Megjegyzés: A történet Rosie5: Marked című művének fordítása, melyet Menával közösen, azaz ketten készítünk. A fordítás eredetije jelenleg is fellelhető a fanfictionneten. Reméljük, szívesen olvassátok majd ezt az alternatív és izgalmakban bővelkedő hetes kötetet.
Minden jog J. K. Rowlingot, illetve Rosie-t illeti.
Megjelölve
I. fejezet: Leszámolás Dursleyékkal
"– Rájöttél, mi? – felelte Harry a nénikéjének. – Gratulálok. Bingó. Most pedig hagyj békén."
Harry Potter keresztbe tett lábakkal ült az ágyán, abban a szobában, amelyet a Privet Drive lakói oly kelletlenül bocsátottak a rendelkezésére öt évvel ezelőtt. A homlokát ráncolta; úgy festett, mint aki szörnyű hosszú időn át ment keresztül szörnyű sok mindenen; az arca megviselt volt, a történtek nem múltak el nyomtalanul fölötte, és a vonásai többé nem őrizték a "fiús" bájt, mely miatt gyakran került a figyelem középpontjába.
Bemártotta a pennát az éjjeliszekrényen egyensúlyozó tintatartóba, egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt befejezte volna Ron Weasleynek, a legjobb barátjának írt levelet. A szándék, hogy olyan gyorsan elküldje az üzenetet, amilyen gyorsan csak lehet, arra késztette, hogy fürgébben gondolkozzon, és befejezze végre a mondatot.
Azt tervezem, hogy holnap este mondom el nekik, addig gondolkozom még, mit is fognak hallani. Ötletem sincs, hogyan fognak reagálni, de aznap éjjel mindenképp elmegyek. Tekintve, hogy Dursleyék kandallója le van zárva, nem mehetek Hop-porral hozzátok, úgyhogy hoppanálni fogok. Az, hogy van engedélyem, még magát a varázslatot nem teszi könnyebbé, szóval majd értesítelek, ha véletlen Írországban kötök ki.
Kívánj sok szerencsét!
Szeretettel, Harry
Ez jó lesz, gondolta, és lepecsételte a pálcájával. Hedvig, mintha végszóra tenné, leröppent a rúdjáról, és a csőrébe kapta a levelet. A madár enyhén megcsípte az ujját, és halkan felhuhogott, mielőtt felszállt. Harry észrevette, hogy a bagoly mostanában a szokottnál is jámborabban teljesíti a kéréseit. Mintha valahonnan mindent tudott volna: mintha megérezte volna, hogy Harrynek több bátorításra van szüksége, mint valaha.
Igaz, az utóbbi hónap Harry életének legnehezebb hónapja volt.
Sirius halála még ma, több mint egy év elteltével is friss és fájdalmas emlékként élt benne. Miután meghalt, Harry túl gyakran volt mérges, és túl traumatizált volt ahhoz, hogy felfogja, mi történt. Még most is hihetetlennek tetszett előtte, hogy megtörténhetett egyáltalán az egész; hogy a keresztapja átesett azon a függönyön, és nem volt többé.
Dumbledore halála azonban kíméletlen, valódi igazság volt Harry szívében: annak az igazsága, hogy immár egyedül maradt. Sirius halálát még inkább nyomatékossá tette Dumbledore-é, és ha arra gondolt, hogy egyiküket sem látja többé, rosszullét kerülgette. Ron és Hermione megesküdtek rá, hogy természetesen mellette lesznek, de tudta, nem fognak tudni úgy, felnőttként mellette állni. Mostantól őneki kell lennie a vezetőnek.
Megkeményítette a szívét, hiszen erőt kellett vennie magán: meg kell mondania Dursleyéknek holnap este, hogy örökre búcsút vesznek egymástól. Ebben a pillanatban nem tudta elhinni, hogy ez végül most meg fog történni.
A gondolat, hogy amit idáig nagyjából tizenhat éven keresztül, rendszeresen elképzelt, most végre valósággá válik – ijesztő volt. Dumbledore kívánsága, hogy Harry térjen még egyszer vissza ebbe a házba a születésnapja előtt, teljesült; de az, hogy Harry pár héttel ezelőtt nagykorúvá vált, azt jelentette, hogy nem védi többé a varázslat, ami az anyja vérével maradt rá... az, hogy betöltötte a tizenhetet, azt jelentette: tökéletesen védtelenné vált... a tizenhetedik életév elérésével a varázsvilágban immáron felnőtt férfinek számított.
