Roy

Szemerkélt az eső aznap. Gyászos hangulat volt – hisz' mindannyian gyászoltak. A nő a szokásos kék egyenruháját viselte, hosszú fekete szalagot kötött rá, szőke haját felcsatolta, ahogyan mindig. Pedig nem lett volna kötelező egyenruhát vennie, neki nem.
Miután a szertartás lezajlott, csak egy kisebb csapat maradt: hátul két fiatalabb fiú, feketében; előttük öt komor férfi, mind katonák, egyenruhában, fekete szalagokkal; elöl három alak állt: két nő, és egy kislány.
- Anyu, Anyu, Roy bácsi Apuhoz ment? – kérdezte a kislány megrángatva Édesanyja ruhájának ujját.

- Igen – bólintott szomorúan elmosolyodva a nő. – Biztos vagyok benne, hogy most jót beszélgetnek.
A kislány – Elyshia Hughes – lelkesen bólogatott.
- Akkor ők ott jókedvűek? – kérdezett újat.
- Biztosan – helyeselt a nő – Gracier Hughes.
- Akkor jó – mosolygott a kislány, és megfogta Anyja kezét.
- Menjünk, Uraim – szólt a szőke férfi hátrébb, és megfordulva elindultak ki a temetőből.
- Mustang, maga idióta… - morogta az egyik fiú, mire a szőke katona megállt mellette.
- Ilyen, barmot…
- Vigyázz a szádra, hé! – mordult rá Jean Havoc, és nyakon vágta Edward Elricet, de az fel sem vette ezt a megmozdulást.
-… így itt hagyni a családját! – Edward megrázta a fejét, mintha dühös lenne. – Gyere, Al, menjünk – kapta el az öccse kezét, aki először meglepődött, majd csendesen elmormolt egy elköszönést, és rángatás nélkül is követte a bátyját.

Alig két hónappal később a Központi Kórház szülészeti osztályának folyosóján nagy volt a nyüzsgés: kisebb katonacsapat próbálta izgatottan eldönteni a születendő gyermek nemét, nevét, vagy, hogy melyik szülőjére fog hasonlítani inkább. Ezt persze hangosan, hogy a nővérke már sokadjára jött, hogy csendre intse a zajos társaságot. Végül azzal az indokkal kért csendet, hogy a leendő anyukának nyugalomra van szüksége. Erre valahogy mindenki befogta a száját, vagy minimum suttogásra halkította a hangját.
A halk duruzsoláson kívül egyetlen hang törte még meg a csendet: bakancsos lábak lépteinek koppanása a kórház kövén. Edward levetette magát az öccse mellé, és átnyújtotta neki az üveg vizet, amiért elment. Al átvette, és felüdülten kortyolgatta, majd körbekínálta a maradékot. Tikkasztó nyári nap volt, és csak kórtermek voltak hűsítve.
- Mi a helyzet? – fordult oda öccséhez Ed. A fiú megrázta a fejét.
- Nem tudjuk – jött a halk válasz.
- Nem lesz semmi gond – dőlt hátra a szőke. – Riza erős nő.
Másfél óra múlva gyermeksírás hangzott fel, mire az összes várakozó felpattant, és izgatottan hegyezték a fülüket.
Egy nővérke dugta ki a fejét az ajtón, mosolyogva kérdezte: - Az Édesapa itt van? - Egy pillanatig gyászos csend támadt, majd valaki felelt:
- Nem lehet jelen.
- Oh… - a nővér láthatóan meglepődött, hogy ennyi férfi várakozik, és egyik sem az apa, majd kissé zavartan vissza akart lépni, de ekkor vagy hárman kérdezték egyszerre:
- Fiú vagy lány?
- Kisfiú – jött a válasz. – Várjanak még egy kicsit, aztán megnézhetik őket.
Tíz perc múlva bemehettek, s külső szemlélőnek talán komikusan hatott volna a kép: harcedzett férfiak, katonák, elérzékenyülve figyelik az alvó kisfiát tartó Édesanyát.
Riza fáradt volt, ez látszott rajta, de boldogan emelete karamellbarna szemeit a látogatóira.
- Nem kellett volna odakint szobroznotok egész végig – jegyezte meg, de senki nem felelt neki.
A zavart csendet végül Alphonse törte meg, aki közelebb osont az ágyhoz, és gyermeki kíváncsisággal kérdezte: - Megnézhetem?
- Persze – mosolygott rá Riza.
A szürkés szemek érdeklődőn vizslatták az új jövevényt. A babának máris dús fekete haja volt, és a nyüzsgésre lassan nyitogatni kezdte a szemeit, melyek már most kékek voltak – igaz, még elég világosak.
- És mi a neve? – kérdezte a fiatalabb Elric. Ismét izgatott csend támadt, míg az Édesanya felelt.
- Roy – mondta Riza szeretettel. – Roy Mustang.

Katie Cat; 2010. április 7.