Deepnesses of a soul
/Egy lélek mélységei/
Írta: Arcadia(27)
Átnézte: Sophie Mayfair
1. Otthon, édes otthon…
Sötét, esős, decemberi éjszaka volt. London egy külvárosi kertes házának ablakain a késői óra ellenére halvány fény szűrődött ki. Huszonéves, sápadt, beteg nő feküdt a hófehér paplan alatt. Fekete haja kísértetiesen terült szét körülötte. Szemei le-lecsukódtak, ahogy küzdött valamivel. Valamivel, ami nála sokkal erősebbnek bizonyult.
Férje, egy mogyoróbarna hajú fiatalember mellette ült, s a kezét fogta. A szoba egy sarkában három gondterhelt orvos tanácskozott. Egy pillanattal később az aggódó férfihez fordultak.
- Uram… - kezdte suttogva egyikük. A nő azonban gyengén közbevágott.
- Fölösleges suttog… kh…KhMöMH – jött rá hirtelen egy köhögési roham. Előregörnyedt a paplanra, s mély levegővételekkel próbálta csillapítani, sikertelenül.
- Eileen! – kiáltott föl férje. Már ugrott is az orvosságos üvegért, kapkodva kitöltötte egy kiskanálba a folyadékot, és feleségét kissé fölültetve, fejét megtámasztva gyorsan beadta neki. Pár másodperc múlva csillapodni kezdett a roham, majd el is múlt.
- Köszönöm… és fölösleges suttogniuk, úgyis tudom… nem élem túl. Mennyi időm van? – kérdezte gyenge hangon.
- Pár nap – mondta halkan egyikük.
A férfi bátorítóan megszorította Eileen kezét, és mélyen a szemébe nézett.
- Elmondjam neki az igazat?
- Még ne. Majd csak, ha már meg tudja érteni – válaszolt eltökélten.
- Mi baja anyunak? – fogadta az ajtó előtt aggódva ötéves fia.
- Ne aggódj, kicsim. Anyunak most el kell mennie egy kis időre…
- Meg fog halni? – kérdezte szívszaggatóan szomorúan.
Apja leguggolt elé, és átölelte.
- Jajj, Perselus…
Apró könnycsepp gördült le a csöppség arcán, nedves csíkot hagyva maga mögött, s megállapodott az állán. Azonban nem csöppent le. Elnyelte egy puha, meleg pulóverujj.
- Gyere! – jelent meg halovány mosoly édesapja arcán. Fölállt, s a kisfiút kézen fogva a szoba résnyire nyitott ajtajához vezette – Menj! Anyu beszélni szeretne veled.
Perselus bátortalanul nézett vissza. Aztán megfordult, és belépett az ajtón. Az finoman csukódott be mögötte, ő mégis megijedt. A fény erőssége egy pillanatra elvakította, de ezen kívül semmi sem változott azóta, amikor nemrég egy lidérces álmából felriadva kuncsorgott be abba a bizonyos ágyba. Amiben most lidércre hasonlító édesanyja feküdt. Pont, mint abban az álmában. De akkor megnyugodott, mert édesanyjának nem volt semmi baja. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy inkább visszafordulna, és most is egy szeretettel teli ölelésbe menekülne, ezúttal apjáéba. Mert ez is csak egy rossz álom. Nem lehet más. Hiszen édesanyja nagyon ritkán volt beteg, s akkor is csak pár nap kellett ahhoz, hogy felépüljön. Ez nem lehet… nem lehet…
- Perselus… - szakította félbe belső vitáját édesanyja szelíd hangja – Gyere ide kérlek! Ne félj, csak egy kicsit khköhkm… beteg vagyok…
Perselus beljebb lépett, de látszott rajta, hogy tart valamitől.
- Gyere ülj ide – mosolyodott el Eileen fia tétovázásán. Kezét hívogatóan felé nyújtotta.
Perselus odaszaladt hozzá, és megölelte.
- Anyu…
- Jól van, jól van, azért nem kell megfojtani – nevetett – Én is szeretlek, kicsim – tolta el magától finoman, hogy tudjon beszélni – Vigyázz apura helyettem is.
- Itt hagysz minket? – gördült le egy újabb könnycsepp az arcán.
- Kénytelen vagyok… Fogd ezt! – nyomott a kezébe egy levelet, miután letörölte a könnyeit. Perselus ébredező, de máris hatalmas kíváncsisággal kezdte bontogatni – Ne! Khömhm… ne most bontsd ki! Tudom, hogy nehéz, de csak a tizenegyedik születésnapodon nézd meg, mi van benne.
Kisfiának arca fásult volt, mégis apró csintalanságról árulkodott. Dehogy fog ő addig várni!
- Bízom benned – tette még hozzá Eileen, s Perselus elhatározása azonnal szertefoszlott. Édesanyjának ez volt az egyetlen mondata, amivel igazán hatni tudott rá. Sohasem merte volna eljátszani a bizalmát. S ezt ő is tudta - És ne add oda senkinek. Még apunak se!
Perselus bólintott.
- Szeretlek, kicsim – vonta magához újra – Szeretlek…
- Én is anyu… én is szeretlek…
Perselus maszatos arccal, elkent könnyekkel lépett ki a szobából. Kezében a gyűrött levelet úgy szorongatta, mintha egy véres csata eredményeképp szerezte volna, s csak ugyanennyi küzdelem árán lenne hajlandó megválni tőle. Egyszóval, mintha az lett volna a világ legnagyobb kincse.
De ha nem is a világ, az ő legnagyobb kincse az volt. Az az egyetlen, felbontatlan levél, amit édesanyjától kapott. Az egyetlen öröksége, az egyetlen emléke, s még csak el se tudta volna olvasni. De nem is akarta. Megígérte. És amit Perselus Piton megígér, azt be is tartja.