I. Fejezet
Mikor Véget ér a Világ
Egy csendes lakás, egy hangtalan szenvedő, lázas kislány, és egy idegileg már megroppant apa, akinek annyi ideje sem volt magára az elmúlt hetekben, hogy megborotválkozzon. Ez minden, ami az Okazaki házaspár otthonára jellemző. Tomoya gyakran kicsavarja a rongyot, amit a kislány homlokára terít minden ötödik percben. A láza még mindig bőven 38 fok fölött, és már isten tudja milyen régóta nem ment lejjebb. Tomoya remélte, hogy soha többet nem kell ezt átélnie, pláne nem azután, hogy alig 5 évvel ezelőtt a felesége is épp ilyen beteg volt, mikor a kislánnyal volt várandós. Most felkelt végre mellőle, és épp el akart indulni a dolgára de megtántorodott, ami a napok óta kimaradó alvásnak volt köszönhető. Körülnézett a szobában, mintha valamit keresne, hogy rátámaszkodhasson, és egy pillanatra megakadt a szeme Nagisa fényképén a keretében, a kis éjjeli szekrényen. Mikor kinézett az ablakon egy pillanatra a szeme is káprázott, mert a város képe helyett egy behavazott pusztát látott, de mikor pislogott egyet, megint a várost látta maga előtt. kislány szeme hirtelen kinyílt, és ráfüggesztette. Tomoya lenézett a kislányára, bele a hatalmas őzike szemekbe, amik most fakón csillogtak rá.
- Szomjas vagy? Hozzak neked egy kis vizet?
Ushio bólintott, Tomoya pedig a konyhába lépett, elővett egy poharat, és kinyitotta a hűtőt. Egy pillanatra keserűen szívta a fogát. Mindenük kifogyott már, és csak némi készétel és rengeteg hűtött palackos víz volt bent. Hamar kitöltötte a pohárba az egyik palack tartalmát, és visszatért a kislányhoz.
- Tessék! Szép lassan idd, mert hideg! Nem akarod, hogy hasfájásod is legyen igaz?
Ushio bágyadtan csóválta a fejét, és mivel annyi ereje is alig volt, hogy felemelje a kezeit, inkább az apja itatta meg. Ivott néhány kortyot, majd egy halvány mosollyal jelezte, hogy elég volt.
- Ez jó volt!
Tomoya elvette a poharat, a kislány pedig hirtelen tovább beszélt.
- Papa!
- Hmm?
- Menjünk el megint... Kirándulni!
Tomoya keserűen nézte a kislányt, aki most lázas betegen feküdt a Futonján, és most ahogy a karjával a hátát támasztotta, még törékenyebbnek tűnt.
- Persze, megyünk, ha majd jobban leszel! Hova akarnál menni? Talán arra a Virágos mezőre?
Ushio nem szólt semmit, de Tomoya tudta, hogy erre gondol.
- Na de... épp most Északra menni nem lenne jó ötlet, hiszen hideg van! Menjünk inkább délre, ahol jó meleg van és friss a levegő! Vagy inkább...
- De én most akarok menni!
Ushio közbeszólt, és most Tomoya egy szeretetteljes pillantást vetett rá.
- Mondom, majd ha jobban leszel! Már sokszor mondtam nem?
- Most... ! Én most akarok! Menjünk el a virágos rétre!
- Ushio...
Tomoya elkeseredetten nézte a kislányt, aki most is épp olyan akaratos volt, mint mindig.
- Most kell mennünk! El akarok menni veled Papa!
Ushio remegő, de követelő hangja megérintette Tomoya lelkét. Látszott, hogy a kislány a sírás küszöbén áll, és már nem bírta tovább, csak bólintott, majd letette a poharat.
- Rendben! Akkor menjünk! Ezt a kívánságodat teljesítem!
- Jó!
- De akkor szólnod kell, ha nem érzed jól magad, érted?
- Aha!
- Akkor jó!
Tomoya összepakolta a dolgaikat, amikre úgy gondolta, hogy szükségük lesz, majd a táskába betette Nagisa fényképét is, a kislányra adta az aranyos kis piros kabátját, egyujjas kesztyűket, és egy pár bolyhos fülvédőt., majd elindultak otthonról.
- Na akkor Indulás! Legyen ez egy jó kis kirándulás!
- Jó!
A kislány nem volt épp jó színben, sőt, minden ízében remegett, és elég bágyadt is volt, de menni akart, Tomoya meg nem akarta visszavonni az adott szavát. Mikor leértek az utcára, Tomoya leguggolt a kislány elé.
- Gyere! Majd viszlek a hátamon!
- Ne! Én melletted akarok menni papa!
Tomoya elnézte a kislányát, és nem is tudta, hogy most helyesen teszi-e, ha hallgat rá.
- Na jól van... Akkor sétáljunk együtt, amíg csak bírod!
- Jó!
Ahogy sétáltak az utcán, Tomoya folyton a kislányt figyelte.
- Jól vagy?
- Igen!
- De ne felejts el szólni, ha rosszul érzed magad! Akkor azonnal megyünk a doktorhoz!
- Jó!