Azzal az erős elhatározással kezdte összepakolni a holmijait, hogy bármi is történik, egészen biztosan majd elhagyja a házat. A pakolás nem tartott sokáig, hiszen most már engedélyezett volt számára a mágia használata a Roxforton kívül. A Roxfort – valahányszor eszébe jutott, éles fájdalom szorította össze a gyomrát. A hely, mely összekapcsolódott Dumbeldore-ral, a hely, melyre mindig emlékezni fog, és amelyet mindig otthonának hív majd... a hely, ahová, tudta, talán soha nem tér már vissza.
Miután lezárta a ládáját a pálcája segítségével, visszafeküdt az ágyára, és megfeszítetten gondolkodott azon, mit fog mondani a nénikéjének és a bácsikájának.
Egy Dudley-kerüléssel töltött, meglehetősen eseménytelen nap után a vacsoránál – ami alighanem az utolsó silány étel volt, amit Petunia néni főztjéből evett –, Harry megköszörülte a torkát az asztalnál.
Elsőre nem néztek rá.
Megismételte, egy kicsit hangosabban.
– Strepsils? – pisszegett rá Vernon ingerlékenyen, egy pillanatra sem elszakítva a tekintetét az ITV3 műsorától, amelyben épp valamelyik öreg királyról és vérengző feleségéről beszéltek.
Harry mély levegőt vett, és beszélni kezdett.
– Van valami, amiről tudnotok kell – kezdte.
Vernon bácsi végre felnézett, és Dudley is gyanakodva méregette Harryt, a villáját a levegőben hintáztatva. Petunia néni azonban tágra nyílt, világos szemekkel – amelyek oly kevéssé hasonlítottak a nővéréére – figyelte Harryt; csontos arcán óvatosság látszott.
Harry újra megköszörülte a torkát.
– Ami azt illeti...
– Elmész, igaz? – kérdezte Petunia néni hirtelen.
Harry gyorsan rápillantott. A néni arckifejezése nem változott.
– Honnan... – kezdte, de Petunia félbeszakította.
– Nagykorú lettél a világodban. Most már nincs szükség rá, hogy itt maradj.
Harry pislogott.
– Nem, nincsen.
Vernon bácsi szeme összeszűkült, az ajka félreérthetetlenül mosolyra húzódott. Dudley viszont láthatóan zavarba jött, mintha most próbálná megfejteni, Harry mit is mondott.
– Minden holmimat összepakoltam – folytatta Harry. – Ma éjjel elmegyek, valójában nemsokára. – Dursleyék bámultak rá. – Csak gondoltam... tudnotok kell – fejezte be, egyúttal el is akadva.
Senki nem reagált. Harry úgy gondolta, ennyi volt, és felemelkedett az asztaltól. Vernon bácsi csak akkor szólalt meg, mikor már felkelt.
– Akkor most elmész, mi? – kérdezte bizalmatlanul, mintha nem merte volna elhinni. – Na, nem mintha visszafognálak – tette hozzá.
– Igen – mondta Harry.
Vernon bácsi egyre szélesebben mosolygott, mintha biztos lenne benne, hogy ez az egész csak egy vicc.
– Most miért töröd magad olyan hirtelen? – kérdezte. – Ez valami ügyes megtévesztés, hogy rászedj minket, mielőtt bejelented, hogy nem mész sehová, ahogy két évvel ezelőtt is tetted? Mi lett hirtelen olyan fontos, he?
Harry nyelt egyet. Nem tervezte elmondani Dursleyéknak, miért megy el.
– Van... van valami, amit meg kell tennem... hamarosan. El kell... egyszerűen el kell mennem innen – válaszolta.
Mikor Harry már arra gondolt, hogy a bácsikája nem tudja ennél jobban összeszűkíteni a szemét, Vernon szeme még jobban összezáródott, egészen addig a pontig, amikor már egy az egyben egy kínaira hasonlított.
– Miben sántikálsz, kölyök? Mégiscsak kidobtak abból az őrültekházából a rossz magaviseleted miatt? Szökésben leszel? A vén kattant bolond végre rájött, hogy micsoda korcs vagy, és elhatározta, hogy végre kirugdos-
– Halott – csattant fel Harry. Dumbledore felemlítése, becsmérlő jelzőkkel vagy anélkül, fellobbantotta a haragját.
