Első sztori. Sajnálom, ha béna, de igyekszem jobb lenni. (Igen, tudom, hogy nagyon hülye történet, a karakterek sem a legjobbak, de már egy ideje gondolkozom azon, hogy kitegyem-e, és végül itt van.)

Nem ismertük egymást, mégis úgy tettünk, mintha ismernénk, és az elkövetkezendő napokban barátokká váltunk, mert éppen akkor, éppen ott, éppen olyan emberre volt szükségünk. Az én valóságomban soha nem találkoztunk volna, de néha az állandóságban akadnak olyan pillanatok, amelyekben az életünkön átsuhanó észrevétlen emberek egyszerre testet öltenek.

Balogh Boglárka

Ookami Akane szemszöge

Álmosan toltam a biciklimet a kerékpártárolókhoz. Miért nem lehet csak úgy dél körül kezdeni az iskolát? Aztán úgy két óra múlva végezni vele? Az iskola unalmas, csak arra jó, hogy a gyerekek elüssék valamivel az idejüket. Bár, én sokkal szívesebben olvasnék könyveket, de azokra sem vagyok képes huzamosabb ideig koncentrálni, csak akkor, ha nagyon érdekes a könyv, vagy az öcsém nem mondja el, hogy mi fog benne történni. Mint amikor a Harry Pottert olvastam, és elmondta, hogy Sirius meg fog halni. Azóta is haragszom rá.

Mikor lezártam a biciklimet lustán beletúrtam hullámos hajamba, és megigazítottam a fejhallgatómat a nyakamon Hamarosan hallottam egy hangot a hátam mögül.

– Ookami-san – hátrafordultam. Egy vörösesbarna hajú, zöld szemű srác nézett rám elpirulva – Tetszel. Volna kedved eljönni velem egy randira?

Ez már a sokadik szerelmi vallomás az életemben. Nem értem, hogy az embereknek mi tetszik annyira rajtam. A családomra jellemző lila hajam van. 155 centi vagyok, hála az anyámnak, aki 165 centi, na meg tőle örököltem a vörös szemeimet. Kicsit se bánnám, ha apa magasságát örököltem volna. Ő 190 centi. Még melleim sincsenek. C kosaras vagyok, ami nem annyira kicsi, de mégsem lehet vele büszkélkedni. Ehhez még hozzá jön az is, hogy szemüveges vagyok. Ráadásul van egy hírnevem az iskolába. Én vagyok a vámpír, aki a második héten összeverte két senpai-át. De nem értem, hogy miért foglalkoznak vele még mindig. Már majdnem egy éve volt. Mellékesen, nem tudom elképzelni, hogy miért pont vámpír lettem. A nevem Ookami, farkas vagyok. A vámpír és a farkas ellenségek. Lehet azért, mert vörös szemeim vannak?

– Kihagyom – feleltem könnyen – Bocs, de én nem vagyok a kapcsolatok híve – mosolyogtam, majd otthagytam. Nem hazudtam, tényleg nem vagyok a kapcsolatok híve. Szerintem hülyeség.

A szekrényeknél átvettem a cipőmet és elindultam a folyosókon. Rossz szokásom, hogy nem figyelek semmire, ezért történhetett meg az, hogy nekimentem valakinek a folyosón. Egy ember volt a folyosón és én még annak is neki megyek, ráadásul fel is lököm. Hihetetlen vagyok.

– Sajnálom, Ookami-san - hallottam egy hangot. Felpillantottam és egy kék hajú srác tápászkodott fel. Kinyújtotta felém a kezét, de nem fogadtam el, mert csak úgy.

– Semmi baj. Az én hibám. Amúgy honnan is tudod a nevem? – kíváncsi voltam, hogy a senpai-os ügy miatt, vagy azért tudja a nevem, mert szerelmes belém.

– Osztálytársak vagyunk – mondta rezzenéstelen arccal.

– Na, baszki. Bocs, de két osztálytársam nevét ha tudom. Azokét is csak azért, mert a tanár közös munkára ítélt minket – húztam el a szám – Nos, viszlát – intettem, és elrohantam.

Még sosem láttam ezt a srácot, lehet, hogy jobban figyelnem kellene az osztálytársaimra? Majd érdeklődök Harukánál, ő úgyis minden osztálytársunkról tud mindent. Ő a legjobb barátom, és ő kényszerített rá, hogy álljak be a dráma körbe, mert szerinte tehetséges színész vagyok.

Mint mindig, most is a lépcső tetején várt. Nem értem, hogy miért vár meg folyton itt. A terembe is tudunk beszélgetni.

