Csendes éj, borzalmas éj…
A falakon a vakolat omladozik, a dohszag eltömi az ember orrát, száját. A rácsos ablak üvegét, még az előző lakó törte be, végső őrületébe. Nem nagyon foglalkoztak vele, hogy kicseréljék. Egy vastag szivacsot tömtek oda, hogy felfogja a hideget és a kiabálást. Az ablak mellet egy rozsdásodásnak indult keskeny priccs állt, a szoba egyetlen bútor darabja. A priccs penészes szivacsán egy apró pokróc csomó feküdt. Lassan mozdult meg. Ahogy a csomó mocorgott, egyre jobban felvette egy gyerek alakját. A gyerek csont sovány volt, arca beesett és sápadt volt. Arcán és testén rengeteg kosz volt. Ruháit is inkább rongyoknak lehetett nevezni. Bővek, koszosak és szakadtak voltak. Szőke csimbókos haja válláig ért. Álmosan megdörzsölte a szemét. Felhajtotta a szivacs sarkát és kibámult az ablakon. Kint esett a hó. Karácsony –suttogta rekedten. Nem mert hangosabban beszélni, félt. Félt a büntetéstől. De beszélnie kellett. Beszélnie kellett, mert nem akart megörülni. Egy keveset muszáj megtartania magából. – Kis karácsony, nagykarácsony, ki sülte már a kalácsom, ide véle, had egyem meg melegében…-énekelte csendesen. Nem mert hangosan énekelni. Nem szerették az ilyesmit. Valaki kiabálni kezdett. – Az eljövetel…! Közeleg! Eljön Ő! Mind meghalunk! – A gyerek egy pillanatig fülelt, de nem történt semmi, csak tovább kiabált. Mélyet sóhajtott. Mélyen, szomorúan, lemondóan. – Mit nem adnék, hogy Anyu vagy Apu itt lenne. Ők elvinnének innen. Haza. Ott már várna a karácsonyfa, az ajándékok, Anya süteményei. Cj. is ott lenne. Együtt lennénk. – Némán könnyezni kezdett. A sírást is kegyetlenül megtorolták. – Miért hagytál el Apu? – kérdezte a hóeséstől. – Mit csináltam? – pár pillanatig ismét fülelt. Valaki végig ment a folyosón. Határozott erőteljes léptekkel. A gyerek dermedten ült, moccanni sem, mert. De a léptek, gyorsan elhaltak. Elernyedt. Fájdalmas arccal fordult vissza az ablakhoz. - Nem kérek mást, esküszöm – nézett fel a csillagokra. – csak, had menjek haza. Anyuhoz és Apuhoz. Bár mit megtennék érte. Jó leszek… - A lépések újra felerősödtek. A gyerek arcán rémület futott át. A lépések megálltak az ajtaja előtt. Egy nő lépettbe. A gyerek szemszögéből magasnak tűnt. Öregnek tűnt arca ráncos volt, fekete haját szoros kontyba fogta a tarkóján. Mosolygott. Nagyon gonoszul mosolygott. A gyerek félt, de igyekezet palástolni.
- Fe'nos'tol, Ames. Képzeld megtaláltuk a korcs öcsédet. Itt fogtok megrohadni. – A folyosóról egy kis gyerek sírása szűrődött be. Ames azonnal felismerte benne Cj.-t. – Hamarosan az Apád is ide kerül. Úgy fogtok megdögleni, mint az Anyátok. Akár egy tetves kóbor kutya. – Ames rémült arcát látva elmosolyodott. – Egyébként Boldog Karácsonyt. - Ames összetörten ült a priccsen, miután magára hagyták. Már nem sírt. Képtelen volt sírni. Megtört benne valami. Apró kezeit ökölbe szorította. – Ígérem, hogy bosszút állok rajtad Sandeman. Lemosom a szégyent a családomról. Megvédem a családom, és hűséges leszek az Ismerősökhöz. Ames White-ként