Titkok 1. rész

Megtartalak magamnak, mocskos kis titkom
(Mocskos kis titkom)
Te se mondd el senkinek, mert csak egy újabb késő bánatom leszel
(Szánom-bánom, remélem elhallgatsz)
Mocskos kis titkomat
Kinek kéne megtudni

„Megbasználak." - vetette oda Brian a tükörképének, mikor egy utolsó pillantást vetett magára, mielőtt becsukta volna maga mögött a szobája ajtaját.
„Brian, ha nem sietsz, elkésel a suliból." - szólt ki az anyja a konyhából.
„Tudom, anyu, köszi." Felkapta a barna uzsonnás zacskót, amit az anyja pakolt össze neki és egy puszit nyomott az arcára.
„Későn érek ma haza. Edzésem van hatig." - kiabált vissza az ajtóból Brian, miközben kisietett a dzsipjéhez és beugrott a kocsiba. A dzsip Brian kicsikéje volt. Teljesen fekete, bőrülésekkel. Brian keményen megdolgozott érte. A kölyök ligában vállalt játékvezetést és egy fűszeresnél csomagolt, hogy megvegye a használt autót.
Megérkezve a North Allegheny Highba (pittsburghi középiskola) Brian leparkolt a diákoknak fenntartott parkolóban. Mikor kiszállt az autóból, Chris Hobbs, a legjobb barátja máris magához intette. Brian kinyújtóztatva a hosszú, formás lábait kocogni kezdett a pázsiton, a hátizsákját átvetve a vállán.
„Csá, Bri, mizu?"
„Semmi különös, veled?"
„Áh, ha nem számoljuk, hogy meghúztam az egyik vezérszurkolónkat..."
„Mi van?" kérdezte Brian, próbálva elnyomni az undorát. Senkinek nem mondta még el; kivéve azt a rakás névtelen kurvát, akiket a Babylonban megbaszott, hogy ő, Brian Kinney, állami bajnok focista, a végzős bálkirály, meleg. Szerető szülei voltak. Ők talán elfogadták volna, de ha az úgynevezett barátaira nézett, tudta jól, hogy soha nem mondhatja el nekik. Ők is atléták voltak, igazi tősgyökeres focisták, akiknek az élete a bulizásról, sörivó versenyekről és pompom lányok megbaszásáról szólt. És pontosan ennyit is vártak el tőlük. A beszélgetés folytatódott közben, arról folyt a magas röptű diskurzus, hogy melyik szőke cafkát dugták meg, aztán arról, hogy melyik csapatot verik meg holnap. Becsengettek és a csapat szétrebbent. A tanárok mindannyiukat elkényeztették, mert senki nem tudta messzebb lőni a labdát az államokban náluk.

(Justin szemszög)

Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

Anélkül, hogy kinyitnám a szemem, találomra odacsapok az ébresztő órára és elhallgattatom ezt a nyamvadt ketyerét.

Egy órával később.

Pislogva kinyitom a szemem és próbálom felfogni, hogy hol is vagyok. Felülök és kidörgölöm a szememből az álmot. Már csak azt kéne megfejtenem, hogy mi a franctól van ilyen világos a szobában. Odafordulok az ébresztőhöz, éppen vált a percmutató.

8:05

Bassza meg, bassza meg, bassza meg! A picsába!
Az óra elkezdődött öt perce! Kiugrom az ágyból, átbukdácsolok a költöztetős dobozokon, próbálok valami elfogadható cuccot felvenni, ami megfelel az első napomon a North Allegheny Highban. Végül megállapodok egy alig gyűrött, kék hosszú ujjú pólónál és egy farmernél. A tükörre pillantok, leellenőrzöm a csapzott külsőm, mintha számíthatnék rá, hogy lesz egy meleg pasi a NAH -ban, aki majd pont engem szúrna ki magának – a vézna, sápadt, félénk művészpalántát akinek rendes kocsi helyett egy Gremlinre (gremlin) futja csak. Lerohanok a lépcsőn, vetek egy futó pillantást a nappalira. Anyám még mindig a kanapén fekszik, ahol kiütötte magát tegnap este. Sóhajtva kinyitom a bejárati ajtót és leugrándozom a lépcsőn a kocsimig. Beindítom és elhajtok, hogy megkezdhessem az újabb évem a Pokolban.