Szépen lassan sétáltak, és Ushio alig bírt lépkedni, de minden erejét megfeszítve haladt. Egy lépésnél viszont megrogytak a lábai, és kis híján elesett, de szerencséjére megkapaszkodott a papája kezében. Megint felhúzta magát, és próbált talpon maradni.
- Ushio... ! Legyen...
A kislány lihegett, és nagyon remegett minden porcikája. Ekkor néhány hópihe szállingózott el előttük, amire a kislány is figyelmes lett.
- Havazik...
- Igen...
A kövér hópelyhek szép lassan leszálltak a földre, és a ruháikra, amik olyan melegek voltak, hogy elolvadt rajtuk a hó. Tomoya eltűnődve nézte a havat.
- Ushio... Mondd, szereted a havazást?
- Aha... Te is szereted Papa?
- Én...
Tomoya egy pillanatra elgondolkodott, és az első dolog, ami a hóról eszébe jutott, az az a tragikus éjszaka volt, amikor Nagisát elvesztette, de erőt vett magán, és mosolygott a kislányra, aki most ráemelte a bágyadt tekintetét.
- Igen... Én is szeretem!
Ushio halványan mosolygott.
- Tudsz még sétálni Ushio? Nem akarsz egy kicsit pihenni?
A kislány megrázta a fejét.
- Pedig jobb lenne, ha beszállnánk egy taxiba, és hazamennénk, mert kezd egyre erősebben esni! Majd én viszlek a hátamon!
- Tudok még menni... !
Ushio erőnek erejével tovább indult, Tomoya pedig tehetetlenül követte. Ahogy a hó szép lassan befedett mindent, a kislány léptei és légzése is egyre nehezebbek lettek. Már csak vonszolta magát, és a lábnyomai hosszú barázdákká váltak a hóban. Végül az egyik lépés után a kislány lábai megadták magukat, és szép lassan dőlni kezdett előre, de Tomoya eddig végig figyelte, így épp időben kapott utána.
- Ushio... !
Épp idejében kapta el, mielőtt arccal az aszfaltba csapódott volna. Megfordította, és arccal maga felé tartotta, miközben a kislány félájultan lógott a karjain. Résnyire kinyitotta a szemeit, és elhaló hangon suttogott:
- Papa... !
- Ushio... ?
- Hol Vagyunk? Már a vonaton ülünk?
A kislány nem érzékelte a külvilágot, és Tomoya szíve összeszorult.
- Igen... ! Elértük a vonatot! Már fent ülünk!
- Sötét van... Éjszaka van?
Tomoya mellkasa szorított, és a szíve is furcsán vert.
- Persze! Már éjfél van!
- Aha... !
Tomoya mellkasa egyre jobban szorított.
- Papa...
- Hmm?
A kislány alig hallható hangon még ennyit suttogott:
- Nagyon szeretlek... !
Tomoya most hatalmas könnycseppet hullajtott el, ami a kabátja ujján landolt.
- Igen... Én is... A papa is nagyon szeret!
A kislány még néhány pillanatig alig hallhatóan lélegzett, de hirtelen teljesen elhallgatott a szörcsögő tüdőhangja, és a teste teljesen elernyedt. Tomoya szíve alig vert és ahogy a kislányra nézett, megint szorítani kezdett a mellkasa. A kislány arca holtsápadt volt, és semmilyen életjelet sem mutatott.
- Ushio! Ushio... !
A kislány nem mozdult, és Tomoya már tudta ez mit jelent. A szorítás egyre erősebb lett, ő pedig lelke szakadtából üvöltötte ki a fájdalmát.
- Ushiooo!
Belegondolt mindabba, amin ez alatt a rövid idő alatt keresztülmentek, és szép lassan ömleni kezdtek a könnyei. A mellkasa szorított, a szíve rendetlenül kalapált, és elkeseredetten kiáltozott, már ő maga sem tudta, hogy miért.
- Nem! Ezt nem Akarom! Ne vedd el tőlem Istenem! Miért engem büntetsz?! Mit vétettem ellened?!
A szíve itt-ott kihagyott, és a karjait, sőt már minden tagját lassan elhagyta az erő.
- Nagisa! Nagisa!
Elkeseredésében már a feleségét szólongatta.
- Kérlek, mentsd meg Ushiót!
Már tényleg minden reményét elvesztette.
- Nagisa!
Érezte, hogy elhagyja az ereje, és még utolsó erejével segítségért akart kiáltani.
- Valaki... ! Valaki mentse meg a kislányomat... !
Ezek voltak az utolsó szavai, és még Nagisa nevével az ajkain szép lassan dőlt a bal oldala felé, és csak azt látta, hogy egy pár csizmába bújtatott női láb rohan felé, majd a világ elsötétült előtte. Csak egy ismerős hangot hallott még, ahogy őt szólongatja.
Azon a reggelen Fujibayashi Kyou úgy ébredt, mint minden másikon. Egy céllal kelt fel, és ez az volt, hogy meglátogassa rég nem látott barátját, és annak kislányát, aki most lázas betegen feküdt. Kyou mindig is komolyan törődött Tomoyával, hisz már gimiben is gyengéd érzelmek fűzték hozzá, de mivel ő Nagisát választotta, ő kénytelen volt a háttérbe szorulni.
