Dr. Shahir Hamza egy elképesztően hosszú és rossz nap után sétált ki a kórház bejáratán. Persze ha mélyebben magába nézett volna, akkor belátja, hogy nem is annyira a napjával volt a baj, ami igazán rányomta a bélyegét az egészre, az a két nappal korábbi, rosszul sikerült randija volt Jonathannal. Pedig minden jól indult, úgy tűnt, sikerül kiengesztelnie a férfit azért az elszúrt éjszakáért, ezúttal a szívroham minden veszélye nélkül, de végül megint csak összekaptak, és bár Shahir nem volt túl jó az ilyesmi megítélésében, ezúttal úgy tűnt, véglegesen. És ennek persze megvoltak a következményei. Rossz volt a hangulata, és ilyen állapotban mindig sokkal rosszabbul viselte az egészet. A betegeket, a nyüzsgést maga körül, az arra való koncentrálást, hogy kíméletes legyen a páciensekkel, és úgy egyébként azt, hogy emberek közé kell mennie. Ilyenkor csak egy-egy műtét, a munkájára való igazi fókuszálás tudta elterelni a figyelmét egy időre. Egy kicsit örült, hogy vége a napnak, hazamehet, ahol csend és béke veszi körül, ahol majd lassan a helyére teheti a gondolatait, és a kusza érzéseket, amik egész nap az őrületbe kergették.
Elindult, hogy átvágjon a kórház előtti kis téren, de aztán meglátta Dr. Curtist, aki nem messze az épülettől az egyik kő virágtartó szélén ült, és az épületet nézte. Vagyis jobban mondva az épület felé fordulva üveges szemekkel meredt maga elé a levegőbe. Shahir maga sem tudta miért, odasétált hozzá, és megállt mellette.
Dr. Curtis! – szólította meg, de aztán nem igazán tudta, hogy folytassa. Kérdezze meg, hogy jól van-e? Nyilvánvalóan nem, Shahir pedig utált olyan kérdéseket feltenni, amire nyilvánvaló a válasz. A férfi teljesen el volt merülve a gondolataiban, még azt sem vette észre, hogy odalépett hozzá, míg meg nem szólította.
Oh, Dr. Hamza! – kapta fel a fejét meglepetten. – Én csak… elgondolkodtam. Leül? – kérdezte arrébb csúszva, hogy helyet adjon a másik férfinak. Shahir normál körülmények között nem ült le a földre vagy más hasonló helyre, de akkor valahogy úgy érezte, hogy nincs ezzel semmi baj, így bár gondosan leporolta a követ, ahova le akart ülni, végül letelepedett a másik doki mellé, és ő is szemügyre vette a kórház épületét.
Felmondtam – sóhajtott Patrick.
Igen, hallottam – bólintott rá Shahir, bár épp csak megütötte a fülét a dolog, ahogy a nővérek sajnálkozva taglalták egymás közt a jóképű Dr. Curtis váratlan távozását. – Miért?
Öhm… kaptam egy ajánlatot… Dublinból – próbálkozott Patrick az eddig jól bevált mesével, de Shahir összehúzott szemöldökkel nézett rá egy pillanatig.
Dr. Curtis…
Oké, igaza van, Dr. Hamza – adta meg magát a szőke. - Ez egy akkora hülyeség, mint a Grand Canyon… azon csodálkozom, hogy magán kívül mindenki bevette. Vagy legalábbis úgy tett. Maga nem játssza meg magát soha, igaz? Jól teszi. Az igazat akarja?
Ehhez a történethez sem elég spicces, Dr. Curtis? – kérdezte Shahir visszautalva egy két nappal korábbi beszélgetésükre, mire Patrick nem túl vidáman elnevette magát.
Tudja mit? Elmondom az egészet – vont vállat. – Nem számít, mennyire vagyok spicces.
Vagyis… a távozásának köze van… ahhoz a tizennyolc hónapnyi szünethez? – rakta össze a képet Shahir.
Igen, mondhatjuk így is – tűnt fel egy cinikus mosoly Patrick arcán. – Hosszú történet, biztos, hogy kíváncsi rá? – kérdezte, mire Shahir eltöprengett, aztán vállat vont.
Pillanatnyilag nincs jobb dolgom.
És Jonathan? – lepődött meg Patrick.
Ez egy másik hosszú történet – sütötte le a szemét Shahir.
Nem sikerült?
Nem – sóhajtott Shahir, de aztán vett egy nagy levegőt. – Szóval… az a tizennyolc hónap? – kérdezte, próbálva elterelni mindkettejük figyelmét Jonathanról.
Ez az egész akkor kezdődött, mikor negyedéves voltam az egyetemen. Akkor ismertem meg Cassie-t. Dr. Williamst. Tudja, az új rezidens…
Igen, találkoztunk már – bólintott rá Shahir.
