Egy fiatal auror tragikus halála
Tegnap hajnalban lezárult a nyomozás a brit különleges alakulat táborhelyéről nyomtalanul eltűnt, fiatal auror ügyében.
Minerva McGalagonynak (19) július 29-én veszett nyoma, mikor is őrszolgálatát teljesítette a szintén auror Tom Denemmel (18). Denem beszámolója szerint társa azt mondta, jár egyet a tábor körül, de nem tért vissza jó egy óra múlva sem. Denem riasztotta Adam Mortimert, az egység vezetőjét, aki keresést rendelt el.
Mivel a nyomozást végző szakértők nem találtak dulakodásra, párbajra utaló jeleket, úgy vélték, a hölgy önként távozott. McGalagony kisasszonyt dezertőrként kezelték három napon át, és lezárták a nyomozást, mondván, nem ő lenne az első, aki megszökött a frontról.
Isobel McGalagony (42) azonban kitartott amellett, hogy lányát elrabolták:
„Minerva nem volt gyáva. Bátor volt és végtelenül hűséges. Bár családom tagjait és jómagamat a Hollóhátba osztotta annak idején a Süveg, Minerva mégis griffendéles erényeket képviselt. Ő sosem futamodott meg a kihívások elől. A lányomat elrabolták, és ha ezt nem képes a minisztérium elismerni, csak azt bizonyítja, mennyire nem értenek a munkájukhoz" mesélte könnyek között, korábbi számunkban, a megtört anya.
Az ötödik napon Mortimer parancsnok egy névtelen levelet kapott. A bejelentés alapján a két kilométerre fekvő Liege melletti erdőségbe vitt egy nyomozóegységet. A parancsnok megrendülten számolt be arról a napról:
„Reméltem, hogy nem találunk semmit, de sajnos nem így lett. Minerva McGalagony holtteste az avarban hevert. A halottkém megállapította, hogy már másfél napja halott volt. Két, esetleg három napon át kínozhatták, feltehetőleg információszerzés céljából. Elképzelni is szörnyű, milyen kegyetlen módszereket vethetett be az ellenség. Miután nem tudták kiszedni belőle, amit akartak, megerőszakolták, megölték, majd az erdőben hagyták a holttestét. Cafatokban lógó ruhája, koszos, véres arca láttán mindannyiunknak összeszorult a szíve. Előtte volt még az egész élet. Ha valaki, akkor ő nem ilyen halált érdemelt."
A McGalagony és a Ross család gyászol, akárcsak a barátok és az ismerősök. A szörnyű hír mélységesen lesújtott mindenkit.
„Minerva McGalagony egy erős, kivételes boszorkány volt, aki az életét adta a hazájáért. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy közelről ismerhettem zsenge korában elért eredményeinek, díjainak jóvoltából. Halálával a társadalmunk egyik kivételes tagjától kell búcsút vennünk" mondta Millicent Bagnold mágiaügyi miniszter egy nyilvános sajtótájékoztatón.
McGalagony kisasszony holttestét már hazaszállították. A temetésre a szülőfalujában, Caithnessben, kerül majd sor, de hogy pontosan mikor, arról lapzártánkig nem érkezett hír.
A Reggeli Próféta aznapi száma az íróasztalon hevert. Az egész címoldalt elfoglaló cikk fölött egy fekete-fehér fotóról egy fiatal lány mosolygott a plafonra. Sötét haja laza hullámokban omlott meztelen vállára, szeme élénken csillogott. Finoman ívelt ajkainak szegletében félszeg mosoly bujkált.
Térdig érő, egyszerű estélyit viselt. A pánt nélküli ruha követte a lány testének tökéletes, homokóra alakját, kiemelte telt, formás kebleit, s lágyan susogott, ahányszor megmozdult.
Néha jobb kezével a füle mögé simított egy makacs tincset, míg a balban frissen megszerzett diplomáját tartotta. A kép alatt apró betűkkel ez állt: Minerva McGalagonyról készült utolsó kép a diplomaosztó estéjén.