- Remélem nincs nagy baja annak a kis angyalnak!
- Ne aggódj Kyou, Tomoya jól gondját viseli!
- Tudom én... Elvégre mégiscsak a saját vére.. De ha belegondolok, hogy ugyanaz a betegség kínozza, mint Nagisát...
- Igen... Én is féltem, de ha minden jól megy, akkor jobban lesz, amint bejön a jó idő!
Kyou épp a húgával, az ápolónőként dolgozó Ryouval beszélt telefonon.
- Na igen... Reménykedjünk!
- Ma elmész hozzájuk igaz?
- Igen, és be is vásárolok nekik, mert gondolom nem sok mindenük lehet otthon.
Ryou még adott néhány jó tanácsot a nővérének, mielőtt Kyou letette volna végre a telefont, és el nem készült volna az induláshoz.
- Remélem minden megvan!
Kyou, miután mindent megvett, amit kigondolt, hogy egy jó kis ebédet rittyentsen a kedves, ám csonka kis családnak, épp befordult volna az utcára, ami az Okazaki család lakása felé vezetett, mikor egy ismerős hang kétségbeesett kiáltását hallotta:
- Valaki... ! Mentsétek meg a kislányomat!
Kyou azonnal felismerte a hangot, és mikor épp fordult volna be a sarkon, látta, ahogy Tomoya eldől a hóban, mint egy zsák, karjai között a kislányt szorongatva.
- Tomoya! Tomoya!
Odarohant hozzájuk, és próbálta magához téríteni a férfit, de sajnos semmi haszna nem volt. Alig lélegzett, és az arca rettenetes szenvedésről árulkodott.
- Tomoya! Ushio! Az ég szerelmére, ébredjetek!
Megrázta a kislányt is, de elszörnyedve látta, hogy az arca falfehér, és nem is lélegzik.
- Te jó isten!
Azonnal előkapta a telefonját, és villámgyorsan tárcsázta a mentők számát.
Tomoya csak arra eszmélt, hogy egy meleg helyen fekszik. Ahogy kinyitotta a szemeit, és körülnézett, azonnal feltűnt neki a szoba egyhangú fehér fala, és hogy mindenféle műszerek és gépek működésének búgó hangja töri meg az amúgy békés szoba csendjét. A Karjából tű lógott ki, és egy infúzió csepegett le lassan.
- Hol... Hol vagyok?
Hamar ráeszmélt persze, hogy egy kórházban van, és hogy még mindig él. Ahogy balra nézett, azt látta, hogy Fujibayashi Kyou, kedves régi barátja ül mellette, az ágyra dőlve, és alszik. Nyilván az aggodalmain felülkerekedett a fáradtság. Tomoya nem akarta felébreszteni a lányt, de ahogy egyszer megmozdult, Kyou kinyitotta a szemeit, és izgatottan látta, hogy a férfi magához tért.
- Tomoya! Úristen! Jól vagy?
- Persze... Azt hiszem... Mármint jól... Csak...
Tomoya agyán ekkor viharzottak át az események, amik nem is olyan rég lejátszódtak.
- Te jó ég! Ushio! Ushio!
Ki akarta tépni a karjából a tűt, és fel akart kelni az ágyról, de a mellkasa megint szorítani kezdett, és ahogy le akart ugrani az ágyról, a lábai megrogytak és kis híján elesett. Kyou épp időben kapta el, és vissza akarta segíteni az ágyra. Tomoya elökte magától.
- Hagyj!
- Nem Tomoya! Nem kelhetsz fel, nem vagy abban az állapotban!
- De mennem kell!
- Ugyan hová mennél?!
Tomoya úgy nézett a fiatal nőre, mint egy félőrült, és szinte magán kívül mondta:
- Hová?! Hát a lányomhoz!
Fel akart tápászkodni, de Kyou visszanyomta.
- Nem mehetsz!
- De igen megyek! Hagyj!
Megint ellökte a lányt, de az hatalmas pofonnal vette elejét a további dulakodásnak.
- Nem! Ne menj sehová! Nem érted?!
- De Miért nem? A lányomhoz Kell mennem! Ha engem megmentettek, akkor...
Kyou átölelte Tomoyát, és nem akarta engedni, miközben a hangja megremegett.
- Nem mehetsz Tomoya!
- De Miért nem?! Miért tartasz vissza?!
- Mert...
Kyou elengedte a férfit és könnyes szemekkel nézett a szemébe, és csak nagyon nehezen nyögte ki.
- Tomoya... Ushio... Ushio meghalt!
Tomoya szemei kikerekedtek. Nem tudta elhinni, amit hall, és egyre csak ezek a szavak visszhangzottak a fejében.
- Nem! Nem! Neeeem!
Miközben elkeseredetten kiáltozott, a könnyei már patakzottak, és Kyou most megint átölelte őt, hogy ha nem is sok eséllyel, de megpróbálja megnyugtatni. Tomoyában most tudatosult, hogy a családja, az álmai, a vágyai nem voltak többé.