Együtt jártunk… egy idő után… megkértem a kezét… az esküvőnkre készültünk. Olyan boldog volt – hajtotta le a fejét Patrick. – Mindent megszervezett, csodálatos esküvő lett volna… de én egy héttel a nagy nap előtt felrúgtam az egészet – ismerte be, aztán vetett egy gyors pillantást Shahirra. A férfi arcán inkább feszült figyelmet látott, ahogy próbálta követni az eseményeket, és talán némi kíváncsiságot, mint bármi mást, így sóhajtott. – Most jön a kérdés, hogy miért, igaz? Hisz gyönyörű, kedves lány… okos, tehetséges… nagy jövő áll előtte. A szüleim odáig voltak érte, az egyetemen mi voltunk az álompár. Minden… tökéletesnek tűnt. Talán túlságosan is. Hogy akkor miért?
Erre a kérdésre tudom a választ, Dr. Curtis – nézett Shahir homlokráncolva a másikra, miközben még egyszer végiggondolta az egészet. Amit Patrick most elmondott, és mindazt, amit az elmúlt napokban tapasztalt.
Tényleg? – lepődött meg Patrick.
Igen. Maga azért nem vette el Dr. Williamst, mert meleg.
Miből jött rá? – pillantott Shahirra Patrick, hisz ha már rájött, nem akart tovább hazudozni.
Tudja… én nem vagyok jó ebben – ismerte be Shahir egy grimasszal. - Szinte soha… nem látok át az álarcon, amit az emberek viselnek – rázta meg a fejét, mint aki nem is érti, hogy egyáltalán mire jó az alakoskodás, aztán folytatta. – De ezt… hívhatjuk megérzésnek. Egészen… tegnapelőttig.
Elárultam magam? – tűnt fel egy halvány, ezúttal őszinte mosoly Patrick arcán. – Mikor berontottam az irodájába…
És meglátott ing nélkül, igen – bólintott rá Shahir. – És az is, amit a vacsorán mondott, hogy… Jonathan egy szerencsés férfi.
Komolyan gondoltam, Dr. Hamza – erősítette meg Patrick. - És… sajnálom, hogy… nem jött össze. Jonathan nem is tudja, mit veszít. De visszatérve a kérdésére… lemondtam az esküvőt, és leléptem a térképről. Kellett pár hónap, hogy tisztába jöjjek saját magammal. Aztán hazamentem… bár ne tettem volna.
Mi történt?
Annyira szánalmas… az embert mindig úgy nevelik, hogy a szüleire minden körülmények között számíthat…
Erről mesélhetnék. Meg arról is, hogy tulajdonképpen miért a nagyanyám nevelt fel – szúrta közbe Shahir, de ezúttal sikerült a gondolatait a jelenlegi témánál tartani, bár ez egy kis erőfeszítésbe került. – Elmondta nekik?
Igen. Apám azonnal kitagadott – hajtotta le a fejét Patrick. - Azóta sem láttam, nem is beszéltem vele. Anyámat felhívom karácsonykor, meg a születésnapján, de apám hallani sem akar rólam. Akkor… padlóra küldött az egész. Úgy éreztem, az egész világ összeomlott körülöttem. Úgy éreztem, arra van szükségem, hogy egy teljesen új életet kezdjek. Hátat fordítva mindennek, a családomnak, annak, amit Cassie-vel tettem, a hivatásomnak… elköltöztem az ország másik végébe… Hamarosan megismerkedtem egy sráccal… összejöttünk… Philip egy sportközpontot vezetett, bevett engem is, együtt dolgoztunk… minden szépen alakult, de… de én orvos vagyok… visszahúzott a szakma. Szakítottam Philippel, és… visszatértem a hivatásomhoz. De most Cassie felbukkanása mindent felkavart, és… úgy éreztem, nem maradhatok itt tovább. Nem lenne etikus, és… kihatna a munkánkra, ami történt. Nem tehetnénk ez ellen semmit, de… nem engedhetjük meg magunknak. A betegek érdekében.
És mihez kezd most?
Nem megyek messzire, csak egy másik torontói kórházba – ismerte be Patrick.
Ez ki fog derülni – jósolta Shahir. – Inkább előbb, mint később.
Tudom. De az már nem érdekel – rázta meg a fejét Patrick. – A lényeg, hogy nem kell nap mint nap kínosan éreznünk magunkat… Cassie-nek is és nekem is. És hogy senki életét ne sodorjuk veszélybe egy hiba miatt, amit fiatalon elkövettem. És most maga jön. Persze csak ha szeretné elmondani – tette hozzá, mikor látta, hogy Shahir elhúzta a száját. – Mi történt Jonathannal?
Elszúrtam. Megint – hajtotta le a fejét Shahir. – Ennyi történt.