Az újság mellett két felbontott boríték hevert. Az egyik mellett egy születésnapi képeslap bújt meg. A képen egy cirmos kismacska, és egy csodaszép piros-arany főnixmadár bújt egymáshoz. A hátoldalán egy gyöngybetűkkel írt rövid, de annál beszédesebb üzenet szerepelt:
Drága, öreg Főnixem!
Az utolsó búcsúnk óta, minden egyes nappal, egyre jobban hiányzol, s biztos vagyok benne, pontosan ugyanígy érzel. Miattam ne aggódj! Jól vagyok. Innen, a távolból kívánok neked Boldog Születésnapot.
Remélem, jövőre már együtt ünnepelhetjük.
Ölel:
a te Cirmosod
A másikból egy levél kandikált ki. Amit ráírtak nem volt hosszabb, mint a képeslap szövege. A szálkás, dőlt betűk imitt-amott elmosódtak.
Kedves, Albus!
Gondolom, a Reggeli Prófétából már értesültél a hírről. Bizonyára azt is tudod, hogy Minerva holttestét kiadta a minisztérium. A temetés két nap múlva lesz. Roberttel tisztában vagyunk vele, mennyire szeretted. Téged is várunk. Jogod van eljönni.
Isobel
Ui.: Azt hiszem a nyakláncnak jó helye lesz nálad. Nincs szívünk azzal együtt eltemetni.
Az asztalra baljós árnyak vetültek. A Nap lemenni készült.
Az egyetlen élőlény a szobában egy piros-arany madár volt: Fawkes, Albus Dumbledore főnixe.
A madár az aranyozott ülőrúdján, megtörten, gubbasztott. Fekete gombszemei szomorúan csillogtak, s az ablakon túli világot kémlelték. A világot, ahol gazdája bolyongott, fájdalmára gyógyírt keresve.
A haragos-vörös ég lassan mélykékbe váltott. Ahogy kigyúltak rajta a csillagok, úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete bársonypárna, amire gyémántokat szórtak. A skót hegyek sötét, alaktalan pacákká mosódtak, s a Tiltott Rengeteg fái között komor sötétség kúszott hangtalan.
A Roxfort gyászolt. Még a Fekete-tó is bánatosan fénylett az előbukkanó Hold sápadt, ezüst világánál.
Fawkes dalra fakadt. A szívfájdítóan gyönyörű ének betöltötte a kastély üres termeit és a birtokot. A szomorúság szonettje volt, mely átjárt mindent és mindenkit, aki hallotta.
Az ezeréves iskola tanúja volt, ahogy a főnix elsiratta a cirmos kiscicát.
Két teljes nap telt el azóta, hogy Minerva McGalagony haláláról írt a Reggeli Próféta. A Caithnesst körülvevő hegyek között kósza szellő cikázott. Föl-le, jobbra-balra, mígnem ráakadt az egyik domboldalban a falu kis temetőjére. Egy pillanatra megtorpant, majd alábukott. Elsuhant egy öreg tölgy mellett, s finoman megcirógatta a temetőkaput benövő borostyán zöld leveleit. Végül ismét felfelé vette az irányt: a sírok között megült bánattal nem szeretett játszani.
A temetőben egyetlen látogató sem járt, kivéve egy családot.
A nyitott ajtajú ravatalozónál álltak, csendes gyászba mélyedve. Egyikük sem szólalt meg. Nem volt szükségük szavakra – a szemük beszédesebb volt minden szónál. Tudták, a kis temető hamarosan megtelik majd gyászoló barátokkal, ismerősökkel. Remélték, az a férfi is elkíséri lányukat utolsó útjára, aki a legfontosabb volt számára a világon. Ám, ahogy szállingózni kezdtek a gyászruhás emberek, és kezdetét vette a szertartás, Isobel McGalagony és két fia, Malcolm és Robert, hiába kémlelték a tömeget, nem találták meg azt, akit kerestek.
