Oké, Teen Wolf témában ez az első irományom, úgy olvassátok. Kedvet kaptam megint írni, habár még hátra van az angol vizsgám. Mégis bennem, volt, remélem tetszeni fog, s ne keressetek benne logikát, mert azt hiszem tényleg nincs benne. Csak írni akartam egy "fura" Stilest, amint nem normálisan viselkedik, hanem megszenvedi valamilyen úton módon, hogy megszállta egy gonosz rókadémon.
A karakterek s miegymás nem az enyémek, pénzt nem kapok érte - talán majd egyszer! - de jogok az enyémek a történettel kapcsolatban, mivel én írtam és találtam ki.
Figyelem, említése és leírás pár nyugalmat megzavaró dologról, aki fél, az visszafordulhat, én szóltam.
Stiles centrikus, kis elmebaj, minden, amit éppen kitalálok. 3.évad A/B rész után történik - tehát igen, Allison/Aiden halott -, de amúgy AU, mert Jacksont visszahoztam a suliba. Sosem tetszett, hogy egy ilyen helyes srácot kiraknak a sorozatból. :) Hibákért elnézést. Nem lesz egy hosszú sztori, max 2-3 fejezetes. Ki tudja.
Jó olvasást! Remélem írtok, hogy érdekel-e titeket. :D
Történet: Stiles felejt el dolgokat. Neveket, eseményeket, arcokat. Azokat, akik már meghaltak. Mindenkivel előfordul, de vele túl gyakran. Néha beképzel dolgokat, kicsiket, nagyokat. Olvasni is elfejelt, a szemei előtt lefolynak a betűk. Neki ez persze természetes. A falkának már annyira nem. S nem tudják, mi ez. Talán az őrület első jelei? Nem, dehogy. Csak Nogitsune. Nogitsune utóhatásai.
U:i. A történetet E/1-ben írtam, remélem nem rontottam el semmit.
ÉS! Szemétségnek tartom, hogy csak 384 karakter áll a rendelkezésemre az összefoglalóra! Legalább négyszer újra meg kellett fogalmaznom, át kellett alakítanom a szöveget...! Már azt sem tudtam, honnét csípjek le belőle. =_=" De mindegy, megoldottam. :DD
Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. A szemem az óra kattogó ütemére fordul jobbra és balra. Minden „tik"-nél jobbra és minden „tak"-nál balra. Nem tudom mennyi ideje, csinálom is ezt, az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy odakinn sötét van. Csak fekszem a hátamon, és hallgatom az órát. Nem tudok elaludni. Félek. Félek, mert ha lehunyom a szemem, megint nem tudok majd felébredni. Nem merek elaludni. Érzem... les rám valamelyik sötét sarokban. Figyel engem. Várja azt a pillanatot, amikor újra bekebelezhet. Hallom a fal karcoló hangját. Megint azt csinálja. Belevési a jelet, mely egy ideig az én fülem mögött is volt. Mára már eltűnt, de még mindig ott érzem.
„Én."
Szakadozottan lélegzem. Ő abbahagyja az írást, és felém, fordul. Nem látom, de tudom. Rettegek ránézni. Az egész testem remeg. Érzem, hogy közelít. Bárcsak eltűnne. Egyre kapkodóbban veszem a levegőt, ő pedig megáll az ágyam mellett, és bámul. Nincs időm azon tűnődni, hogy is, láthat bármit is, ha egyszer be van kötözve a feje. Mert bámul, és csak bámul. Nem szól egy szót sem. Majd erőt veszek magamon, és rápillantok. Ő ekkor szorítja a kötözött kezeit a torkomra, mire felsikítok. Félek. Megfojt.
Kapálózni kezdek, de a szorítás egyre erősödik. Miért? Miért csinálja ezt? A levegő kiszorul a tüdőmből, ami egyre jobban kezd el égni belülről. Fáj. Az ágyam rázkódik, ahogy vergődöm. Kapálózok, próbálom lelökni magamról, de nem megy. Túl gyenge vagyok. Megint be akar jönni. Érzem, hogy nem leszek képes ellenállni neki. A testem rázkódik, mintha rongybaba lenne. A szemem kitágult, és nem mozog már se jobbra, se balra. A plafont figyelem, ahogy levegőért kapkodok. Ő csak nevet, és jobban rászorít a torkomra. Félek. Rettegek. Valaki mentsen meg.
Scott. Segíts. Nem bírom már tovább. Valaki, kérlek. Derek. Ne hagyj meghalni. Ne. Érzem, hogy valaki megragadja a kezemet a torkomnál. Ne! Ha nem fogom, nekem végem. Sikítok. Kiabálok, hogy hagyja abba. De nem ereszti. Nem akarok meghalni. Még nem. Sírok. Zokogok. A fejemet ide-oda mozgatom, hogy lerázzam magamról őt.
