Ezúttal egy merőben más jellegű történettel jelentkezem: testcsere Dumbledore és Piton főszereplésével. Dumbledore talál egy régi varázslatot, mely segít jobban megismerni embertársait. Pitont szemeli ki áldozatául, ám arra nem számít, azon kitételt, miszerint a másik bőrében fogja érezni magát szó szerint kell érteni. Míg Perselusnak lehetősége nyílik megtapasztalni, hogy milyen is egy köztiszteletben álló, mindenki által szeretett százhúszon is túl lévő igazgató élete, milyen típusú kapcsolata is van egy bizonyos griffendéles házvezetővel, és miért is érdemes Harry Potter a figyelmére, addig Albusnak egy sokkal sivárabb valósággal kell szembesülnie: megvetés, közutálat, bizalmatlan kollégák, magány, ostoba diákok, halálfaló gyűlések és maga Voldemort.

Az események Harryék 5. évében játszódnak, de a cselekmény nem ragaszkodik szorosan a könyvben leírtakhoz. A történetben egy idő után előtérbe kerülnek majd az atyai érzelmek is, de hogy ki, ki iránt fog így érezni az legyen titok egyenlőre!

Animae dimidium meae!*

Minden jog J. K. Rowlingot illet!

1. fejezet

Perselus Piton dühösen viharzott végig a Roxfort kihalt folyosóin az igazgatói iroda felé. Talárja úgy örvénylett a lába körül, mintha valamiféle bosszúálló istenség ereszkedett volna alá a földre. Majd felrobbant mérgében. Az előbb hívta a hopp hálózaton keresztül az az idegesítő, vén, kotnyeles, hosszúszakállú kecske − nagyot fújt − valami eszement ősi iratokon alapuló vicces kísérletre hivatkozva. Nem is hívta, sokkal inkább odarendelte. Őt! Perselus Pitont odarendelték az "évszázad mókája" végett, ahogy az öreg említette. Az a félkegyelmű titkolózásában pedig odáig ment, hogy még a kandallóját is lezárta, és elfelejtette feloldani a védelmet számára. Már rég ott lehetne! Túl lehetne ezen az egész tortúrán! De nem, neki engedelmes ölebként itt kell kutyagolnia − az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokkal inkább suhant, mint valamiféle kísértet −, holott számos egyéb, égetően fontos helyen is kamatoztathatná nem csekély tehetségét.

A Nagyúrnak el kell készítenie a várt bájitalokat, amelyek szörnyű halált, vagy éppen embertelen kínokat okoznak majd ártatlan mugliknak és varázslóknak, bár ha épp rossz hangulatában találja urát, az sem kizárt, hogy saját magán demonstrálhatja majd azok hatékonyságát. Merlin a megmondhatója, nem egyszer kívánta már magában, hogy mestere rendelje őt az egyik halálos mérgének tesztalanyául, de persze ez ostoba vágyálom volt, hisz képességeit és hasznosságát tekintve a halálfalók sorában túl értékes volt ahhoz, hogy ennyire... végérvényes károkat szenvedjen el.

Aztán itt volt az iskola, a gyengélkedő készleteit is fel kellene töltenie a tél közeledtével. Azok az idegesítő tökfilkók − akiket egyesek messzemenő jóindulatból diákoknak titulálnak − mindig elintézik, hogy az összes látható testnyílásukból ilyentájt undorítóbbnál undorítóbb váladékok follyanak. Olyanok, mint az Amazonas menti barnanyálkás mocsári békák, vagy mint egy bernáthegyi! Kissé összerezzent arra az emlékre, mikor kisfiúként néhány hétig neki kellett a sarki boltos három számmal nagyobb kutyáját gondoznia, csak hogy egy kis élelmet kapjon tőle pénz híján az édesanyja. És akkor még nem is gondolt Albus szíves kérésére, hogy a Farkas kedvéért próbálja meg feljavítani a Farkasölő főzetet. Heh, mintha az olyan egyszerű lenne! Közel hatszáz évbe tellett, mire végre valaki − mármint ő − feltalálta ezt a rémséget. Az asztalán tornyosuló dolgozathegyek röpke gondolatától is elfogta a rosszullét, de persze ezt is csak magának köszönheti: elvégre ő volt az a marha, aki megírattatta azokat. És költői a kérdés, hogy egyáltalán minek? Ha ma éjszaka még azokra is marad egy kis ideje, holnap biztosan beleköt Minervába az oroszlánkölykei idei szánalmas színvonalzuhanása végett, vagy bármi más ürüggyel. A lényeg itt a feszültség levezetése volt. Legalább ennyi szórakozás jusson már neki is a héten.