Albus Dumbledore ott volt. Miután megkapta Isobel levelét, és elolvasta az újságot, többé nem találta a helyét. Nem volt maradása az iskola falai között. Olyan helyre ment, ahol nyugodtan lehetett gyászában: a mould-on-the-woldi birtokára. Most azonban az öreg tölgyfánál állt, a domb aljában, ahol a kis gyalogút kanyargott a temetőig. A gyászolók fekete tengerének szélétől figyelte a mahagóni koporsó lassú útját a sírig. Arcán olyan mélységes szomorúság tükröződött, amit szavakkal leírni nem lehetett.
A verőfényes napsütést néha sötét felhőfoszlányok takarták el. Felpillantott az égre, s követte a sötét felhők mozgását.
Azon a bizonyos napon is ilyen idő örvendeztette meg a Roxfortba visszatért professzort: hol napos, hol borús. Ezerkilencszázharminchat szeptember elseje volt, az első munkanapja tanárként. Akkor találkozott először Minerva McGalagonnyal, akit a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztott be – Albus házába.
Mikor a kis Minerva végighordozta pillantását a tanári asztalon, találkozott a tekintetük. A férfi égszínkék szeme kacsintásra rándult, s kicsit megemelte serlegét a lány felé, aki egy finom mosollyal viszonozta a köszöntést.
Mindig láthatatlanná tudott válni, ha akart. A kiábrándító bűbája meglehetősen erősnek számított. Most azonban nem kellett neki bűbáj. Láthatatlannak érezte magát nélküle is, hiszen senki sem figyelt rá, senki sem foglalkozott vele. A kezében szorongatott karmazsinvörös rózsa tüskéje felsértette a bőrét. Piros vére a földre hullott, de nem törődött vele. Az ujját és tenyerét hasogató fájdalom semmi volt a szívét mardosóhoz képest.
Nem tudott sírni, pedig szeretett volna. Az enyhülést hozhatott volna a gyászban. Fawkes varázslatos dalára sem számíthatott. Csak állt ott száraz szemmel, s merően figyelte a fejek erdeje felett lassan imbolygó liliomkoszorút.
Az első órája az elsősökkel. Áhítattal hallgatták a bevezetőjét – hiába, mindig is tudta, hogyan irányítsa magára a figyelmet.
A McGalagony lány az első sorban ült, s szinte csüggött minden szaván. Ő, pedig egyenesen élvezte a smaragd szemek figyelmét.
Nem csalódott tanítványában, mikor rögtön elsőre sikerült gyufából tűt varázsolnia. Már akkor sejtette, hogy kivételes boszorkánnyal hozta össze a sors.
Minerva jutalma az órai munkájáért tíz pont és egy, az órai feladatából varázsolt, liliom volt. A tisztaság jelképe.
A koporsó megérkezett a márványból faragott sírkőhöz, amin ezüstszín betűk adták tudtul a világnak, kinek lesz örök nyughelye.
Albus halványan elmosolyodott, amikor arra gondolt, mennyire nehezményezné a név gazdája, hogy nem smaragdszín az írás.
A vendéglelkész belekezdett a beszédébe, de a nekrológ Albus számára csak üres szavakból összeszőtt locsogásnak tűnt csupán. Hallotta, hogy Isobel felzokogott, s egy pillanatra látta is a megtört asszonyt, akit a férje átkarolt. Látta Minerva két öccsét is. Egyikük sem sírt, csak álltak szótlanul. Látta a koporsóból kilógó selyem szemfödőt is meglibbenni, ami kísértetiesen emlékeztette őt két évvel korábbi nyarára.
Az Abszol úton járt bevásárolni, s úgy döntött, ha már ott van, beül Florean Fortescue fagylaltszalonjába. Rendelt is magának egy Csokoládé álmot.
Már majdnem elfogyasztotta az egészet, amikor tekintete a Czikornyai és Patza bejáratára tévedt.
A kanál megállt a kezében, félúton a szája és a kehely között. Pillantása a legszebb jelenésre tévedt, amit valaha látott.