A könnyeimtől már a plafont sem látom, és még csak őt se. Egy pillanatra behunyom a szememet, majd mikor újra kinyitom, éles fényt látok magam előtt. És akkor megüt egy gondolat.
Ez álom vagy valóság?
XxX
Apám aggódó és rémült szemeivel találom szembe magam, aki izzadtan fogta le a kezeimet a testem mellett. Én lihegtem, eszeveszettül, és egy kis ideig úgy bámultam fel rá, hogy azt sem tudtam, ki ő. Aztán persze minden eszembe jutott, a sötétség, a rettenet, a fojtogatás, a halálfélelem és Nogitsune...
- Stiles... nyugodj meg... – Hallom reszketeg hangját, s nem értem.
Ahogy körbenézek, már nem este van, hanem reggel. Magamban azon tűnődöm, hogy ez hogy lehetséges?
- Nincs semmi baj... biztonságban vagy... Csak egy rossz álom volt fiam...
Nem értek semmit. Nem értem, hogy apa miért fogja le a kezeimet, miért bámul úgy rám, mintha minden egyes pillanatban képes lennék felkötni magam a paplanommal. A gerendára. Fejjel lefelé.
Nem értem.
Nem szóltam, csak gyorsan vettem a levegőt, ahogy lenéztem a karjaimra. Apám követte a tekintetemet, majd felsóhajtott.
- Ne haragudj, de... megpróbáltad megfojtani magad. Muszáj volt lefognom...
Apámra néztem, kissé szkeptikusan. Tudtam, hogy Nogitsune akart megfojtani engem, nem én magamat. Ő csak elengedte a csuklómat, és elhátrált. Én felültem, és éreztem, hogy hideg veríték folyóként ömlik le a hátamon. Megborzongtam, és lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt, ahogy próbáltam megnyugodni. Még remegtem, de már nem volt bennem az a rettegés.
De újfent visszatért, mikor megláttam, hogy apám a fegyverét fogja rám. Kérdezni sem volt időm, hogy mit is csinál, ugyanis meghúzta a ravaszt.
Én pedig újra felsikoltottam.
XxX
- Stiles! Stiles! Nincs semmi baj! Semmi baj! – Kiabált valaki majdhogy nem már a fülembe, de én csak hátráltam, csukott szemmel.
Egy kicsit megijedtem, mikor a hátam egy falnak ütközött, de nem nyitottam ki a szememet, csak a fejemre szorítottam a kezeimet. Erősen lihegtem, mire a hangok pár perc múlva elcsendesedtek.
- Stiles... – Suttogta valaki, nekem pedig ismerős volt a hangja. Tudom, hogy ismerem, valahogy egyszerűen csak, érzem. – Stiles, nincs baj, nem kell félned... itt vagyok.
Scott.
- Stilinski nyugi...
Jackson.
Lassabban kezdtem el venni a levegőt, majd óvatosan pislogni kezdtem. Kilestem a kezeim mögül és látom, ahogy a legjobb barátom előttem guggol, aggódó tekintettel. Tőle balra Jackson áll, jobbra pedig Lydia szintén hasonló képpel. Ha olyan helyzetben lennék, nevetnék az arcukon.
Megnyaltam az ajkaimat, és kinyitottam a számat. De hiába formáltam szavakat a számmal, hang nem jött ki a rajta. Scott csak megértően bólintott, és a vállamra tette a kezét, hogy megnyugodjak. Én nyeltem egyet, megköszörültem a torkomat, majd belenéztem a barna szemekbe.
- Scott?
Ő elmosolyodott, és megkönnyebbülten sóhajtott.
- Minden rendben? – kérdezte, de nem válaszoltam. Rendben? Hogy is lehetne ez rendben? Jacksonra kaptam a szemem, és tetőtől talpig végigmértem a srácot, aki évekkel ezelőtt még szemétkedett velünk. De a kanimás eset és a vérfarkassá válás után, ő elment...
- Stiles?
Igen. Villant meg a szemem, ahogy rájöttem. Ez is csak...
- Ez is csak egy álom... – motyogtam, ahogy beletúrtam a hajamba -, egy álom, igen az...
Átkaroltam a kezeimmel a térdemet, és előre-hátra kezdtem el dülöngélni. Álom ez álom...ez álom... Csak..
- Egy álom...
Scott zavartan nyöszörgött, majd felemelte a kezét, és újra a vállamra tette. Én megálltam a mozgásban, és lassan újra rá emeltem a tekintetem.
- Stiles, ez nem álom. – Mondta komolyan.
De én nem hittem neki. Elkezdtem a fejemet rázni, nyitott szájjal, mint valami szellemi problémákkal küzdő.
- Nem... nem, nem, nemnemnemnem...
- Stiles, nézz rám, gyerünk haver, nézz rám... – fogta meg az arcomat, és felemelte, hogy ténylegesen rá figyeljek -, ez az. Emlékszel még, hogy a múltkor, honnét tudtad meg, hogy nem álmodsz? – kérdezte, és én észrevettem, hogy Lydia és Jackson értetlenül néz össze.