Dr. Hamza – nézett rá Patrick. – Én nem hiszem, hogy ez egyedül a maga hibája.
Ez ennél kicsit bonyolultabb – pillantott rá Shahir. – De most… mennem kell.
Azt mondta, semmi fontos dolga nincs – húzta el a száját Patrick. – Vacsorázott a kórházban?
Nem.
És nem lenne kedve… beülni valahova enni valamit?
Nem igazán szeretem a zsúfolt helyeket – rázta meg a fejét Shahir.
Értem. Akkor… talán tudnék egy helyet, ami tetszene magának – csillant fel Patrick szeme. – Igaz, hogy kint van a külvárosban, de kocsival gyorsan ott vagyunk.
Nem vagyok kocsival – próbált kibújni a meghívás alól Shahir.
Én igen – nevette el magát Patrick. – Vacsora után haza is viszem – ajánlotta, mire Shahir megadta magát.
Rendben.
Ez a beszéd – mosolygott rá Patrick, majd felálltak, és elindultak a kocsija felé. – Nem szeret vezetni, Dr. Hamza? – kérdezte közben.
A vezetéssel nincs bajom, csak a vezetőkkel – rázta meg a fejét Shahir. – Feszültek, idegesek, beszólogatnak egymásnak, kiabálnak, mutogatnak… nem hiányzik ez nekem.
Igen, ezt a részét megértem – bólintott rá Patrick. – De azért gyorsabb és kényelmesebb.
Kivéve, mikor fél órát áll a dugóban, és esélye sincs menekülni.
Oké, igaza van. A legtöbb ember csak presztízsből jár autóval.
Az elismerést inkább a szakmai tudásukkal kellene kivívniuk.
Önnek ez sikerült, Dr. Hamza – pillantott a másikra Patrick, mikor megálltak a kocsija mellett, de Shahir megcsóválta a fejét.
Mondtam már, hogy nem kell hízelegnie, Dr. Curtis. Az én elismerésemet már az önéletrajzával kivívta.
Tudom, és örülök, hogy így van – mondta Patrick, és zavarba jött, ahogy érezte, hogy kissé elpirul. – De nem hízelegni akartam, semmi okom rá. Főleg így, hogy már nem dolgozunk együtt, és már a versenyben sem veszek részt. De maga tényleg a legjobb abban, amit csinál.
Nos… - tűnődött el Shahir -, igen, ez így van. De mindenki előtt ott a lehetőség.
Azért ez nem ilyen egyszerű – nevette el magát Patrick, és beszálltak a kocsiba, majd elindultak.
Meg sem kérdeztem, szereti-e az olasz kaját – kérdezte Patrick oldalra pillantva.
Igen, általában – tűnődött el Shahir. – Nem vagyok túlságosan válogatós, bár van pár dolog, amit nem vagyok hajlandó megenni.
És ráadásul nem iszik alkoholt.
Pontosan – bólintott rá Shahir.
Vallási okokból?
Számos okom van rá – hárította el a kérdést Shahir, és Patrick nem is erőltette tovább, az út hátralévő részében inkább az új helyéről mesélt pár szót Shahirnak, de ezt sem vitte túlzásba. Valahogy mindkettejüknek jólesett az a békés csend, ami időnként megülte az autót abban a húsz percben, míg kiértek a külvárosba.
Nos, mit gondol? – kérdezte Patrick, mikor lefékezett egy apró olasz étterem előtt.
Tegyünk egy próbát – vette szemügyre alaposan a helyet Shahir.
Tegyünk – értett egyet Patrick, így kiszálltak a kocsiból, besétáltak, és mivel a hely egyáltalán nem volt zsúfolt, helyet foglaltak az egyik asztalnál, ami elég távol volt a többi vendégtől.
Pár perccel később megrendelték az ételüket, aztán kis ideig csendben tűnődtek mindketten. Végül Shahir már kétszer vett egy nagy levegőt, hogy mondjon valamit, aztán mégsem kezdett bele, míg Patrick kérdőn rá nem nézett.
Nem akarja mégis elmesélni?
Tudja, Dr. Curtis… ha az első randin nem is, de a másodikon mindig elmondom… tudja… az Aspergert.
Ez egy… korrekt és bátor dolog, Dr. Hamza – bólintott rá Patrick.
Tényleg? – pillantott Shahir a másikra, aztán lesütötte a szemét. – Nem tudom. Addigra úgyis feltűnik, minek hazudozni?
Értem – sóhajtott Patrick. – És… a reakció?
A legtöbben nem is tudják, mi az. Ha pár szóban próbálok beszélni róla, általában csak legyintenek. Ennyi az egész? De aztán a későbbiekben azok viselik a legrosszabbul, akik eleinte próbálják nem komolyan venni… elbagatellizálni az egészet.
Johnatannel is ez történt?
