybe – és a kezem ezzel a lendülettel át is siklott rajta.
Pislogtam. Ki, a könnyeimet a szememből, miután véletlenül belenéztem a középpontjába, ami világított, és már kifejezetten fehér volt. Az a vakító-féle. Elvétettem volna? Ilyen pici lenne?
Visszarántottam a kezem, mire menet közben súrolta valami apró és langyos, amit eddig nem vettem észre.
Eddig igazán nem is lett volna baj: megvolt, éljen, nem estem le ismét valami magas helyről. Ugyan kifejezetten kicsi, éppen ezért a fénye nem is biztos, hogy sokáig fog tartani, de jelenleg tökéletes. Ugyan a világítás csak a központjában erős, a külsőbb körök már olyan halványak voltak, hogy szinte akár használhatatlannak is minősíthettem volna – biztos valami hülye pecsét fogja vissza ezt is, mint sok másik társát –, de ettől függetlenül csak ez volt, amivel találhattam valami alagútfélét, ami jobbik esetben kifelé, rosszabbikban még mélyebbre vezet.
Újra belenyúltam hát és most rögtön eltaláltam a helyét. Fura tapintása volt, nem olyan, mint a megszokott kristályoknak: langyos volt, és tükörsima, tojás alakú.
Felkészülve, hogy a ki tudja, hány év alatt, amíg itt porosodott, erősen rögzült a talapzathoz, nagyot rántottam rajta.
Poén az volt, hogy szinte egyáltalán nem ragaszkodott eddigi tartójához, így amekkora lendülettel húztam, kis híján hátraestem, ismét zuhanva jó másfél métert.
Ha így folytatom, huszonnégy óra alatt annyit esek majd, hogy ennyi erővel egy tízemeletesről is leugorhattam volna.
A tojás hirtelen vesztett a fényéből, ahogy az ujjaim körülkulcsolták. Marha jó, sok hűhó, semmiért, mi? Most akkor végképp nem fogok semmit se látni, és tök feleslegesen másztam fel, ismét kockáztatva a nyaktörést?
Valami halkan kattant az agyamban, a karomon pedig végigbizsergett valami, azután pedig megtörtént az, amitől már órák óta rettegtem: egy hang szólalt meg – a fejemben.
Jó reggelt…
Na, csak ekkor sikoltottam fel, és engedtem el a sziklát és a kristályt, egy újabb fenomenális esést mutatva be a nemlétező nagyérdeműnek. Azt hiszem, a fejemet is beverhettem egy picit, mert egy röpke pillanatra kiestek a dolgok az agyamból, de aztán már szállingózott is vissza minden kellemetlen információ a kobakomba.
Te jó ég. Te. Jó. Szagú. Büdös. Mindenség.
Megőrültem. Vagy…
Várjunk csak! Nem őrülhettem meg! Én nem vagyok olyan lány, aki egy kis félnapos egyedüllét után megkattan. Nekem minimum három és fél nap kell, kikérem magamnak! Nem mintha ezt eddig le tudtam volna tesztelni, de amúgy ismerem saját magamat valamennyire, tehát nem…
Te ki vagy? – jött az újabb kérdés.
Koncentráltam pár pillanatig, aztán megnyugodva kifújtam a levegőt, és máris erőt vett rajtam az ismerős és lassan olyannyira átkozott kíváncsiság: a beszélő ugyanis külső forrásból származott, ezt még én, egy mezei kristálymágus is be tudtam lőni. Különben is, ugyan az erre hivatott védőamulett a fülemben egyáltalán nem jelzett, de ki tudja, hogy működnek a ketyeréim ebben az átkozott, emberi civilizációtól egyelőre tökéletesen mentes világban? Lehet, hogy tök feleslegesen himbálózik öt darab amulett a füleimen, és rég el kellett volna őket tennem…
De ettől függetlenül még mindig ott volt a beszélő, aki mentális kommunikációs kapcsolatot létesített szerény személyem és az ő elméje között, és az amuletteknek hála csak azt hallhatta a gondolataim közül, amit én akartam, hogy eljusson hozzá.