Aprókat bólintottam, és elkezdtem remegve venni a levegőt. Megnyaltam az ajkaimat, aztán halkan megszólaltam.
- I-igen...
Nem is mertem fel a hangom, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ez az én hangom volt. Scott bólintott, és mosolygott, legalábbis csak próbált.
- McCall... – Kezdte Jackson, de Lydia elhallgattatta egyetlen egy pillantással.
Scott a kezeit levette az arcomról, és felemelte őket, hogy teljesen lássam őket. A testem még mindig remegett, ahogy a szemem is rázkódott. Kicsit homályosan láttam, de még így sem volt vészes, ki tudtam venni Scott arcát magam előtt.
Bólogattam, mire ő megint mosolyogni próbált. Mintha minden rendben lenne. Pedig tudom, hogy tudja, hogy nincs minden rendben. Velem. Azt hiszem.
A kezeim remegtek, de mikor a vérfarkas barátom kinyújtotta a hüvelykujját, vele együtt számoltam.
- Egy... kettő... három, négy... – Behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Beharaptam az alsó ajkam, de Scott csak bíztatott. Így folytattam a számolást, egészen addig, ameddig el nem értük a tízet.
Tíz.
Tíz ujj.
Hüvelyk, mutató, középső, gyűrűs és a kisujj. Mindegyikből kettő. Az összesen tíz. Nem tizenegy, vagy több. Csak tíz.
„Honnét tudod, hogy még álmodsz?"
Hogy jobban elhiggyem, megfogtam Scott ujjait. Az ajkaim megremegtek, ahogy előtört belőlem a meggyötört zokogás. Egyszerre nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
„Álmunkban mindig több ujjunk van, mint a valóságban."
Mikor észbe kapok, már mindkettőt csinálom, és szipogok, ahogy megpróbálok minél több levegőt a tüdőmbe juttatni. Könnyes szemmel néztem Scott barna szemeibe, és láttam, hogy kezd az övé is vizenyős lenni.
- Scott... – kezdtem, és közelebb hajoltam hozzá -, mostanában... nem tudom eldönteni, hogy mi a valóság... és mi nem. – Néztem körbe, megbizonyosodva mindenről. – Néha azt sem tudom, hogy ébren vagyok-e... Félek Scott... Az előbb mikor aludtam... szörnyű volt...
- Stiles... haver – mondta, mire elhallgattam -, nem aludtál.
Egy pillanatra nem vettem levegőt, és zavarosan néztem fel rá. Nem értem.
- Hogy?
- McCall azt mondja, hogy az előbb nem aludtál. Egyáltalán nem. Kirohantál irodalomról, ő meg – bökött Scottra a fejével -, utánad szaladt.
Kérdő tekintetem látván, ahogy rá és Lydiára néztem, folytatta.
- Mi azt mondtuk, hogy WC-re kell mennünk.
Hallgattam, majd visszadöntöttem a hátamat a falnak... csempének? Körbenéztem, és láttam, hogy az öltözőben vagyok. Vagyunk.
- Beszaladtál ide, és mikor megtaláltalak... épp a tükröt ütötted a kezeddel. – Suttogta, és láttam rajta, hogy nagy nehézségbe került neki, hogy ezt kimondja.
Magam mellé néztem, és észrevettem, hogy tényleg. A tükör apró, szilánkos darabjai itt hevertek a földön. És most, hogy ezt felfogtam, éreztem, hogy a kezembe éles fájdalom szúr. És, hogy tele van szilánkkal, meg csöpög róla a vér. Fáj.
Lydia is kedvesen leguggolt elém, és egy törölközővel betekerte a kezemet, hogy feláztassa róla a vért. Az arca aggódást tükrözött és talán egy kicsike félelmet is. Nem tudom. Jackson csak állt Scott mögött, összefont kézzel, és fintorral az arcán. Mégis, ahogy aztán a kezét nyújtotta felém, tudtam, hogy már nem az a seggfej, aki régebben volt.
Bólintottam, majd elfogadtam a segítségét, és felálltam. Hiába fájt a kezem, a törölközővel letöröltem a könnyeket és izzadtság cseppeket az arcomról. Egyenesen a betegszobára vittek, ahol bekötözték a sebemet, és lefektettek. De én csak ültem, és nem voltam hajlandó pihenni, hiába mondta azt Scott és Lydia.
- Oké, ha nem akarsz aludni Stiles... nem meséled el nekünk, hogy miről is álmodtál?
Miről álmodtam? Azt hiszem... oh, volt benne egy hatalmas nagy zümmögő légy, ami üldözött, egészen egy nagy fa gyökérig. Esküszöm, Scott, az a gyökér akkora volt, mint a szobám! Aztán persze jöttek a zöld szentjánosbogarak amik megmentettek... azt hiszem. De komolyan! Szerintem meg kéne keresnünk Scott! A gyökeret! Akkora hogy-
- Az első az volt, hogy az... az ágyamban feküdtem... és... és... – szorítottam össze a kezeimet, és nem vettem le a szememet az ágyról -, ő ott volt...