A legtöbben azt nem hajlandók meglátni, hogy épp azt… nem várhatják tőlem, amit a leginkább várnának. A legtöbben ezt viselik rosszul. És a kiszámíthatatlanságot… a rossz reakciókat. Mint Victor is – csóválta meg a fejét Shahir.
Victor?
Victor a párom volt. Három évig. Aztán… ő is belefáradt.
Dr. Hamza… - próbálta félbeszakítani Patrick, de Shahir, ha egyszer belekezd valamibe, nehéz belefojtani a szót.
Csodálatos három év volt, de néha csúnyán összevesztünk. Egyszer épp a születésnapomon. Szervezett nekem egy bulit. Egy meglepetés bulit.
Ez jó ötlet? – kérdezte homlokráncolva Patrick, mire Shahir meglepetten nézett rá. Annyira, hogy még a monológját is elfelejtette fojtatni. Erre Patrick is zavarba jött, és mentegetőzni kezdett. – Úgy értem… maga nem szereti a tömeget, a sok embert…
Pontosan így van.
Ezt tudhatta volna ő is – csóválta meg a fejét Patrick.
Igen, de… néha nem könnyű kiszámítani…
Talán csak egy kis odafigyelés kellett volna…
Victor mindig türelmes volt, és megértő. De néha még így is elvetettem a sulykot. És három év után belátta, hogy ez így nem működik tovább.
És maga?
Túl vagyok rajta – vont vállat Shahir, bár Patrick nem volt ebben olyan biztos.
És Jonathan? – próbált visszatérni Patrick az eredeti témára.
A legtöbb ember azt hiszi – tűnődött el Shahir -, hogy ami őt megnyugtatja, az engem is.
Magánál ebből nem lehet kiindulni – rázta meg a fejét Patrick, aztán megint zavarba jött. – Elnézést, én nem akartam…
Ne kérjen bocsánatot azért, mert kimondja az igazat – rázta meg a fejét Shahir. – A legtöbb ember… ha ideges, szomorú, vagy bántja valami, vagy egyszerűen csak tanácstalan… egy nagy kitörő szeretetrohammal meg lehet nyugtatni – csóválta tovább a fejét egy grimasszal. – Nekem ez nagyon gyakran… csak ront a helyzeten. Még feszültebb leszek tőle. Mire a másik fél besértődik, és rám vágja az ajtót, ami a legrosszabb megoldás.
Pedig csak egy csendes, megnyugtató jelenlétre lenne szüksége, minden szélsőség nélkül – mondta Patrick, ezzel néhány perc alatt sokadszor meglepve Shahirt.
Igen – ismerte be zavartan.
Elmondta ezt Johnatannek? – kérdezte Patrick.
Nem. És miután úgy ment el, ahogy… nem is látom értelmét – rázta meg a fejét Shahir.
Sajnálom, Dr. Hamza! – mondta neki kedvesen Patrick, de közben megérkezett a vacsorájuk, és lassan enni kezdtek, és közben Patrick próbálta békésebb témákra terelni a szót, így az étteremről, és az olasz konyháról beszélgettek pár szót, aztán visszatértek Patrick új munkájára, amivel ki is töltötték az időt, míg megvacsoráztak, aztán kisétáltak az étteremből.
Hogy tetszett az étterem, Dr. Hamza? – kérdezte Patrick, miközben beszálltak a kocsijába.
Egészen… kellemes – ismerte be Shahir.
Ennek örülök – mosolygott rá Patrick. – Akkor… hazaviszem, ahogy megígértem.
Dr. Curtis… nem szükséges átvergődnie a város másik végére, aztán vissza – rázta meg a fejét Shahir. – Csak tegyen ki egy metróállomásnál.
Szívesen elviszem.
Késő van már, és maga holnap egy új munkahelyen kezd – rázta meg a fejét Shahir.
Rendben, kiteszem a metrónál – húzta el a száját Patrick. – Ha ennyire ragaszkodik hozzá – morgott még maga elé, mire Shahir ránézett. Patrick egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elnevette magát. – Nem fogok kiakadni – rázta meg a fejét. – Még ha szentül el is határozta, hogy kiakaszt még búcsúzóul. Ha metrózni akar, hát metrózzon. Egy feltétellel.
Mi lenne az? – nézett rá homlokráncolva Shahir egy röpke pillanatra.
Ha bármikor kedve lenne munka után egy jó spagettihez, felhív, és kijövünk ide.
Észben tartom – ígérte Shahir, és bár Patrick szinte biztos volt benne, hogy magától sosem fog eszébe jutni, azért reménykedett egy kicsit, hogy mégis, és ráhagyta.
Végül néhány perccel később Patrick lefékezett egy metrólejárónál, elköszöntek egymástól, nézte, ahogy Shahir eltűnik a föld alatt, majd sóhajtott egy nagyot és hazahajtott.