Vernon bácsi szeme újra kinyílt. Petunia néni azonban felkelt; Harry rákapta a pillantását.
– Meghalt? – kérdezte halkan.
Harry kinyitotta a száját, de aztán be is csukta: eldöntötte, hogy ezt nem akarja megvitatni. Balgaság volt az gondolnia, hogy egyszerű lesz elmondani Dursleyéknek; sarkon fordult, és a lépcsőhöz ment.
– Hozzád beszélek! – kiáltotta Petunia.
– Baromira ideje volt – kuncogott Dudley vidáman.
– Mindig mondtam – kezdte Vernon bácsi – mindig, hogy ezek a... varázsló népek ugyanarra a gyászos végre jutnak, ez is csak ezt bizonyítja, nem?
Harry megtorpant a második lépcsőfokon, és megfordult. Elveszítette a türelmét.
– Tudni akarjátok, mi történt? Rendben, elmondom! Dumbledore Voldemort nagyúr miatt halt meg, ahogy a keresztapám is, és a szüleim is. Én vagyok az egyetlen ember a világon, aki megölheti Voldemortot. Én vagyok az egyetlen ember a világon, aki meg tudja ölni, aki véget tudni vetni a háborúnak, aminek a közepében vagyunk, igen, ti is!
A rokonai eltátották a szájukat: döbbentnek látszottak; úgy tűnt, sokkolta őket a hír. Vernon bácsi újra megrázta a fejét.
– Már megint ezzel a sok maszlaggal jössz arról az Izé Nagyúrról? Ezt már régen ismerjük! Tudjuk, hogy túlzol azért, hogy megijessz minket!
Harry élesen felkacagott.
– Azt hiszitek, azok a dolgok, amik most zajlanak, normálisak? Nem azok! Mind miatta van! Gyilkosságok, robbanások, vérfürdők: nem lesz vége!
– Ezt hogy érted? – kérdezte Petunia néni sápadtan; a kezével a cukortartót szorította maga előtt.
– ELKÉPZELÉSETEK SINCS RÓLA, EGYIKŐTÖKNEK SEM! – Egyszer csak üvöltött. A tizenhat év alatt felgyülemlett düh fűtötte azok ellen az emberek ellen, akik pokollá tették az életét. – AMIKEN KERESZTÜLMENTEM, AMI AZ ELMÚLT ÉVEKBEN TÖRTÉNT VELEM, MERT SOSEM FÁRADTATOK VELE, HOGY MEGKÉRDEZZÉTEK! ELVESZÍTETTEM MINDENT! NINCS KIÚT! AZ ÉLETEM EGY GYILKOSSÁG FELÉ TART, ÉS TALÁN AZZAL IS FOG VÉGZŐDNI, ÉS HA NEM GYŐZÖK, MINDANNYIAN MEGHALUNK! AZT KÉRDEZITEK, HOGY VICCELEK-E? TI... TI...
Betelt a pohár. Az, hogy üvöltött Dursleyékkel a tökéletes tájékozatlanságuk miatt, többé már nem volt elég. A dolgok fontossága, amiket véghez kell vinnie, lassan kezdett tudatosulni, és Harry úgy érezte, nem bír többet egy légtérben megférni velük. Újból megfordult, felszaladt a lépcsőn, és bevágta a szobája ajtaját.
Harry utoljára ült le az ágyára, hogy megnyugtassa magát, mielőtt elmegy. Nem segítene, ha első alkalommal úgy próbálna meg az engedélyével hoppanálni, hogy remeg a dühtől. Talán Észak-Afrikában kötne ki.
Azonban amint mindent leellenőrzött, megbizonyosodva arról, hogy nem hagyott zoknikat az ágy alatt, fényképeket a fiókokban, egy koppanás hallatszott az ajtó felől.
Nem lévén abban a hangulatban, hogy egy szót is beszélgessen bárkivel, megragadta a ládáját, hogy letaszíthassa a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Petunia néni volt az. Úgy állt ott, mint aki nem egészen biztos benne, hogy ott kéne-e állnia egyáltalán.
– Mit akarsz? – vetette oda Harry, aki még mindig igen frusztrált volt.
A néninek furcsa kifejezés ült az arcán, amilyet még Harry sosem látott rajta. Szelíd arckifejezés volt ez, majdhogynem rokonszenvező. Harry dühe valamicskét tompult.
– Csak azért jöttem... Azért jöttem, hogy szerencsét kívánjak – mondta halkan, ezért Harry biztos volt benne, hogy félreértette.
