1. fejezet
A kék fény

– Bújjatok már bele! Gyorsan!

– De én nem akarok.

– De akkor is gyere már! Tök jó buli lesz!

– Nem megyek.

– Akkor elráncigálunk.

– Nem

– De.

– Nem

– De.

– Az Isten szerelmére, fogjátok be a pofátokat!

Aztán hozzáértem.

Logikus, ha megkérdezed: hát ez meg mi a szentséges ég volt? A válaszom pedig ez: magam sem tudom. Na jó, teljesen nem hülyültem meg, csak a mostanában körülöttem zajló furcsa események kicsit elveszik az eszem.

Hogy milyen nap van? Halványlila fingom sincsen. Hogy hol vagyok? Fogalmam sincs. De hogy mi történik mostanában, és hogy hogy kerülök ide, azt meg már végképp nem tudom. Néha már abban is kételkedek, hogy önmagam lennék.

A nevem Connie Bell, és tizenöt éves vagyok. Azon a napon 2017, július 23-át írtuk. Lázadó természetem megnyilvánul abban, hogy a hajam lila (volt), ami szerintem tök klafa (volt), a számban és az orromban percing van, ruháimat pedig a legkülönbözőbb darabokból válogatom össze.

De nehogy azt higgyétek, hogy komolytalan vagyok! Benne vagyok a leghülyébb dolgokban, de szerintem lassan már egy felnőtt szemével látom a világot. Ismétlem: szerintem.

Visszatérve az előző kis afférhoz, részletesen elmagyarázom. Két legjobb barátnőm van, Betta és Serenity. Előző kissé vadócabb, utóbbi pedig visszahúzódóbb. Születésnapom alkalmából szerveztek nálunk egy kisebb meglepetéspartit, és közös ajándékuk egy időnyerő volt. Ne kérdezzétek, honnan szerezték, jómagam sem tudom.

Az időnyerő egy különösen régi darab volt, mondhatni antik. Csodálkozva forgattam meg az ujjaim között, és észrevettem rajta egy apró betűs leírást:

Várj, még felizzik a kék fény, és akkor már ne remélj, többé nincs remény.

Kissé megijedtem, pedig nem vagyok abból az ijedős fajtából. Gondoltam csak egy bolond öregapa írta rá, hogy megrémisztgesse az embereket, ezért vállamat megvonva túltettem magam pillanatnyi ijedelmemen.

Szórakoztunk még egy sort a csajokkal, majd elhatároztuk: belebújunk az időnyerőbe, és valakit jól megtréfálunk. Akkor következett az ominózus veszekedés. Serenity nem akart menni, Betta igen, nekem elegem lett belőlük, így hát hozzáértem az időnyerőhöz. Szerencsétlenség volt. És nagyon nagy hiba, ugyanis nem vettem észre, hogy másodpercekkel előtte felizzott az a bizonyos és rettegett kék fény. Most már kezdem kapizsgálni, miért volt olyan nagy vétek a ragyogás alatt hozzáérni a tárgyhoz.

Fájdalmat éreztem. Nagyon nagy fájdalmat. Úgy éreztem, egész testemet belepréselték egy 1 mm átmérőjű csőbe, miközben egy porszívóval szipolyoztak engem át a másik oldalra. Borzalmas volt. Ordítottam, mint a fába szorult féreg, de úgy tűnt, hogy senki sem halotta. Még Betta és Serenity sem. Én sem, mivel akkorra volt a zúgás abban a dologban, amibe belekerültem…

Óráknak tűnő percekig vergődtem ott, a semmiben, a világ végén, vagy nem tudom, hogy minek nevezzem azt a helyet. Hirtelen abbamaradt a zúgás. Nem fájt semmim, de nem mertem kinyitni a szemem. Mi van, ha valami furi helyre kerültem, és rosszul teszem?

Végül csak sikerült magam rávenni… Lassan, óvatosan elkezdtem felfelé nyitni szemhéjamat, és megláttam, hogy… ugyanott vagyok. Az utcánkban, egy ház előtti padon feküdtem. Viszont valami más volt… Mrs Brown nem sétáltatta a kutyáját, a Brensky ikrek nem dobálták Nicholson úr ablakát vízibombával, Jenna McCarthy nem görkorizott. Egyedül én voltam ott, és nagyon hideg volt.

Most akkor mi is van?!

Kivettem a zsebemből a mobilomat. Ki volt kapcsolva. Próbáltam nyomkodni rajta a gombot, de semmi. Újra. Semmi.

Kicsit nagyon megijedtem. Most miért tűnt el mindenki. Miért van ilyen hideg? Az eső is elkezdett esni. Életemben először éreztem úgy igazán, hogy haza akarok menni most azonnal. Felálltam a padról és a házunk felé vettem az irányt. Még mindig nem értettem, mi ez az egész. Hová csöppentem? Mit csinált az a kék fény? De legfőképpen: miért?

Időközben odaértem a házunk kapujához. Más színű volt a kerítés és a fal is. De azért csengettem… Vártam öt percet, semmi. Újból csengettem. Láttam, hogy valaki kinézett a nappali ablakán, egy számomra ismeretlen szőke üstök.

Hamarosan nyílt az ajtó, és elém sétált egy ötvenes éveiben járó szemüveges asszony. Eléggé ellenszenvesen méregetett ruhám és hajam miatt… De hát ez van. Ilyen az élet.

– Szervusz, segíthetek valamiben? – kérdezte előző rideg megnyilvánulása ellenében barátságosan. Valószínűleg felfedezte, hogy nem festek úgy, akinek éppen rongálnia van kedve.

– Öhm… én itt lakom.

Nos, ezzel elértem, hogy a néni teljesen hülyének nézzen.

– Ez valószínűleg valami tévedés, ugyanis itt én élek egyedül.

Kissé bepánikoltam. Mi az, hogy ő él itt egyedül? Mi lett anyáékkal? Úgy éreztem, ott menten elájulok. Ezt a nénike is észrevette.

– Minden rendben? Nem kérsz egy pohár vizet?

Betessékelt a házba, ami teljesen máshogy nézett ki, mint a miénk. Mindenhol tele volt régies bútorokkal, mintha a középkorba csöppentem volna. Na jó, azért annyira nem, de hogy nem mai ház volt, az száz. Leültetett a konyhába. Rossz előérzetem támadt a ház láttán, ezért megkérdeztem a nénitől:

– Elnézést, de megkérdezhetném, hogy ki maga, és hogy milyen évet írunk? Nem lakik egy bizonyos Kyle és Emily Bell?

A néni meghökkenve nézett rám, de azért válaszolt.

– Nem ismerek ilyen nevű egyéneket. Egyedül lakom itt. Az én nevem Anna Louis, és 1995-öt írunk.