Minerva hosszú, ében tincsei szabadon szálltak a langyos szellőben, akárcsak krémszínű, pántos, nyári ruhája.
A lenge öltözék sokkal többet mutatott meg a lány telt idomaiból és karcsú alakjából, mint az iskolai egyenruhája.
Albus sosem látott még ilyen gyönyörű nőt. Felocsúdva a kábulatból a leendő hetedéves lány felé intett, aki viszonozta az üdvözlést, majd családjától elválva, csatlakozott tanárához a fagylaltozó meghitt teraszán.
Az egész délutánt együtt töltötték. Beszélgettek, nevettek - a férfi magában megállapította, hogy sosem hallott még gyöngyözőbb kacagást.
Nem kedvelte a locsogó boszorkányok társaságát, de Minerva sosem locsogott. Szeretett vele beszélgetni, hosszasan vitázni látszólag csip-csup dolgokról, megosztani vele a titkait, ahogy azon a napon is.
Ekkor ismerte be, életében először, hogy menthetetlenül szerelmes lett, de bármennyire szerette volna, még nem vallhatta be tanítványának az érzéseit.
A lelkész elhallgatott, s néma csend ereszkedett a temetőre. A csenddel együtt a koporsó is megkezdte útját a mélybe. Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire finoman koppant a fa a földön.
Az aranyszínű köteleket kihúzták a sírgödörből.
Minden egyes tekintet lélegzetvisszafojtva figyelte az anyát, aki a gödörhöz lépett. A lelkész egy aranytálcát nyújtott felé, amin egy kevéske föld volt. Isobel belemarkolt, és a kezében tartott dáliával együtt a sírba dobta.
Albus még ilyen távolságból is hallotta az apró rögök kopogását a koporsó tetején. Pontosan olyan volt, mintha mugli sakkfigurák koppannának a fekete-fehér harcmezőn.
Albus szeretett mugli dolgokat gyűjteni, ezt Minerva is jól tudta. A férfinak a hatvanadik születésnapjára egy mugli sakkészletet ajándékozott. A professzor nagy becsben tartotta, s gyakran játszottak is vele, ha éppen nem gyakorolták az animágiát. Kitűnő kikapcsolódás volt.
Ám Albus, a nyári találkozásuk óta, nemigen tudott a játékra összpontosítani. Minerva minden egyes lélegzetvételét, pengevékony ajkainak rándulását, kecses kis kezének mozdulatait figyelte, s sorra mattot kapott. Mindez a lány hetedik évében történt.
A fehér márványlapokat, az alájuk fektetett rudakkal, megemelték, majd a kötelek segítségével egymás után engedték le őket. Albusnak meg kellett kapaszkodnia a tölgy kérges törzsében. A veszteség szele gonoszul megérintette lelke legmélyét, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is libbent. Térdei remegése elmúlt. Újra biztosan állt. Kiszáradt torka, s a benne összegyűlt kétségbeesés csomója azonban maradt.
Érezte, hogy az ártó szellem ismét megkísérti majd, és a második alkalommal már nem tudja legyűrni.
Minerva olyan természetességgel ejtette ki, hogy auror lesz, mintha mindig is annak készült volna.
Az irodára mély csend ült.
Albus ereiben meghűlt a vér. Torka kiszáradt, s eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába - a kétségbeesés. Nem! Nem engedheti a harcmezőre!
Próbált szép szóval a lelkére beszélni, hogy maradjon, de a lány nem hallgatott rá. Egyre csak azt hajtogatta, hogy tanára nem tudja megmásítani a döntését.
Albusnak elege lett, és felpattant az asztaltól. A sakktábla kettétört a padlón, s a zajra Fawkes ideges-szemrehányón felrikoltott. Gazdája nem foglalkozott vele. Fel-alá járkált, közben szinte kiabálva számolt be tanítványának a háború borzalmairól. Minerva fejéhez vágta, hogy egy tudatlan kislány ne hozzon felelőtlen döntéseket.
Minerva éktelen haragra gerjedt. Utálta, ha lekezelően bántak vele, főleg attól nem tűrte el, akitől támogatást remélt, akit szeretett.