Ő. Én. Még máig sem tudom, hogy hol kezdődöm én, és hol végződik ő.
Jackson kivételével mindketten megfeszültek. Persze, hisz Jackson nem volt ott. Nem tudja. Fogalma sincs, milyen volt, mikor ő is itt volt. A rettegés, a félelem, a közelgő halál tudata... Jackson nem tudhatja. Nem őt szállta meg egy több száz éves rókaszellem... Ő. Egyszerűen. Csak. Nem. Tudja.
- Aztán... aztán elkezdett fojtogatni... én... féltem. A-aztán másik, mikor felébredtem, és apa ott volt fölöttem... a-azt mondta, hogy muszáj volt lefognia, mert magamat fojtogattam... Kérte, hogy nyugodjak meg, amit, amit tényleg, én tényleg meg is próbáltam tenni, de-de-
- Stiles, vegyél egy mély levegőt. Nyugodj meg. Ez az... – Mondta Lydia, mire bólogattam, mint egy kisgyerek.
Ismét megnyaltam az ajkamat, aztán kinyitottam a számat, hogy folytassam, de valahogy nem jöttek a szavak. Ide-oda tekingettem, mint egy csapdába esett vad. S habár fogalmam sem volt ennek az érzésnek a mibenlétéről, kényelmetlenül kezdtem magam érezni a többiek társaságában.
- Folytasd, csak szépen lassan, haver...
Bólintottam, majd vettem egy kisebb mély levegőt. Ismerősnek tűnik a srác velem szemben. Fekete haja van, és ferde álla. Vajon, hogy hívják?
- Apa... egyszer csak... egyszer csak rám fogta a fegyvert, és amikor meghúzta a ravaszt... én... én akkor...
Ah. Tényleg. Ő Scott.
- Sikítottál. A valóságban is, igen. Beacon Hills összes természetfeletti lénye hallotta a sikolyodat, hidd el Stilinski.
- Jackson... – Morgott Scott, mire az újdonsült vérfarkas azonnal elhallgatott.
Egy igaz Alfa ereje.
Összerezzentem, mikor éles visítást hallottam, majd amikor rájöttem, hogy ez csak a csengő, megnyugodtam. Scott rám mosolygott, megveregette a hátamat, majd elgondolkozóan rám nézett.
- Azért pihenj le egy kicsit... Elég sápadt vagy és a szemed is karikás... minden rendben lesz, ne aggódj. Bármi van, sikíts – kocogtatta meg a fülét -, én úgy is meg fogom hallani.
Mosolyogtam, és néztem, ahogy kimegy, a néma Jacksonnal a háta mögött. Lydia viszont megérintette a vádlimat, és mosolygott.
- Ugye tudod, hogy ez mind csak álom volt? Hogy semmiről sem tehetsz?
Persze, hogy tudom. De kedves vagy azért, hogy vigasztalsz.
- Igen... tudom.
A lány mosolygott, majd kisétált. Én pedig a hátamra feküdtem, és bámultam a plafont, mint az álmomban...
Miről nem tehetek?
XxX
Amint hazaértem, ledobtam a vállamról a táskát, és leültem a gép elé. Megnyitottam a Bestiáriumot, mely biztonsági okokból a gépemen, két helyen van elmentve, és meg van még a pendrive is, valahol.
Hiába nyálaztam már át százszor ezt a dokumentumot, így sem, találtam semmit sem Nogitsunéről. Igaz, hogy a történetet már tudjuk róla, de... igazán jól jönne valami leírás a hatásairól. Meg amúgy mindenről, ami róla szól. Hol van Malia?
Bár... azt hiszem én, vagyok az egyetlen, aki túlélte azt, hogy megszállta őt Nogitsune. Felsóhajtottam, majd a laptop képernyőjére néztem, de egyből megfagytam.
Apa ma éjszakás. Így reggel egész nap itthon van. Így lehetett fenn a szobámban alig öt másodperc elteltével, miután felordítottam.
- Stiles?! Stiles! – Tört be a szobámba. – Mi történt? – Lépett oda mellém, én pedig felnéztem rá.
- Megint... megint kezdődik... apa... megint...
Visszatér.
- Fiam? Miről beszélsz?
- Én... nem tudom... nem tudom elolvasni... semmit...
- Stiles...?
XxX
„Én"
Japán kanji mely majdnem úgy néz ki, mint egy ötös. Csak fordítva.
„Engedj be minket Stiles."
Még a mai napig is hallom a hangját. A találós kérdéseit.
„Mikor nem ajtó egy ajtó?"
Nem akarok rá emlékezni. Félek. Nem akarok. El akarom felejteni, tovább akarok lépni.
