Cím: Piros felhők (edited)
Fandom: Supernatural
Párosítás: Dean/Sam
Műfaj: slash
Megjegyzés: Roger Winchester, Dean és Sam nagybátyja kitalált szereplő. Nem nagyon szeretek kitalált emberkéket alkalmazni a történeteimben, de ez a sztori most főleg erre fog épülni… Remélem hihető ;) Jó szórakozást!
Korhatár: 17

A két testvér egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami csörög. Mindketten megnézték mobiljukat, de egyik sem volt az. Sam végül kinyitotta a csomagtartót, melyben meglátta a rezgő készüléket. A Nokia képernyőjén egy ismeretlen név villogott: Roger W.
- Dean, ki a franc az a Roger W.? – kérdezte Sam bátyjától, aki rögtön kikapta kezéből a telefont. Zöld szemei kikerekedtek, majd ránézett öccsére.
- Mi az?
- Roger bácsi – suttogta a férfi elhalóan, majd megköszörülve torkát megnyomta a zöld a gombot – Igen, tessék?
Hallgatások sorozata következett. Dean benyögött egy-két „aham"-ot és „igen"-t, majd egy két perc múlva idegesen letette apja mobilját. Kezével feszülten simított végig állán.
- Na öcskös, azt hiszem hazamegyünk – nézett rá testvérére, akinek tekintete csak értetlenséget sugárzott. El nem tudta képzelni, hogy ki ez a Roger, meg hogy Dean hirtelen miért lett ilyen nyugtalan. Ráadásul minek akar visszamenni Lawrencebe? Sam elméje ködös volt, és ennek hangot is adott.
- Dean. Nem értek semmit. Légyszíves mondd el ki ez a Roger, meg hogy most mi van! - az idősebb férfi csak megrázta a fejét, majd végül öccse unszolására belekezdett mondókájába:
- Roger a mi bácsikánk.
- TESSÉK?! – emelte fel hangját Sam, majd a fejéhez kapott megdöbbenésében – Mióta van nekünk bácsikánk?!
- Apa testvére. Tudom, te soha nem találkoztál vele, de annyit mondok, hogy örülj neki.
- Miért? Úristen Dean, rajtunk kívül élnek még rokonaink te meg el sem mondtad nekem! – a fiatalabb férfi fel volt háborodva. Még hogy nagybácsi? Az apja soha nem beszélt nekik rokonokról, a nagyszüleik is állítólag már rég meghaltak. Erre kiderül, hogy van egy nagybácsijuk. Ez marha jó – örvendezett magában Sam gúnyosan. Dean a kirohanásra csak sóhajtva félreállt a kocsival, majd a két zöldes tekintet egymásba fúródott.
- Roger Winchester a legkiállhatatlanabb, leggorombább alak, akivel valaha találkoztam. Utoljára 24 éves koromban láttam, amikor te elmentél a Standfordra. Nagyképű és ráadásul idióta. Ja és vadász – fejezte be a beszámolót Dean, Sam pedig csak hallgatott. Próbálta megemészteni a tényt, hogy van egy plusz rokona. Valamiért ez egy kicsit rossz érzéssel töltötte el. Az elmúlt másfél-két évben meg volt győződve róla, hogy csak ő és Dean maradtak életben a Winchester családból.
- És mit akar tőlünk?
- Segítségét. Állítólag már megint van valami Lawrenceben, ami nyírja az embereket. Nem boldogul egyedül, és mivel már nincs apa, ezért úgy gondolta, hogy majd ránk számíthat.
- Értem.
Sam üresen tekintett maga elé. Nem akart visszamenni szülővárosukba, mert Deant olyankor mindig elkapta az a furcsa, depressziós hangulat, ahogy eszébe jutottak az emlékek. Tudta, hogy bátyja soha nem fogja elfelejteni azt a napot, amikor édesanyjuk meghalt…
- Biztos vissza akarsz menni? Végül is azt mondtad, hogy nem bírod annyira ezt a csávót – kezdett bele reménykedve, hátha meggyőzi az idősebb férfit, hogy menjenek inkább tovább Mio felé. Dean viszont elhatározta magát.
- Segítünk annak az öreg szarházinak. Ő is segített nekem egyszer… - mosolyodott el alig láthatóan a rövid hajú, majd benyomta a gázpedált és visszavágódott az útra. – Remélem nem fogja felhozni a témát…
- Milyen témát? – kérdezte Sam érdeklődve, de Dean csak megrázta a fejét.
- Nem fontos.