– Te ki a jó büdös fene vagy? – kérdeztem vissza kissé talán barátságtalanul, amit viszont írhatott az illető a rekedtség számlájára is, ugyanis a macskán kívül órák óta nem beszéltem senkivel, hangosan énekelgetni pedig nem akartam, mivel egyrészt akkor tényleg bolondnak éreztem volna magam, másrészt pocsék a hangom.
Persze az előbb tökre közel álltam ahhoz, hogy érkezésem óta először totál kiboruljak és komplett hiszti-rohamot vágjak le itt a helyszínen, de jó szokás szerint a kíváncsiság nagyobb úr volt… Meg nálam sem stimmelt már eleve pár apróság.
Én kérdeztem előbb! – csattant fel láthatatlan beszélgetőpartnerem, kinek gondolata egy kisebb mentális pofon erejével érkezett hozzám, én pedig megállapíthattam, hogy az amuletteim egy része még igenis működik, ugyanis tökéletesen felfogta.
De különben is, mit lehet ilyenre válaszolni? Követelése jogos, így muszáj leszek én megszólalni…
– Avis vagyok. Avis Nolan, kri… – megakadtam egy pillanatra. Ez egy másik világ volt, ugyebár, és én nem hihetem azt naivan, hogy minden stimmel a saját dimenziómmal, ergo hanyagolnom kellett a mágusi címemet –…kiránduló, aki eltévedt – vágtam ki magam bégül merészen. – És te? Válaszolnál, hogy kit tisztelhetek személyedben?
Büszke voltam magamra, hogy ilyen szépen sikerült megfogalmaznom az utolsó mondatot, még ha egy kicsit fellengzősen is hangzott. De kit érdekel ez ilyenkor? Egy barlangban, egy zöld kavics világításában…
Öhm… szerintem hanyagoljuk ezt a kérdést – jött a zavart felelet.
– Miért? – hökkentem meg. – Egyáltalán hol vagy? – váltottam hirtelen gyanakvóba. Az kéne még, hogy rámijesszenek! Eleve estem egy csomót, fájt a fejem, a karom, és természetesen a lábam, hogy a hátamat már ne is említsem, és tiszta ideg voltam a fáradságtól és a tudattól, hogy egyrészt gőzöm sincs, hol vagyok, másrészt azt sem tudom, hogyan kerülhetnék haza.
Tőled jobbra, másfél méterre – jött a meghökkentő válasz.
Arra kaptam a fejem, de a kavics fénye senkire sem vetült – közel s távol egyetlen teremtett lélek sem tartózkodott, akivel beszélgethettem volna.
Bocs, de… – kezdtem volna gondolatban, mivel túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy továbbra is élet nyomát kutassam arra, amerre nyilvánvalóan semmi sem volt, de a láthatatlan beszélő félbeszakított:
A kristály vagyok, te idióta! – csattant fel. – Te tökkelütött, korlátolt… Jé, te is tudsz így beszélni? Miért nem így válaszoltál a kezdetektől?
Most aztán tényleg megbolondultam. Tutira, hogy elvesztettem az ép elmémet. Hát ez csúcs. Állatira klassz. Te jó ég, komolyan egy kaviccsal beszélgetek? Szép zölden világító kavics, azt el kell ismerni, de akkor is csak egy nyavalyás kőzet… ugye? Tehát téves nyugalmi állapot volt. Tényleg én őrültem meg, és most… Most ismét győzött a kíváncsiság, állapítottam meg szinte nevetségesen kívülállóként, és már másztam is négykézláb a tojás-alakú kristály-lámpához, ami azonban már nem úgy nézett ki, mint amikor legutóbb a kezemben fogtam: ugyanis szilánkokban hevert.
Az első, ami szemet szúrt nekem, az a tökéletesen csepp formájú, halványan derengő kristály volt, ami középen feküdt, és a többi szilánkkal ellentétben nem tűnt borotvaélesnek a széle. Ráadásul ahogy elnézegettem őket, csak annak volt önálló fénye – így hát, gondoltam, azt veszem fel.