Csak felejtsd el Stiles. Egyszerűen csak felejtsd el. Mindent.
XxX
Másnap nem volt kedvem bemenni az iskolába, de muszáj volt. Élnem kell a mindennapi életemet, azon kívül, hogy meg akarnak ölni, olykor-olykor.
Kicsit késtem, így egy lélek sincs a folyosókon, tehát egymagamban sétálok a szerkények sorai mellett. Aztán, egyszer csak éreztem, hogy feláll a tarkómon a szőr. Valaki figyel engem, tudom... Léptek zaját hallom. Kopogó léptekét, és érzem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver. Nem akarok pánik rohamot.
„Bármi van, sikíts, én úgy is meg fogom hallani."
Scott. Scott. Scott!
- Stiles.
Megugrottam, és levetődtem a földre. A kezeimet védekezően magam elé emeltem, nehogy bántson. Ahogy néztem előttem a srácot, ismerősnek tűnt, de nem tudom, hogy honnét. Göndör barna fürtök, sápad fehér arc, sál a nyakban... Odakinn majdnem húsz fok van, ember.
- Haver, bocs, nem akartalak megijeszteni. – Mondta, és a kezét nyújtotta.
Nem fogadtam el, csak felálltam, és hátrébb léptem. Ő zavartan nézett rám, mintha én viselkednék tök furán, pedig úgy szólított meg engem, hogy még csak nem is ismerem.
Aztán megütött, mint a guta.
- Te... Isaac Lahey vagy, igaz? – kérdeztem, ahogy eszembe jutott az ügy. Tisztán emlékeztem az esetre. – Basszus... hallod, részvétem, apád miatt. Hallottam, hogy... megölték. Sajnálom.
Nem tudom, melyikünk lepődött meg igazán jobban. Én, mert úgy bámult rám, mintha most sokkolta volna valami, vagy ő, amiért ilyesmit mondtam neki.
- Stiles?
- Igen?
- Tudod, hogy ki vagyok?
Értetlenül néztem rá.
- Isaac Lahey. – Rándult meg a szám sarka. – Most mondtam...
Ő csak kidüllesztette a szemét, és zsebre dugott kézzel végig bámult. Az egész testemet, kislábujjtól, a fejem búbjáig. Mintha valami kirakati baba lennék. Pedig nem vagyok olyan fess, mint Scott, és olyan népszerű sem, mint Jackson. Talán Dannyvel állok egy szinten. Hm, bár ő sose mondta, hogy bejövök-e neki. Lehet, hogy ronda vagyok. Nem tudom, ezen még sosem gondolkodtam. Nyurga vagyok és vékony, kölyök képpel, de nem tudom.
Akkor most miért is bámul rám így?
- Figyelj – szólaltam meg aztán -, mennem kell, már amúgy is késésben vagyok... szóval... – Esetlenül intettem, majd gyorsan olajra léptem. Most, hogy belegondolok, kicsit kényelmetlenül éreztem magam a közelében.
Kicsöngettek, mire elértem a kémia terem ajtajáig, így be sem mentem, csak beépültem az egyik szekrény elé, az ajtó mellé, ha az a mocsok kijön, ne vegyen észre. Mivel lemaradtam az óráról, tuti, hogy ha most bemennék, Harris biztos itt fogna pár röpke órára, suli után. Na arra meg végképp nincs szükségem. És neki mégis mennyi szabadideje van?
Évfolyamtársaim kivágtattak a teremből, s mikor Scott kijött, tudtam, hogy tudja, hogy itt vagyok. Mosolyogva közeledett felém, majd megállt mellettem, egy Japán lánnyal az oldalán. Félre hajtottam a fejemet, és mustráltam a lányt, aki feltűnően ismerős volt. Hirtelen Deja vu érzésem lett, mintha percekkel ezelőtt történt volna már ilyen velem, bár nem tudom honnét, így csak figyeltem továbbra is. Érthetetlen módon a neve már a nyelvem hegyén volt, ám ekkor megjött a csipet-csapat többi tagja is.
Szokás szerint Jackson egy mukkot sem szólt, Lydia összemosolygott a Japán – még név nélküli -, lánnyal, és várt.
Csak Isaac nézett közvetlenül rám, mire értetlenül megráztam a fejemet, hogy mégis mi a fene van.
- Stiles? – kérdezte Scott, mire kissé fáradtan ráemeltem a tekintetem. Nem is csináltam ma még semmit, mégis úgy éreztem, menten el tudnék aludni. – Minden oké?
Bólogattam.
- Aha, csak Isaac olyan furán bámul. Van valami az arcomon, vagy mi?
A vérfarkas megrökönyödve nézett rám, aztán az állkapcsa megfeszült, és úgy tűnik nem bírta tovább. Fogta, félrerántotta Scottot, és elviharzott vele pár méterre. Végül is, nem értem, hogy miért. Rajtam és Lydián kívül mindenki vérfarkas. Ha valami bensőségesebb beszélgetést akarnak folytatni, miért nem máshol teszik?