Sértéseket vágott Albus fejéhez. Önző, uralkodó alaknak nevezte, akinek semmi joga sincs beleszólni az életébe. Kiadta magából minden dühét, majd sarkon fordult, hogy elrohanjon, s elbújhasson szobája védelmében. Mielőtt azonban elérhette volna az ajtót, Albus elkapta a karját, visszarántotta, szorosan magához húzta és megcsókolta.
Micsoda csók volt! Követelődző mégis gyengéd, szemérmes mégis szenvedélyes, édes mégis keserű, rövid mégis végtelenül hosszú.
Végül Albus elszakította ajkát szerelme ajkától. Finoman nekidöntötte homlokát a pihegő lány homlokának. Egyszerre rebegték el bocsánatkérésüket a másiknak, ahogy szerelmüket is.
A Nap egyre sűrűbben takarta el felhőfátyollal az arcát. A feltámadó szél közeledő eső ígéretét hordozta – két, teljes hónapnyi szárazság után, talán megszánta Nagy-Britannia lakóit az ég.
Dumbledore lehunyta a szemét, és beleszagolt a levegőbe. Friss jázmin illatát érezte - talán gardéniáét, mert vanília aromája volt. Minerva illatát, amit annyira szeretett.
A fedőlap is a helyére került, de a férfi nem nyitotta ki a szemét. Hátát nekivetette a fának, s elmerült újabb, felsejlő emlékei halvány illúziójában.
Minerva ébenfekete tincsei repültek a levegőben, ahogy megpördült barátnői előtt a bejárati csarnokban. Térdig érő estélyije megemelkedett, többet mutatva hosszú lábaiból, mint azt illene. Igaz az egyszerű, kék ruha a gömbölyű csípőjét és karcsú derekát is kiemelte. Hullámzó kebleit a pánt nélküli felsőrész tette csábítóvá.
Albus a nagyterem ajtajából figyelte a kacér tüneményt, kinek pajkos kacsintása elárulta, hogy a rögtönzött bemutatóval le akarja venni a lábáról szerelmét.
Nem telt bele sok idő, s a férfi kisajátította magának a lányt. Egész éjjel táncoltak, pirkadatkor, pedig édes csókkal váltak el.
A sírásók a család készítette, liliomokból álló koszorút a sírkő lábához helyezték, gondosan ügyelve arra, nehogy eltakarják a sírfeliratot.
A rokonság búcsúvirágait a többi, kisebb-nagyobb koszorú alkotta, majd az egyszerű sírcsokrokat tették rá a sírra, a barátok és ismerősök által átkötött, szalagokra írt utolsó üzenetekkel.
A lengedező, fekete gyászszalagok, mintha csak suhogó köpönyegszegélyek lettek volna.
Az utolsó, indulás előtti napját Minerva Albusszal töltötte. Kerülték még a háború említését is. Látszólag gondtalanul beszélgettek kis semmiségekről, pedig mindketten nyugtalankodtak az elválás miatt.
Alkonyodott, mikor búcsút vettek egymástól.
Albus egy gyönyörű, fehéraranyból készült gyűrűt adott a lánynak egy ígérettel, hogyha átvészelik a háborút, nyilvánosan is bemutatja, mint jegyesét.
Minerva azonban nem húzta ujjára a gyűrűt, helyette nyakláncára fűzte közel a szívéhez. Ő is készült ajándékkal. Egy ezüstből készült, kismacskát ábrázoló papírnehezéket adott kedvesének, és az ígéretét, hogy sértetlenül visszatér.
Hoppanálás előtt hosszú csókkal búcsúztak, majd Minerva megpördült a sarkán, és köddé vált.
Nem sejtették, hogy az volt az utolsó csók, amit válthattak, s egyikük sem tarthatja meg ígéretét.
A tömeg csak lassan oszladozott. Sokan kisírt szemmel, néhányan fojtott beszélgetésbe merülve távoztak. Senki sem vette észre a magányos férfit a fa mellett.