– Tessék? – kérdezte homlokráncolva.
A néni bejött, és leereszkedett az ágya végébe. Harry meg se bírt szólalni.
– Úgy gondolom, tudom, mit kell tenned – kezdte Petunia. – Meg kell ölnöd azt... azt, aki megölte Lilyt és Jamest.
Harry mereven nézett rá. Ezelőtt soha nem hallotta, hogy Petunia néni bármelyikük nevét is említette volna.
– Rájöttél, mi? – felelte. Még mindig dühös volt. – Gratulálok. Bingó. Most pedig hagyj békén.
Petunia néni lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Tényleg sajnálom. Mikor aznap reggel ott találtunk a küszöbön, azt hiszem, igazából nem tudtam elhinni, hogy itt hagynának nekünk. És tudom, hogy ez a hozzáállásom feléd később sem változott sokat, de ez azért volt, mert... annyira gyűlöltem őt! – fejezte be különösen magas, éles hangon.
– Ez semmin nem változtat – szűrte Harry az összeszorított fogain keresztül. – Miért gyűlölted?
– Mert jobban szerették nálam – válaszolta a néni egyszerűen. – A nagyszüleid, úgy értem. Azt hiszem... csak azt akartam, hogy tudd, hogy milyen érzés.
– Nos, köszönöm. Vettem az adást – mondta Harry keserűen, még meglepve a néni őszintesége miatt, és újból elindult.
– Harry, várj... – Harry megtorpant; a keze az ajtón volt. – Mikor meghalt... Mérges voltam rá. Haragudtam rá, mert sosem rendeztük a kapcsolatunkat, és tudtam, hogy a mérgem rajtad töltöm ki. – Harry nem válaszolt. – De azt tudnod kell, hogy... Én szerettem a nővérem.
Harry a padlót nézte. Petunia néni sosem beszélt még ilyen nyíltan előtte, és bár a néni felindulása kizökkentette, a szavai nem jelentették azt, amit egy évvel ezelőtt jelenthettek volna.
– Tudod, hogy sosem fogok tudni megbocsátani neked – válaszolta végül. – Túl sok minden történt velem mostanában ahhoz, hogy az önigazolásod bármit is jelentsen. – Újból elindult, majd megtorpant, visszapillantva a nénire. – Sejtettem, hogy ahogy bánsz velem, az büntetés valaki más miatt, de, hogy őszinte legyek, mivel sosem próbáltál meg egy szikrányit sem változtatni a kialakult helyzeten, sose kerestem az okokat, hogy miért is vagy ilyen.
– Tudom – válaszolta Petunia –, tudom, hogy nem tudsz megbocsátani. Ha azt teszed majd, amit gondolok, hogy tenned kell, akkor szerencsét kell kívánnom neked. Mert bármit is gondolhatsz most, én... én nem akarom, hogy meghalj.
Harry pár pillanatig állt ott, aztán nyelt egyet. Hátat fordított, és maga után húzva a ládáját, még annyit kiáltott vissza, mielőtt leért volna a lépcsőn:
– Kösz!
Ahogy elérte a bejárati ajtót, és kinyitotta, még hallotta Vernon bácsi hangját a nappaliból:
– Akkor ég veled! – kiáltotta oda jókedvűen. Harry a gúnyos hangnemből megállapíthatta, hogy a bácsikája még mindig azt hiszi, ez az egész egy nagy vicc, amit ő főzött ki, és a bácsi azért nem tanúsít érdeklődést az egész iránt, hogy megmutassa, ő aztán a legkevésbé sem zavartatja magát az unokaöccse miatt. Azonban, gondolta Harry egy rándulással a gyomrában, hamarosan, így vagy úgy, de rá fog jönni, hogy ez nem egy vicc volt.
A félelem szorítását érezte a bensejében, ahogy elhagyta a helyet, amit annyira gyűlölt hosszú időn át, és ahol gyakran viszonzásul is gyűlöletet kapott – mindennek ellenére viszont egy éves kora óta védelmet biztosított számára. Most, hogy betöltötte a tizenhetet, Harry fájdalmasan a tudatába került annak, hogy az élete ezen szakasza lezárult. Az éjjeli, hideg levegő szurkálta a tüdejét, ahogy felkészült az Odúba való hoppanálásra, és az utazásra, amely távolra vezeti a biztonságból.
Egy utolsó hátrapillantás után élesen megpördült a sarkán, és eltűnt.