Ohh, de... vajon a Japán lány is farkas?
Pár másodperc múlva észrevettem, hogy a többiek összerezzentek, és mind felém kapják a tekintetüket. Na igen, a lányok kivételével. Megemeltem a vállam, és arra gondoltam, hogy ha Isaacnak gondja van velem, miért nem a szemembe mondja. Nem kell szétkürtölni, lehet normálisan is beszélni.
Scott is úgy néz rám, mintha megkukult volna. Talán nem is velem van baj, hanem valaki mással a falkában? A ferde szemű vajon tudja, hogy micsodák a többiek?
Percekkel később, egy újabb lány futott be köreink közé, mikor a párocska is visszatért. Elég ziláltnak nézett ki, és mintha rám akart volna ugrani, de Scott megállította. Hm, kösz, tesó. Kis idő múlva senki sem, szólt egy szót sem, csak sétáltunk az ebédlő felé, amikor is később felvetődött egy újabb vérfarkas probléma. Egy Omega mászkált itt, amit sürgősen el kellett intézni, mert úgy tűnik, hogy már egy embert megölt. Ekkor jöttem rá, hogy a névtelen lány – jó most már kettő -, is tudhat a dologról, ha ilyen nyíltan mernek beszélni róla.
És Lydia, hogy hogy Jackson kezét fogja? Nem Aidennel jár?
Tényleg, ők hol vannak?
- Valahogy a nyomára kell, bukkanunk. Ha szagot tudnánk fogni, az már merőben jó lenne. Nem akarjuk megölni, először csak megpróbálkozunk azzal, hogy elmenjen innét, de ha megtámadna minket...
- Védekeznünk kell... – Mondta Névtelen 1. 0-la.
Előkaptam a mobilomat, mire meglepetten néztek rám, mikor előkerestem a híváslistámból a keresett számot.
- Stiles, mit művelsz? – kérdezték többen is egyszerre, de csak rájuk bámultam, hogy vajon minek is tűnik. Hányan kérdezték? Ketten? Lehettek akár hárman is. Mindegy.
Lydia megrázta a fejét, és felsóhajtott.
- Kit hívsz? – kérdezte. Na, végre valaki, akinek esze is van. Bocs, Scott.
- Allisont. Ő az egyetlen, aki távolból képes minket – titeket – fedezni. Tényleg hol van? – néztem körbe, így nem vehettem észre, a megdöbbent arckifejezéseket.
Amikor visszafordultam, viszont még így is láttam pár eltátott szájat, és szomorú arcot. Isaacé volt a legszenvedőbb. Mi van?
- Stiles... – Kezdte Scott, de leintettem.
- Sss! Felvette! – Mondtam, majd elkezdtem belebeszélni a telefonba.
Körülöttem erre még nagyobb csend lett.
Rég becsöngettek, de a többiek és én csak álltunk a folyosón. Én elmondtam Allisonnak, hogy mi a helyzet, mikor kéne találkozni, és hogy mi a terv, úgy nagyjából. Hümmögtem, bólogattam, és hallgattam, amit a lány válaszolt, de Scotty, meg a falka többi tagja, fura képpel bámult rám.
Letettem, de mielőtt a zsebembe csúsztattam volna a telefont, Lydia a kezét az enyémre tette. Felnéztem rá. A tekintete csillogott, és én már majdnem megkérdeztem, hogy belement-e valami a szemébe, de ő gyorsabb volt.
- Ideadnád a telefont, kérlek?
A kezébe adtam. Nem értem. Nem értek semmit.
- Stiles, a telefon ki van kapcsolva.
Hogy?
Összehúztam a szemöldököm, és visszavetettem a készüléket. Nem tudom, talán segíteni kéne Lydián. Lehet, hogy rossz a látása, és szemüvegre van szüksége. Hiszen a telefonom tökéletesen működik.
Azt hiszem, láthatta rajtam, hogy nem hiszek neki, így megkért arra, hogy nézzek ismét a szemébe. Na nem mintha előbb megkért volna, akkor csak pont oda néztem. Lydia?
- Stiles, most gyere velem. – Fogta meg a kezemet, mire hamar Jacksonra pillantottam, nehogy ideges legyen, és megverjen. A srác szemöldöke megrezdült, mint aki nem érti, miért néztem rá olyan tartózkodóan. Mióta is vagyunk mi barátok?
- Hova? - Kérdeztem, de nem válaszoltak nekem, csak mind jöttek velem. Velünk. Lydia nem eresztette el a kezemet, sőt, olyan erősen szorította, hogy eddig el sem hittem volna, hogy ennyi erő van ezekben a vékonyka kis kezekben. Mindenki halkan lépdelt mögöttünk, és hiába és hiába is kérdeztem, hogy nem lesz-e baj, ha ellógunk, ismét csak csend volt a vigasz.