A Nap végleg megvonta éltető, meleg fényét a földtől, s fekete paplan mögé rejtőzött. Az eső már szemerkélt, mire az utolsók gyászolók is elhagyták a temetőt.
Néma csend telepedett meg a sírhantok között.
Albus, kezében a hervadt gyászvirággal, elindult szerelme nyughelye felé. A temetőkapu hangtalanul nyílt meg előtte.
Szinte gépiesen kerülgette a rózsaszín, csúcsos szirmú ciklámenekkel, az ágasbogas, bordó kőtörőfüvekkel, és a kéken pompázó nefelejcsekkel teleültetett buckákat. A lemondás, a búcsúzás és az emlékezés virágain könnycseppekként csillogtak az esőcseppek, mintha ők is a férfi bánatában osztoznának.
Örökkévalóságnak tűnt számára, mire elért a virághalomig. Ott megállt, kezével végigsimított a hideg kövön, s elolvasta a név és a dátum alá írt ezüst üzenetet, amit bizonyára a család választott: Miért tép rózsát a kegyetlen halál, mikor annyi hervadt rózsát talál?
A veszteség érzése újra rátört, ezúttal sokkal fájóbban, mint az elmúlt napok során. Lába megadta magát, és térdre rogyott.
A hosszú szárazság után az eső végre megeredt, ahogy a néma gyász után Albus könnyei is. Észre sem vette, hogy sír, bár érezte bánata csökkenését.
Csillapodott a lelkében dúló vihar, de tudta, míg él sosem fog elmúlni.
A megbolygatott föld iszaposabb, csúszósabb lett. Fekete, mugli öltönye teljesen átázott, de nem mozdult. Csak térdelt lehajtott fejjel, egyik kezében a rózsát, a másikban a láncra fűzött gyűrűt szorongatva, amit Isobel küldött neki.
Akkor, ott, a sárban térdelve megfogadta, hogy szembeszáll Grindelwalddal, aki elvette tőle a húgát és azt a nőt, akit jobban szeretett még a saját életénél is.
Nem csak Albus maradt a temető közelében. Egy jóval fiatalabb férfi figyelte a másik szenvedését a faluba vezető gyalogút tetejéről. Sötétbarna haja nedvesen tapadt a homlokához, ruhájából már csavarni lehetett a vizet, de esze ágában sem volt elmozdulni onnan, ahol állt.
Mikor látta Dumbledore-t térdre roskadni olyan elégtétellel töltötte el a látvány, amit életében még csak egyszer érzett – mikor végzett mugli apjával és annak családjával.
Tom Denem szépmetszésű arcán hátborzongató vigyor jelent meg. Lám, lám, lám gondolta diadalittasan. Mennyire sebezhető a nagy Dumbledore most, hogy elvesztette legféltettebb kincsét. Grindelwaldnak gyerekjáték lesz legyőznie őt.
Elégedetten kirázta arcából összetapadt fürtjeit, majd sarkon fordult, s többé hátra sem pillantva eltünt a domb mögött.
Hát ennyi lenne az első fejezet. Köszönöm, hogy szántál rá néhány percet és elolvastad. Még nem tudom, milyen hosszú lesz ez a történet, majd elválik. Mindenesetre már három fejezet kész, és ha sikerül gyorsan begépelnem, akkor gyorsan fel is kerül.
Az emlékek megírásakor Globus: In Memoriam című számát hallgattam. Igaz a szöveg nem illik a történethez, de a dallam igen.
Bár kritikáért nem szeretek kuncsorogni, azért szívesen veszem őket. Ne kíméljetek!
MM/AD párosítású történet. Minerva gyönyörű, fiatal nővé cseperedett, s ezt tanára Albus Dumbledore is észrevette. A férfi szerelme nem viszonzatlan. A szerelmesek már a közös jövőt tervezik. Európában vihar tombol. Grindelwald hatalomra tör, s egy másik sötét varázsló is bontogatja szárnyait. Vajon a szerelem legyőzi a halált?