Az út Kansasba meglehetősen hosszú volt, mivel Michigan állam nem éppen déli részeiről indultak. Kénytelenek voltak így megállni félúton, mert a több órás utazás mindkettőjüket kifárasztotta szellemileg és fizikailag is. Egy olcsó motelszobát vettek ki – mint mindig – majd másnap újult erővel folytatták a kocsikázást. Közben Sam próbálta kicsikarni Deanből, hogy mi is volt pontosan négy évvel ezelőtt, amikor Roger bácsi segített neki. A báty viszont hajthatatlan volt, nem mondott semmit, ez pedig Sammyt meglehetősen idegesítette. Miért nem mondja el? Nem bízik meg bennem? – Futottak át a gondolatok elméjén, de végül túltette magát rajta. Az utolsó órákban végül Dean megengedte öccsének, hogy ő vezessen. Amikor elérték a Lawrenceben megadott címet elállt a lélegzetük. Nem is ház volt az, ami előttük állt, hanem kastély. Egy ötvenes éveihez közelítő férfi jött feléjük, ahogy kikászálódtak az autóból.

- Isten hozott titeket itthon. Oh, helló Sammy. Mi még nem találkoztunk, a nevem Roger – nyújtotta oda érdes kezeit az öreg Samnek, mire az csak bátortalanul megszorította. Abban a pillanatban viszont mintha áramütés érte volna, rögtön visszahőkölt.
- Áúú, ez meg mi a franc volt? – nyögött fel tenyerét dörzsölgetve, majd Deanre nézett, aki épp a csomagokat szedte ki a kocsiból.
- Hehe, bevetted fiam – röhögött fel az öreg, amikor megmutatta a kezében lévő kis készüléket, ami az előbb megrázta Samet. A fiú csak erőltetetten elmosolyodott, Dean pedig sóhajtott egyet. Tekintete azt sugározta, hogy „én megmondtam".
Roger bácsi amúgy meglehetősen jól tartotta magát. Elegáns fekete kabátot viselt, ősz hajszálai pedig tökéletesen hátra voltak fésülve. Arca lágy volt, és bár látszottak rajta az öregedés jelei, mégis fiatalosnak hatott személye. Ha jobban megnézte az ember meglátta benne John arcát. Elvégre csak testvérek voltak…
- Helló Dean. De rég láttalak téged fiam. Hogy vagy? Legutóbb még totálisan ki voltál akadva az öcs… - és itt befejezte a mondatot, mivel Dean gyorsan odalépett és a szájára szorította a kezét.
- Jaj, Roger bácsi. Mi lenne ha most bemennénk, nem éppen a legrózsásabb az idő – nevetett zavartan, majd öccse érdeklődő tekintetét látva elöntötte a forróság az arcát. Gyorsan odahajolt nagybátyja füléhez, majd odasúgta:
- Ha Samnek el mered mondani a dolgot, kinyírlak – lehelte, majd megveregette az öreg hátát, aki csak kerek szemekkel követte az eseményeket. Dean visszalépett a kocsihoz, majd Sam tekintetét elkerülve bezárta azt. Roger megértette a helyzetet, majd ravaszan elmosolyodott. Ez a mosoly tipikus Winchester-mosoly volt...

A „kastély" belülről tisztára úgy nézett ki, mint kívülről. Csodálatos szobák, szebbnél szebb színek és értékes műkincsek sorakoztak a falakon és a polcokon. A két testvér meg is állt olykor-olykor nézelődni kicsit. Soha nem jártak még ebben a házban, meglepte őket nagybátyjuk gazdagsága. Elvégre ő is vadász volt, hogy a francba volt ennyi pénze? Az öreg az irigykedő pillantásokat látva elmosolyodott.
- A feleségem szülei igazi előkelők voltak. Látjátok mit ér egy jó házasság? – kacsintott Deanre, aki lesütötte szemeit, majd idegesen az emelet felé vette az irányt.
- Hova mész Dean? – kérdezte aggodalmasan Sam, majd megragadta bátyja karját. Amióta csak megérkeztek az idősebb férfi furcsán viselkedett, és mintha valami láthatatlan feszültségcérna feszült volna Roger és közte.
- Csak ledőlök Sammy, nagyon hosszú volt az út – sóhajtotta tettetett fáradtsággal a hangjában, majd szélesen mosolygó nagybátyjára nézett – Gondolom fent vannak a hálószobák.
- Ahogy mondod. Jobbról az első szobában két ágy van, gondolom szeretnél az öcséddel egy helyiségben lenni – mormolta sejtelmes hangon, miközben elővette pipáját és lassan rágyújtott. Sam megilletődött a kijelentés hallatán, majd bátyjára nézett, akinek olyan volt az arckifejezése, mint aki épp valami nagyon rémesre készül.
- Ööö, Dean. Ha nem akarsz velem egy szobában lenni, akkor nem muszáj – mondta kissé szomorkásan a fiatalabb testvér, mert azt hitte Dean ezért mérges.
- Ne hülyéskedj már Sammy. Még szép, hogy egy szobában leszünk, Roger bácsi nagyon jól gondolta - az utolsó szót külön kihangsúlyozta, majd elindult a lépcsők felé. Sam egyelőre nem követte, szeretett volna valamit kérdezni nagybátyjától. Nagyon nem tetszett neki ez a nyugtalan légkör. Valami nem volt rendjén, csak nem értette mi. És mi a baja Deannek? Testvére soha nem szokott ilyen lenni, ráadásul állandóan kerüli a tekintetét…

TBC. :) Kommentekért nem haragudnék!