Én mondom, kezdenek furák lenni a többiek.
Lydia hatalmas, fekete kocsijába ültünk, de hiába láttam a márka jelet, nem jutott eszembe a kocsi neve. Felsóhajtottam, mikor beültettek Isaac és Scott közé. Jackson az anyósülésen ült, Lydia a kormánynál, ismeretlen 1. 0-la és 2. 0-la pedig mögöttem ült. Hatalmas ez a kocsi, fogalmam sincs, minek ekkora Lydiának.
Amikor elindultunk, meglepően hallgatag volt mindenki, és én hirtelen azt hittem kirándulni megyünk. Rápillantottam a kocsi műszerfalára, és néztem az órát. Habár digitális volt, a fejemben hallottam a folyamatos ismerős kattogást. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak...
Nem bírtam tovább, elkezdtem mindenfélét összehordani nekik, csacsogtam, be nem állt a szám. Fogalmam sincs, hogy honnét jöttek belőlem a szavak, de azt sem tudta, hogy hova tartunk. Aztán egy hirtelen mozdulattal a homlokomra csaptam a kezemet.
Körülöttem a többiek megugrottak, Lydia még le is fékezett hirtelenjében, mire kaptunk pár dühös dudálást. Felnevettem, ahogy mind előre zöttyentünk, és nem is hagytam abba jó pár percig. Majd miután már letöröltem a könnyeket a szemem sarkából, a tőlem jobbra lévő Scott felé hajoltam. Legjobb barátom csak nézett rám, de én halkan megráztam a fejemet, és jeleztem neki, hogy maradjon csöndbe. Majd megkérdeztem, ami már egy ideje fúrta az oldalamat.
- Te... Scott... kik ezek a lányok? – suttogtam, amennyire csak tudtam, ahogy a fejemmel mögénk böktem, de mintha ebben a pillanatban megváltozott volna a légkör az autóban. Ismét.
Scott olyan tekintettel fürkészett, amit eddig nem láttam még tőle. Mi a baj Scott? És miért van csendben mindenki?
Talán némasági versenyt játszunk?
De aztán mosolygott, és átkarolta a vállamat. Majd a másik kezével is kinyúlt felém, és megölelt. Ahogy elnéztem, elég kényelmetlen lehetett ez a póz. hiszen a biztonsági öv belevágott a jobb kezébe, de úgy néz ki, ez őt a legkevésbé sem érdekelte. Kicsit zavart, hogy nem kaptam választ a kérdésemre, de aztán annyira már nem érdekelt, hogy túlságosan is foglalkozzak vele. Pedig ha jól vettem észre, a ketteskét elég durván megérintette, hogy nem ismertem fel. Kellett volna?
Azt persze még láttam, hogy 1. 0-la telefonon beszélget valakivel, közben pedig a fekete haját tűri el a szeme elől. Nem tudom, talán Kínai a lány?
Lehet, hogy Japán...
Amikor láttam, hogy hova érkeztünk, ismét csak felnevettem. Nem tudtam miért, ilyen érzésem volt, hogy nevetnem kell. Ránéztem Scottra, mikor kiszálltunk az autóból, de ő csak befele terelt. Mit keresünk mi egy állatorvosi rendelőben? Nem az volt, hogy Scott még nem kapta meg az állást? A részmunkaidős állást?
Nekem is kéne egy...
Talán anya megengedné...
Egy harmincas éveiben járó férfi lépett ki az egyik ajtón, mosolyogva, de egyből leolvadt az arcáról, mikor meglátott minket. Vagy engem? Talán ennyire mosolyfakasztó lennék? Vagy ennyire ronda?
Valaki igazán elmondhatná már.
A férfi bevezetett minket a vizsgálóba, és a barátaim úgy jöttek mögöttem és mellettem, mint a testőrök. Felkuncogtam, és egy pillanatra hírességnek képzeltem magam, drága holmiban, legmárkásabb cipőben, szemüvegben, Rolexel a kezemen meg-
- Hogy érzed magad Stiles? – kérdezte, ahogy felültetett oda, ahol az állatokat szokták vizsgálni.
Oldalra fordítottam a fejemet.
- Elég jól, Deaton. – Mosolyogtam, és hirtelen azt sem tudtam, hogy honnét ugrott be a férfi neve. Végül is mindegy volt, a lényeg, hogy tudtam. Bár a másik férfi meglepődött, hogy ezt tudom, és láttam rajta, hogy észrevette, hogy én is. Hm?
- Akkor jó. – Mondta fura hangon, mire összehúztam a szemöldököm.
Elkezdett vizsgálni, meghallgatta a szívverésemet, meg miegymás, igen sok érdekes dolgot csinált. Már vártam, hogy megmérje a magasságomat is, hátha nőttem egy pár centit tavaly óta. Majdnem megkértem rá, de felfigyeltem arra, hogy túl sok időt tölt el a szememnél. Igaz, hogy kicsit karikásak, de...
