Égig érő lángok
Ijesztő, ahogy a lemenő Nap fényét magukba fojtják a lángok. Ég a tető… Egy templom teteje, ahol reményt, vigaszt, védelmet remélnek az emberek.
A városka minden lakója.
Mindenki. Kivétel nélkül.
Az eltorlaszolt ajtón hitetlenkedő, kétségbeesett dörömbölések puffannak, s minden egyes hang a mellkasomat veri.
Olyan emberek sikolyai szállnak a füsttel együtt, akiket ismerek, s akiket én árultam el.
Én dobtam rájuk a fáklyát.
Nem akartam ezt.
Nem akartam megölni őket, Isten a tanúm.
– Gyújtsuk fel a várost, uram – javaslom Tavington ezredesnek, ahogy bezárul mögötte az ajtó. Lóháton egy templomban… gyalázat.
– A várost… - ismétli, s alig hiszem, hogy szórakozottságot hallok a hangjában. – Csak a templomot – hűl ki a tekintete.
– Ez nem becsületes – mondom önkéntelenül, mert nem hiszem, hogy komolyan gondolja. Vannak dolgok, amik mellett a háború sem elég jó indok.
Bosszúság suhan át az arcán, majd a saját szavaimat fordítja ellenem.
– Nem maga mondta azt, hogy Anglia minden ellensége az árulók sorsát érdemli?
Gúny van szavaiban, és tudat, hogy legyőzött.
– Gyújtsa fel a templomot, százados – parancsolja minden eddiginél ridegebben, amit apró, ijesztő biccentéssel nyomatékosít, majd elléptet.
Engedelmességet követel minden körülmény közt. Nem tudom, képes vagyok-e megtenni…
Megtagadhatnám a parancsot, embertelenségre, istenkáromlásra – nem, ez annál… sokkal több, rosszabb: istentelenség – hivatkozva, csakhogy az ezredes a legjobb katona; a legrosszabb értelemben.
– Kérem a fáklyát – fordulok kissé balra, mire a kezembe nyomnak egyet.
Az arcomat perzseli a tűz forrósága, s szánom azokat a szerencsétleneket ott benn. Szinte az orromban érzem az égett hús szagát, hallom a halálsikolyokat, átjár a tehetetlenségük.
Hátrafordulok, hogy lássam, csak én ódzkodom-e ettől, de az arcokon nem látszanak a gondolatok. Ha van is valaki, aki gyalázatnak, becstelenségnek tartja a parancsot, senki nem mutatja.
Igen, talán meg kéne tagadnom; még nincs késő. De ahhoz… túl gyáva vagyok.
Tavingtont a harc, a siker élteti, csak a csaták kimenetele foglalkoztatja, s nem érdekli, hány katonája vész oda egy-egy ütközetben, amennyiben ő nyer. Szemrebbenés nélkül öli halomra az ellenfeleit; ahogy a nőket, gyerekeket, véneket is… Bárkit, aki az útjában áll, vagy ha ezzel elérhet valamit.
Remek stratéga, de lélektelen szörnyeteg, talán maga az Ördög… Ha nemet mondok, talán itt helyben kivégeztet, árulással vádolva, hiszen ezzel az ellenséget védeném; vagy a hadbíróság elé citálna, ahol ugyanúgy halálra ítéltek volna.
Hiszen háború van, s minden eszköz és módszer megengedett a győzelem érdekében.
Eldobtam a fáklyát. A tető egy szempillantás alatt meggyulladt, s a lángok mohón nyaltak fel mindent, amit találtak.
A kereszt… Istenem, a kereszt…
Füst, sikolyok, forróság, halál… Isten háza néhány pillanat alatt pokollá lett. A reménytelenségtől tébolyult üvöltések harsannak, másra képtelen kezek döngetik az elreteszelt ajtót, talán családok bújnak össze, hogy együtt legyenek, amikor…
Amikor meghalnak.
Talán előbb fulladnak meg a füsttől, mint hogy megéreznék magukon a lángok könyörtelenségét.
Mindenképpen így végezték volna – súgja egy tárgyilagos hang, s igazat kell adnom neki. Ha nem én, hát megteszi más.
Ez azonban nem ment fel sem Isten, sem önmagam előtt. Hiszen rádobtam azt a fáklyát, a halált hozva a bent lévőkre, csak hogy a saját életemet mentsem.
Az egyetlen „bűnük" az volt, hogy támogatták Martint és a seregét. Élelmet, ruhát, lovakat adtak nekik, életet, hogy megvédhessék az otthonukat… s most ezért a halálba tartanak.
– A cél a dicső, nem az eszközök – szólal meg az ezredes, s a hangja éppoly közönyös, mintha az égő templom helyett csak tábortüzet nézne. – ez majd feledésbe merül.
Feledésbe? Az ő szemében talán, s lehet, a krónikák sem jegyzik majd, de én…
Hordozni fogom, míg élek, s bárhány jócselekedet sem lesz elég ahhoz, hogy megbocsáttassék a bűnöm.
Ártatlanokat öltem, s még csak nem is meggyőződésből, mint az ezredes.
Könnyebb gyáván teljesíteni egy parancsot, a háborút, a kegyetlen felettest hibáztatva, mint megtagadni azt, s vállalni akár a halált is.
Elvtelenségből, meghunyászkodásból halomra gyilkolni, hosszú kínhalálra kárhoztatni egy egész város lakosságát a menekvés reménye nélkül…
A legnagyobb bűn.
Megbocsáthatatlan.
Hiába fordítok hátat a templomnak, hallom a gerendák recsegését, a szétrobbanó ablakok sikoltását. A tűz fénye körülölel, zsarátnokok, füst tölti meg az estét…
Hallom őket, a patadobogás ellenére is.
A lángba burkolt kereszt képe pedig örökre belém ég.
VÉGE