Felvenni felvettem – az meg egy másik, hogy ugyanazzal a lendülettel kis híján máris dobtam el, valahova messzire, mivel a kavics meleg volt.
Nem langyos vagy hűvös. Meleg.
Na már most, mióta ilyen magas hőmérsékletűek közönséges kristályok tíz fok alatti hőmérsékletű barlangokban? Naiv kérdés, hisz máshol vagyunk… lehet, hogy ez itt teljesen normális, sőt, mindennapi dolog! Akkor meg mi a fenének aggódjak?
– Ez lennél te, kicsi kavics? – tartottam végül mégis a kezemben csodálkozva.
Kicsi kavics?
– Miért, van másik neved? – kérdeztem óvatosan. A forró borzongás, ami elgémberedett ujjaimat járta át, ahogy a kezemben tartottam a testet, túlságosan is jólesett ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam. Mióta is vagyok a föld alatt? Fél órája? Egy? Amikor megérkeztem, hajnal fele járhatott az idő, barangoltam úgy tizenegy órát, kikötöttem itt… Ha nyár van, akkor még akár ki is érhetek napnyugtára – feltéve, ha van egyáltalán kijárat, persze.
Ez a tény annyira feldobott, hogy szinte meg is feledkeztem a tényről, hogy sikerült útitársat szereznem, így kis híján felsikkantottam, amikor nagy sokára meghallottam a választ:
Nem tudom. Nem emlékszem.
– Részvétem – mondtam sajnálkozva. Így úszott az a halovány lehetőségem is, hogy esetleg megtudok valamit a kinti zord világról. De ez van, neki nagyobb problémái vannak, ugyebár… – Azt sem tudod, hol vagyunk most?
Egy barlangban? – tippelt óvatosan.
– Jó, de melyik kontinensen? – kérdeztem vissza. Vagy itt nem is ugyanaz a földrajz, mint nálunk?
Ez sajnos könnyen meglehet, állapítottam meg kétségbeesetten. De az is lehet, hogy olyan dologba csöppentem, mint amiről a régi kódexekben tesznek említést: tehát hogy a mi szeretett Földünk egy párhuzamos valóságába estem át – azaz a földrajz akár stimmelhet is, ahogy az országok, esetleg egyes történelmi események, és kisebb szerencsével akár az évszázad is! Mint egy sci-fiben, ahol persze valamiért elvetik a mágiát, mondván, ez egy olyan műfaj, aminek kizárólag a technikára kell alapoznia, de hát istenem, én most a valóságban vagyok, nem lehet minden tökéletes!
Nem tudom…
– Azt se, hogyan kerültél ide?
Azt se.
Na, szuper. Akkor fújták az információs forrásomat is.
– De beszélni tudsz. És csak tudsz valamit a külvilágról is – bíztattam, és magamban már el is határoztam, akár kegyetlenség, akár nem, én itt hagyom. Nem mintha olyan nehéz lenne cipelni, elég csak zsebre vágnom, de őszintén szólva nem nagyon vágytam egy amnéziás társra, akit amúgy is ebben a dimenzióban kéne hagynom – ugyanis én biztos voltam benne, hogy rövid időn belül lelépek innen. Haza, az ismerős koleszba, szembenézve a felelősséggel, ami engem és Lyssut terhelt…
Na jó, talán mégsem sietem el ennyire ezt a hazautazás dolgot.
Hát… ott kint van a… – elhallgatott, talán nem ugrott be elsőnek az a valami, ami odakint vár, de aztán villámgyorsan rávágta: – Az Ezeréves Gróf. Ő van kint.
Egy ezeréves ipse? Biztos jó ráncos… Vagy az is lehet, hogy ez csak a művészneve.
– Ő kicsoda?
Nem tudom – válaszolta kínkeservesen.