Talán nekem is kell szemüveg? Mint Lydiának? Őt kéne megvizsgálnia, nem engem... Milyen orvos is pontosan?
- Mikor aludtál utoljára Stiles? – kérdezte, ahogy hátrébb léptem.
Megvontam a vállam. Nem lehetett több... olyan...
- Olyan 3-4.
Deaton szemöldöke felszaladt magasabb éghajlatokra. Kicsit kíváncsi lettem, hogy vajon a feje búbjáig is képes lenne őket-e felhúzni. Hiszen kopasz. Bár lehet, hogy ez nem is játszik közre annyira. Mégis, nem mertem megkérdezni. Kicsit - nagyon - bunkó lett volna.
- Órája?
- Napja. Talán. Lehet, hogy több, nem tudom. Nem emlékszem.
Mély csönd. Hallgatás. Nem szeretem a csöndet. Olyankor mindig hallom őt. Nem tudom ki ő, de mintha mindig a fülembe lihegne. És mintha figyelne...
Mosolyogtam, majd előre-hátra kezdtem el lengetni a lábamat. Deaton mosolygott, majd elment, susmusolt valamit Scottyval, én pedig csak ültem és vártam. Hirtelen fagyit akartam enni, de nem szóltam. Nem volt kedvem.
Vajon Scottnak tetszene, ha Scottynak hívnám?
Mikor felocsúdtam, ismét a kocsiban ültünk, de már nem sütött olyannyira a nap, mint korábban.
Beharaptam az ajkam, és rájöttem, hogy azt sem tudom, mennyi az idő. És, hogy milyen nap van. Pedig tudom... igen, reggel még tudtam... Kedd? Vagy szerda?
Miért nem tudom?
Megérkeztünk egy igen érdekes felépítésű ház elé, és futólag láttam egy összetört „Eladó" táblát az egyik bokorban, de nem szóltam egy szót sem. Kiszálltunk a kocsiból, mire érdeklődve pislantottam körbe.
A srácok egy kört formáltak körülöttem, mintha épp most kellene megküzdenem valakivel a ringben. Csak ne Jackson legyen az... ő biztos erősen üt. Inkább Scott legyen, ő úgy sem bántana. Hiszen a barátom. Lehet, hogy jobb lenne Isaac. Bár ki tudja, amilyen félénk, lehet, hogy nagyobbat tud ütni, ha begurul.
2. 0-la elég furán méreget, mióta csak kijöttünk a rendelőből. Mintha a hajamba akarna túrni, ami most, hogy észreveszem, tényleg nagyon megnőtt. Pedig úgy emlékeztem, tegnap még rövidebb volt a hajam... majdnem olyan, mint Deatonnek...
Amikor kinyílt az ajtó, tudtam, hogy a ferde szemű otthonában vagyunk. Kicsit gorombának éreztem magam, amiért ilyen jelzővel illettem, ezért biztos, ami biztos, bocsánatot fogok kérni tőle. Persze, amint megtudom a nevét.
A nő úgy bámult rám, mintha szánakozna. De lehet, hogy azt is tette, nem tudom. A kezével beinvitált, én pedig félve néztem Scottra. Kedvem lett volna hátrálni, de Isaac mögöttem állt. Scott mosolygott rám, majd megfogta a csuklómat, és elkezdett a ház felé sétálni, velem együtt.
A többiek pedig követtek minket. Bennem viszont még mindig az kérdés kavargott, hogy hol a fenében lehet Allison?
Imádom a 3.évad B részét. De csak mert Stiles centrikus. :D :3 Onnantól meg főleg, mikor Stiles felhívja Scottot, hogy nem tudja hol van, és olyan büdös van, hogy már a könnye is kicsordul. Főleg az a kedvencem, amikor Scott megkérdezi, hogy: " Stiles, miért suttogsz?"; Erre Stiles azt válaszolja: "Mert azt hiszem nem vagyok egyedül..." Csak az a baaaaaaaaaaj, hogy nem tudom, ez hányadik rész! Tudom, hogy a B részbe van, valahol a legelején, de most nem úgy állok a wifivel, hogy leellenőrizhetem xDD Nem tudjátok hányadik rész?
Imádom Stilest. Hosszabb hajjal meg főleg, akkor meg még jobban tetszett, mikor szimbiózisban élt Nogitsunével. :3 :3
Azon is vigyorogtam, mikor Ethan vagy Aiden, nem tudom, tök egyformák, a benzinkútnál beszélgetett Derekkel. Aki olyasmit mondott, hogy a gyenge, vékony! Stiles lenne, a Nogitsune? xDDD :"DD Ezen besírtam... Egy kis Bromance, Derek megfigyelte, hogy milyen Stiles testfelépítés... Hmmmm... :3
Lora-san. :)