Kyrie eleison
Nem tudom, hogy pontosan miért is vagyok itt.
Az emberek feloldozásért jönnek ide, bocsánatot akarnak nyerni elkövetett bűneikért – azt szeretnék, ha egy felsőbb hatalom levenné a vállaikról a terhet.
Én mindig is abban hittem, hogy a sorsunkat saját magunk irányítjuk, sőt, tulajdonképpen ennek a felsőbb hatalomnak a létezését is vitatom. Hogy mindezek ellenére mégis itt vagyok, annak csak egy oka van; azt akarom hogy valakivel végre őszintén beszélhessek. Nem kell a feloldozás, sem a megbocsátás, ne is fáradjon, egyszerűen csak hallgasson végig.
Mindig is tudtam, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, éreztem, hogy az emberiségnek változásra van szüksége, és mikor megkaptam ennek a változtatásnak az eszközét, nem riadtam vissza attól, hogy éljek is vele.
Hogy helyesen cselekedtem-e? Nos, a társadalom beteg; hazugság, csalás, gyilkosságok. Milyen lenne ezek nélkül az életünk? Bűnözők nélkül – egy szép, új világ.
Hogy ez nem egy ember feladata lenne? Akkor kié? Istené? Már megbocsásson, ha Isten létezik egyáltalán, akkor miért nem cselekedett? Nem akart… vagy nem tudott. Ezért vagyok én most itt, nem?
Természetesen sokan, ahogy ön is, nem értettek velem egyet. Nem látták tisztán a valóságot, korlátolt elméjük nem tudta elfogadni az igazságot, azt a megoldást, amit én kínáltam. Számítottam erre, azonban ők is tudtak nekem meglepetést okozni.
Ha őszinte akarok lenni, még egy ember sem érdekelt igazán. Természetesen voltak barátaim, olyan emberek, akikkel körülvettem magam, hogy ne tűnjek ki a sorból, illetve lányok, akiket elvakított az előnyös külsőm. De a maguk sekélyes, és unalmas módján, mindegyikük ugyanolyan volt – szánnivalóan naiv és könnyen befolyásolható.
Pontosabban nem. Mert Ő nem tartozott ezek közé. Éppen ez volt a baj.
Azt hiszem, végig átlátott rajtam. Mindig meg tudott döbbenteni, és valahogy a tiszteletemet is sikerült kivívnia.
Az volt igazából a különös, hogy végig, kínosan ügyeltem rá, hogy nehogy igazat mondjak. A hazugság a lételememmé vált, és mégis, ő jobban ismert, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Jobban mondva, ő ismert tényleg. Tudta, milyen vagyok valójában.
A halálát akartam, mégsem gyűlöltem. Nem ez volt az egyetlen zavarbaejtő érzés, amit keltett bennem, és minél többször ejtett zavarba, annál biztosabb voltam benne, hogy ha nem ő, akkor én fogok elbukni.
Az életemért küzdöttem egy nálam – igen elismerem – nagyobb elmével, és mindent kockára tettünk, mindketten. Utolsó tétként pedig a szívünk került sorra.
Elnézést atyám, mit mondott, hogy hívják?
Nem, nem, bocsánat. Nem, ez csak egy jegyzetfüzet.
Ha éjszaka az esőcseppek verik az ablakomat, mindig eszembe jut az arca. Kitörölhetetlenül vésődött az agyamba a tekintete, a mozdulatai, a szavai… Búcsúzott.
Nyertem. A győzelmem teljes volt és vitathatatlan. Mégis, én kételkedtem. Csak egy apróság. Egy megválaszolatlan kérdés. Azért történt így, mert Ő hagyta? Engedte magát legyőzni?
Vajon akkor, azon az esős késődélutánon, ha nem szólal meg a telefonja, megcsókoltam volna? Talán életemben először cselekedtem volna őszintén, minden hátsó szándék nélkül.
Nem tudom. Csak az az egy zavar, hogy nem tudom.
Köszönöm atyám, hogy végighallgatott.
Nem, csak az órámat néztem. Nem, semmi különös.
Ég önnel