Nem akartam tovább kínozni a szerencsétlent a jelenlétemmel és az ostoba kérdéseimmel, így úgy döntöttem, eljött az ideje a búcsúnak. Letettem hát a kavicsot a földre és óvatosan felálltam.
– Szervus, kis kavics – közöltem vele. – Tényleg örülök, hogy megismerhettelek, de most mennem kell. Viszlát.
Azzal megfordultam, és készen arra, hogy ha kell, végigtaperolok mindenegyes négyzetcentimétert esetleges alagút után kutatva, elindultam, reménykedve a lassan lehetetlennek látszó kijárat létezésében, mivel egyetlen fényforrásomat szándékoztam itthagyni. Azonban kicsi kőzet máshogy gondolhatta, mivel a következő pillanatban jobb karom csuklójára átlátszó fénypászmák tekeregtek, aztán a kristály Pókembert megszégyenítő sebességgel már a nyitott tenyerembe is hintázta magát a földről.
Nem hagyhatsz itt! Te ébresztettél föl!
Felébreszteni?
– Ezt bármelyik másik hülye is meg tudta volna tenni, aki erre tévedt – közöltem vele a véleményem, de nem úgy tűnt, mint akit meghatott ez az érv, sőt! Rögtön érkezett is, amnéziáshoz egyáltalán nem illő magabiztossággal a válasz:
Nem.
– Nem-e? – vontam fel a szemöldököm, és megkíséreltem dühösen lerázni magamról, de az átkozott kavicsa kibiztosította magát! Olyan szorosan kapaszkodott azokkal a polipcsápjaival, hogy attól féltem, elszorítja a vérkeringésemet. – Mégis honnan veszed ezt? Letörtelek, és kész, véletlen volt! Arról meg igazán nem én tehetek, hogy emiatt azt hiszed, én ébresztettelek fel!
Nem – jött megint a válasz, csak azt nem tudtam, ezúttal mire: az első visszakérdezésemre, vagy éppen most értett egyet azzal, hogy nem én vagyok a hibás eddigi tartózkodási helye tönkretételében. – Veled kell mennem. Kérlek – váltott hirtelen könyörgőre. – Nem akarok ezen a helyen porosodni!
Majdnem válaszoltam neki, hogy ha nincs az a macska, és nem lök bele engem abba a hülye lyukba az erdő közepén, akkor még porosodott volna akár száz évet is ebben a barlangban anélkül, hogy feltűnt volna neki, de végül hallgattam, és mérlegeltem. Komolyan akarok én segíteni egy amnéziás kavicsnak?
Végül is… miért ne? A fénye még jól jöhet…
– Rendben, kiviszlek innen – egyeztem bele végül. – De aztán az első adandó alkalommal elválnak útjaink – közöltem a feltételeimet. – Nem vagyok idevalósi, és mindenképpen haza akarok jutni, ahova te nem jöhetsz, világos?
Miért? – szontyolodott el.
– Mert csak! Na! – vágtam ki magam félig-meddig. Tulajdonképpen jöhetett volna, aközött a sok mesterséges intelligenciával felruházott mágikus tárgy között egy beszélő kavics már egyáltalán nem szúrt volna szemet, de akkor papírokat kellett volna szereznem, meg engedélyt, meg a többi, amik magukkal vonták volna a sok kérdezősködést, és egy halom plusz macerát zúdítottak volna a nyakamba.
Érthető szerintem, hogy ehhez semmi kedvem nem volt.
Oké – egyezett végül bele olyan hangsúllyal, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt nem hagyja annyiban, de egyelőre mi mást tehetett volna? Ja, persze, továbbra is akaszkodhatott volna rám, ahogy eddig… Tényleg, ilyen hülyeséggel hogy a fenébe fogom majd lerázni?
De elnapoltam a problémát – most több gondom is volt. Például kijutni innen.
Addig mesélhetnél magadról – javasolta kis kavics naivan.
Felsóhajtottam, és válasz helyett a magasba emeltem egyetlen fényforrásom, hátha jobban átlátom a helyet, és megpillanthatom az oly' áhított alagutat.
Lehetőleg minél hamarabb.