(Brian szemszögből)

Emelt szintű bioszon ülök (lehet, hogy focista vagyok, de attól még kibaszott okos). A gondolataim elkalandoznak. A saját kis külön világomban vagyok, ahol szexi kanos pasik könyörögnek a 20 centis farkamért, amikor a tanárnő a figyelmem követeli.
„Úgy tűnik, új tanulót kaptunk. Figyelem, mindenki, ez itt Justin Taylor. Most költözött ide..." A tanárnő várja, hogy a srác befejezze a mondatot.
„Chicagóból." Felnézek. Oh. Édes. Istenkém.
A leggyönyörűbb (mikor került be ez a szó a szótáramba?) fiú, akit valaha láttam most itt áll az osztály előtt. Rövid szőke haj, kábítóan kék szemek, lebiggyesztett piros ajkak, porcelán sima bőr, karcsú test, amit lefogadnék, hogy csodálatosan festene szétterülve az új sötétkék lepedőmön. Muszáj megkapnom. A tanár ezt a szőke angyalt a mellettem lévő padhoz vezeti, én pedig fenntartom a lazaság látszatát, de lecsekkolom a tökéletes seggét, miközben leül. Kipasszíroz magából egy halvány mosolyt felém, nekem pedig hirtelen kedvem támad ezeknek a balfaszoknak szemléltetést nyújtani a melegek nemi életéről. A pokolba, képes lennék feladni a riadt kis bujkáló köcsög énemet, és előbújni a barátaim előtt azért hogy megbasszam ezt a fiút. Küldök Justin (az új kedvenc nevem) felé egyet a jól bevált, szabadalommal védett vigyoraimból. Hiszen én vagyok, akármi is történjen, Brian -Kibaszott – Kinney és ezzel visszafordulok a tanárnőhöz.
„Rendben, osztály, most kiosztom a feladatotokat. A kórt kell kielemeznetek, ami a lapon áll és valamilyen vírus, baktérium, vagy gomba okozta, aztán jelentést kell írnotok és egy tíz perces prezentációt előadni az osztálynak. Párban dolgoztok, mindenkinek az lesz a párja, aki mellett ül."
ÁLDJUK AZ URAT!!!

Visszakúszik az arcomra a kaján vigyor, és Justin felé fordulok.

(Justin szemszöge)

Azt a kurva picsa. Ez a barna hajú Adonisz mellettem a partnerem lesz! Azt hiszem, küldenem kell egy köszönő levelet a tanárnőnek. Azt gondoltam, hogy ez egy borzasztó végzős év lesz mikor ideköltöztünk Chicagóból, de ha belenézek ezekbe a mogyoróbarna szemekbe, már nem gondolom, hogy olyan rossz lenne. Bár Chicagóban volt néhány barátom is. Ott volt Daphne – ő nagyon vicces volt. Sosem volt valami sok barátom. Mindig el voltam szigetelődve és sosem engedtem magamhoz túl közel senkit. Még a végén rájöttek volna, hogy az én jó öreg faterom hogyan veri ki a szart is belőlem, ha felönt a garatra, és hogy anyám csak áll az ajtóban borral a kezében és nézi. Itt sem engedhetem magamhoz közel az embereket. Ha valaki rájön, hogy miért költöztünk ide, az apám kinyír. Ezt minden alkalommal elmondja. De mielőtt elkezdenék sírni, mint valami rossz buzi, megköszörülöm a torkom és a mellettem ülő napbarnított Istenhez fordulok.

„A nevem Brian Kinney." Az új kedvenc nevem. „ Isten hozott a North Allegheny Highban!" fejezi be a mondatot gúnyos, vezérszurkoló hangvételben.
Közelebb húzza az asztalát hozzám és magamba szívom a dohány és a csokoládé megrészegítő aromáját. Istenem, ha ezt az illatot palackozni tudnám, milliókat kereshetnék. A tanárnő odaérkezik hozzánk és ad nekünk egy darabka papírt, amin a mi betegségünk van rajta. Brian felveszi és kuncogni kezd; odahajolok és elolvasom a szót a papíron.
„Szifilisz."
Te jó ég. Brian azt hiszi, hogy ez vicces! Ah, mindegy, mivel ez végül is AP. bioszon vagyunk, azt hiszem, kénytelen leszek ezt lenyelni, és prezentációt csinálni az arcpirító kórból.