– Akane-chan – ölelt meg Haruka, amikor mellé értem. 15 centivel magasabb tőlem. Idegesítő – Képzeld, randira hívtak – mesélte vidáman, miközben karon ragadott és elkezdett húzni a terem felé.

– És mégis kinek volt olyan magas intelligenciája, hogy elhívjon randizni – nevettem fel. Morcosan nézett rám, és ezt felelte:

– Passz. Elém állt, megkérdezte, igent mondtam, és van egy cuki legjobb barátja – ugrált.

– Amúgy, hogy nézett ki? – kérdeztem. Nem igazán érdekelnek az ilyen lányos dolgok, Haruval egyetemben, de hátha tudom.

- Ó, úgy 185 centi magas. Világosbarna haja van, óceán kék szemei, Elég izmos, de úgy néz ki, mint egy piperkőc - gondolkozott el.

– Ő az iskola legnépszerűbb pasija – morogtam. Erről a leírásról egyből felismertem azt az agyilag idiótát. Különben csak azért ismerem, mert nekem kellett korrepetálnom matekból.

– Tényleg? – nézett rám döbbenten.

A teljes neve Tachibana Haruka. Középhosszú, szögegyenes, szőke haja, és fekete szemei vannak. Napbarnított bőr, hosszú lábak, nagy mellek, igazi álomcsaj, lenne... ha nem próbálná minden pasiját összehozni egy másik fiúval. Enyhe yaoi fan. Viszont az a legnagyobb poén benne, hogy ötből kétszer a srác össze is jön a kinézett fiúval. Eddig úgy 10 randija volt, és csak egyszer lett belőle kapcsolat. Fél évig tartott.

– És veled történt valami? – kérdezte.

– Miért? – pislogtam rá.

– Csak olyan udvariassági kérdés, meg le van horzsolva a vádlid – biccentett a lábam felé.

– Valaki azt mondta, hogy tetszem neki, meg fellöktem egy srácot. Te, nekünk mióta van kék hajú osztálytársunk? – érdeklődtem. Ennyire még én sem vagyok figyelmetlen. Nem észrevenni egy kék hajú srácot?

– Ó, már tudom! – kiáltott fel hosszas gondolkozás után – Kuroko Tetsuya. A kosárcsapat tagja, rendívül gyenge jelenléttel rendelkezik. A leghátsó padba ül a magas srác mögött. Tudod, amikor az osztály ijedten felkiált az miatta van, persze te akkor is alszol, vagy éppen félálomban vagy. Ó, és a múltkori közös munkakor ő volt a társam. Tudtad, hogy az unokatestvéred ex-csapattársa? – fejezte be beszédét.

– Seijuuroué?

– Persze, hogy az övé. De végül is neked 15 unokatestvéred van – vakarta meg a tarkóját kínosan. Igen, az apai ágon van 14 unokatesóm, mivel apusnak 5 testvére van. Anyámnak csak egy testvére van, Akashi Seichii, akinek egy kölyke van. Seijuurou, az ollós szörnyeteg.

– Kösz, még azokat az információkat is, amikre egyáltalán nem voltam kíváncsi – csettintettem a nyelvemmel. A megjegyzésem kicsit sem vette a szívére.

– Képzeld, tegnap láttam egy animét, és gondold el, nem volt semmi yaoi érzésem, de annyira jó volt. A címe Gekkan Shoujo Nozaki-kun, és nincs folytatása! – hisztizett, de ez inkább vicces volt, mintsem idegesítő.

– Kölcsönadjam a mangát? Nem rég kezdtem el olvasni.

Ez volt az egyetlen manga, ami tetszett. A húgom olvas folyton shoujo-t, és úgy egy hónapja elém tette az összes megjelent kötetet. Azt mondta, hogy nekem adja, és el kell olvasnom őket. Azt gondoltam, hogy elolvasom, had örüljön a fejének. Én inkább a könyvek híve vagyok.

– Tényleg, Akane-chan? Akkor majd valamikor átmegyek érte – lépett be a terembe – Majd szünetbe beszélünk. Nekem meg kell csinálnom a házit, ugyanis tegnap elfelejtettem.

Leültem a helyemre, ami az első pad volt. A tanár ültetett oda, mikor rájött, hogy minden órán alszom. Bár, van olyan, hogy így is elalszom néhány órán. Körbenéztem a terembe, hogy lássam azt a Kuroko nevű srácot. Vöröske mögötti pad üres volt, még biztos nem ért vissza a terembe. Na, mindegy. Akkor aludjunk.

– Ookami-san, megkérhetném, hogy ne aludjon? – hallottam meg egy élesen sipítozó hangot. Unottan felbámultam a tanárra.

