I lost you, and I miss you

'Igazad volt.'
Gondolom magamba, régi naplómat szorongatva. Mindig igazad volt Iggy, a kezdetektől fogva. De túl önző és makacs voltam, hogy bevalljam neked.

Évek, évtizedek, évszázadok teltek el az óta, de ma is kísért a kép. A függetlenségi háború, és a te keserves zokogásod.
'Tényleg ilyen fájdalmasan nehéz volt engem elengedned?'

Fájdalmas emlékek kísértenek. Megannyi kellemes, mégis, fájdalmas emlék.

Mikor kicsi voltam, felnéztem rád. Számomra te voltál a fényes páncélú lovag. A hősöm voltál. De mikor kezdtem felnőne, egyre furcsábban éreztem magam a közeledben.

'Meg akarom érinteni.'

Csak ez járt a fejembe. A bőröd illata, a tapintása, az íze. Teljesen eszemet vetted. Nem tudtam mit tegyek. Úgy éreztem egy szörny lakozik bennem. Minél tovább voltam veled, a vágy, annál jobban felőrölt. Úgy éreztem nincs remény. Számomra az egyetlen kiút ebből az állapotból csak annyi volt, hogy elszakadtam tőled.

Fájt. Annyira fájt.

A sebekkel borított tested látványa. A véred bódító illata. És az értem hullajtott könnyeid. Szörnyűbb volt ezer, meg ezer kardszúrásnál.

Rémálmok gyötörnek. Látlak magam előtt. 'Miért?', ezt kérdezgeted tőlem. Könyörögsz a válaszomért. egyetlen szóért.

Ha kimondanám, megváltozna valami? Megváltozna bármi is ezen a világon?

Megannyi kérdés, melyre soha sem kapok választ.

Mennyire szeretném, ha újra a karjaid között lehetnék. Magadhoz szorítanál, mint régen. Kezedet a fejemre tennéd, és mondanád: „Semmi baj Alfred, én itt vagyok veled.". Igen, mindig itt voltál nekem. Még a háborúk után is.

Habár sosem mosolyogsz már rám, sosem nevetsz nekem, nem láthatom a sugárzó arcodat, de mellettem maradtál. Itt vagy. Csak, mint szövetséges.

Élesen csipkelődsz velem. Veszekedést produkálsz. Mire én visszavágok.

'Mi történt velünk, Iggy? Hová lett a szereteted? Talán odaadtad valaki másnak? Francis mindig is közel állt hozzád. Tán neki adtad? Vagy Scotland fivérednek? Esetleg Walesnek? Vagy kinek? Ha már nekem nem, legalább mond el, kinek adtad, azt a drága, kedves szereteted?'

A szívem összeszorul. A sírás fojtogat.
'Szeress. Szeress engem újból. Nevess rám. Mosolyogj. Légy vidám és ragyogó. Légy egy páncélos lovag.'

Egy könnycsepp fut az arcomon, ráesve a megsárgult lapokra. Az a kedves Iggy, aki a lapokon szerepel, többé már nincs. Eltűnt. Én öltem meg őt. Ott, azon a napon.

Naplóm lapjai egyre jobban eláznak, miközben lassan lapozgatok. Szívemet keserves fájdalom járja át. Iggy, gyere vissza hozzám.
„Iggy…"

Ajkaimat halk segélykiáltásként hagyja el a neved. De te nem felelsz. Többé már nem. Fáj, de ez a kegyetlen igazság.

Sajnálom. Annyira sajnálom.

Sírásom keserves zokogásba fordul. Kedves szavaid, gyönyörű mosolyod emléke kísért. Szerető ölelésed és az a lágy hangod. Átjár engem. Felemészt a bűntudat. Ha egyszer, csak egyszer megváltoztathatnám a múltat. Eltörölném a háborút. Ott élnék veled. Te szeretnél engem, még ha öcsédként is, de szeretnél. Ott akarok lenni veled. Azt akarom, hogy ölelj engem újra. Csak te kellesz nekem. Senki más ezen a világon. Mégis… képes voltalak eldobna magam mellől. Téged, akit olyan nagyon szeretek. Aki mindennél fontosabb nekem. Egy szörnyeteg vagyok csupán. Egy kegyetlen szörnyeteg.

„Iggy… „
Ismétlem újra a neved. Hívlak. Kiáltok érted. Fájdalom nyilal szemeimbe, mikor nyílik a padlás ajtó. Matthew siet fel rajta.
„Alfred! Mégis mi történt?"

Odarohan hozzám, mire én csak egyetlen szót ismételgetek. Egy gyönyörű nevet.

'Iggy.'
„Iggy… Iggy… Iggy…"

Matthew finoman kiszedi a görcsösen szorító ujjaim közül a naplómat, és finoman leteszi a padlóra.
„Gyere, mennyünk le. Majd felhívjuk Iggyt és megkérjük, hogy jöjjön át. Jó lesz?"

Némán bólogatok csupán. Lassan lesegít a padlásról, és a hálómba támogat. A zokogásom nem hagy alább. A sírástól való fáradság miatt hamar elnyom az álom. Könnyek közepette hunyom le a szemeim. Bár még hallom a távolból, ahogy Matthew valakivel beszél telefonon, de már nem jut el a tudatomig. Hamarosan minden elsötétül.
Felemészt a fájdalom. Az én hibám. Minden az én hibám.
'Elvesztettelek, és hiányzol.'