– Persze, de nem biztos, hogy teljesítem a kérését – jelent meg egy rókavigyor az arcomon.

– Milyen tiszteletlen, de ne rám vessen, ha meg fog bukni – sétált vissza a táblához és serényen beszélni kezdett a kölcsönhatásról.

A nap további része nyugisan telt. Az egyik szünetben lecsekkoltam a Kuroko nevezetű srácot. Tényleg ott volt! Szöszi barátném mindenről beszélt nekem, még azt is megkérdezte, hogy miért olvasok mangát, amikor nem is szeretem azokat.

Délután a drámakörben megkaptuk az új színdarab szereposztását. A Rómeó és Júliát adjuk elő. Mivel nekem nem volt kedvem szerepelni, ezért már egy héttel ezelőtt megkértem Hanamoto-senpait, hogy ne adjon nekem szerepet. Beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy segítek a háttérben.

Már este volt, amikor elindultam haza az iskolából. Harukával már a kapuban elköszöntünk egymástól, ugyanis ellenkező irányba lakunk. El kellene mennem a Majiba kávéért, úgyis útba esik. Végül is, bementem a gyorsétterembe, mert már kávé hiányom volt.

Leültem egy asztalhoz, de úgy éreztem, hogy valaki figyel. Felnéztem és láttam, hogy az a Kuroko srác ül előttem.

– Ó, szia! – intettem, de csak egy fura nézést kaptam válaszul.

Kuroko Tetsuya szemszöge:

Mikor a lány leült velem szemben, egyből felismertem Ookami-sant. Kíváncsi voltam, hogy mikor vesz észre, vagy, hogy egyáltalán észre vesz-e. Nem kellett neki sok idő, rám nézett. Ijedt kiáltás és tekintet helyett csak egy köszönést kaptam válaszul, amit nem tudtam hova tenni.

– Furcsa vagy – csúszott ki a számon.

– Mondták már – ivott bele italába – Ookami Akane. Csak, hogy mutatkozzunk be rendesen – nyújtotta ki a kezét.

– Kuroko Tetsuya – fogadtam el.

– Nos, ha megtudhatom miért is vagyok furcsa számodra? – érdeklődte.

– Én nem úgy értettem. Sajná... – kezdtem azonnal magyarázkodni, de egy legyintéssel csendre intett.

– Csak kíváncsi vagyok. Szóval?

– Nem Ookami-san furcsa, csak az, hogy nem ijedtél meg attól, hogy itt ülök veled szemben. Ugyanis mindig, amikor ott vagyok valahol és nem vesznek észre, de aztán rájönnek, hogy ott vagyok, megijednek – magyaráztam. Felkuncogott.

– Nekem teljesen normális, ha nem veszek észre embereket – mondta úgy, mintha ez teljesen természetes lenne. Bár, nekem is teljesen természetes, hogy az emberek nem vesznek észre – Mit iszol?

– Vanília turmixot. Itt árulják a legjobbat.

– Nekem a vanília túl édes – húzta el a száját. Ez a lány, tényleg furcsa. Teljesen normális számára, ha nem vesz észre. Nem szereti a vaníliát.

– Most mennem kell – álltam fel.

– Nekem is itt az ideje indulnom. A bátyám meg fog fojtani, ha nem érek haza nyolcra – cselekedett úgy, ahogy én.

Ookami-san pár pillanattal előttem ment ki a gyorsétteremből. Valamit ügyeskedett a biciklijével, majd felém fordult.

– Te merre indulsz haza?

– Még gyakorolni szeretném a kosárra dobást – emeltem fel a kosárlabdámat.

– Én is jöhetek? Már rég nem kosaraztam senkivel. A bátyám most el van foglalva a tanulással – húzgálta a száját.

– Nem vagyok annyira jó a kosarazásban – ellenkeztem.

– Akkor segítek neked – kétkedve néztem – Ne nézz rám így. Rengeteg dolgot tudok a kosarazásról.

Attól a naptól kezdve Ookami-san segített, hogy jobban menjen a kosárra dobás. Igazat mondott, tényleg rengeteg dolgot tud a játékról. Hogy őszinte legyek, én azt hittem, hogy a furcsa emberek, kifújtak az ex-csapattársaimnál, illetve a jelenlegi csapattársaimnál. Ookami-san még egyszer sem ijedt meg, amikor megjelentem mellette. Folyton kávét iszik. A dráma körben van, amikor nagyon ritkán képes folyamatosan figyelni. Az órán alszik, pedig tudja, hogy a tanár úgyis észre fogja venni, de kicsit sem érdekli.