Észre sem vette, ahogy elérte az igazgatóit őrző vízköpőt, s továbbviharzott az ajtóig. A baljós előjeleket látva ma még a kőszörnynek se jutott eszébe útját állni a Roxfort rettegett bájitalmesterének. Kopogás nélkül lökte be az ajtót. Fawkes úgy megijedt a hirtelen jelenéstől, hogy rettenetében nyomban lángba borult, noha lett volna még néhány halódó napja.

− Hívattál Albus! Itt vagyok, mond gyorsan, hogy mit akarsz. Melegen ajánlom, hogy életbevágó legyen. − tette még hozzá fintorogva, ahogy meglátta az idős kecskét, ööö... kedves varázslót szobája közepén, a szőnyegen ülve a szanaszét szórt papírjai fölé görnyedve, miközben kedélyesen dudorászott, és neeem... De! Medvecukrot majszolt!

Pitont nyomban elfogta az a csalhatatlan megérzés, hogy ma itt éjszakába nyúlóan nem a Sötét Nagyúr elpusztításának hét legvalószínűbb módozatát fogják megbeszélni, sőt az "évszázad mókája" semmilyen elterelő, titkos akciónak sem a fedőneve. Nem, ez pontosan az takarja, aminek látszik. Kész, vége! Dumbledore-nál hivatalosan is elmentek otthonról! Száz felett megélni a második gyermekkort, akárhonnan is nézzük, igenis ciki!

− Áh, kedves fiam! Gyere csak, gyere beljebb! Képzeld, micsoda hatalmas felfedezést tettem a minap! Rátaláltam az irodám egyik titkos, mindezidáig ismeretlen rekeszére. Hihetetlen, hogy hetven év múltán is, még mindig tartogat számomra meglepetéseket ez a hely, nemde? − A Mardekár Ház feje az égre emelte tekintetés, és türelemért fohászkodott a mennybélihez.

− Valóban − válaszolta vontatott, színtelen hangon. − Köszönöm, hogy azonnal megosztottad velem ezt a csodás hírt Albus. Még. Ma. Este! De ha csak ennyi volna, akkor nem is zavarnálak tovább. − Azzal kifordult... volna az irodából, ha vissza nem hívják.

− Ugyan, ugyan Perselus, hisz még nem is mondtam el, hogy mi az.

− Oh! − Szörnyű, hogy ily feledékeny vagyok hajnalok hajnalán! Elvégre Dumbledore mellett aligha úszhatom meg ilyen egyszerűen. Mivé lenne akkor a világ!

− Igen, egy nagyon ősi, elveszettnek hitt varázslatot találtam néhány régi papíroson, amely lehetővé teszi, hogy jobban megismerhessük a kiválasztott személy tulajdonságait, érzelmeit, tetteinek mozgatórugóit. − Piton arca gúnyos mosolyba torzult ennek hallatán, ahogy a kevéske rosszindulattal fűszerezett fantáziája meglendült.

− Ej, ej, Albus! Tán csak nem titkokat rejteget előled a jó öreg McGalagony? Pontosan milyen tiltott románcot is tervezel te a személyzeted tagjaival, ha ilyen eszközökre szorulsz, hogy bizonyságot nyerj felőlük? Biztosíthatlak, ha egy kevés macskamentával megzsarolod, előbb szedsz ki belőle információkat.

− Hmmm, milyen leleményes tőled, kedves fiam! − válaszolta amaz csupa jókedvvel, a burkolt sértésről tudomást sem véve, mire a fiatalabbik közbemorgott valami olyasmit, hogy Nem vagyok a fia, még csak az kéne. De az igazgató mindezt meg se hallotta, régóta várt egy ilyen alkalomra, és semmiképpen sem akarta elszalasztani a lehetőséget. Nem átallott egy kis mardekárossághoz sem folyamodni, ha ez kellett a sikerhez. Sosem tudta pontosan hová tenni az előtte álló varázslót, noha régóta, jól kipróbáltan használta őt az elsőszámú, legértékesebb hadi eszközeként. Tagadhatatlan hogy ezzel a helyzettel nagyjából mindezidáig mindketten elégedettek voltak. Legalábbis látszatra. Bár nálánál jobban senki sem ismerte a fiatalembert, és aligha volt más élő, aki elmondhatta magáról, hogy közelebb került a tüskés, zárkózott tanerőhöz, vagy hogy mélyebben ismerte a múltját, motivációit, mint ő maga, nem ringatta magát tévképzetekbe, és merőben távol állt tőle az a szintű arrogancia, hogy ki merte volna jelenteni: Tudja, kicsoda Perselus Piton. Nem, jó ideje szilárd meggyőződése volt, hogy régen, még a másik fiatalkorában, amikor a gondjaira bízott diák volt itt, elmulasztott észrevenni bizonyos dolgokat, és biztos volt benne, hogy azóta is számos részlet kerülte el a figyelmét. Elvégre alkalmazottja nem csupán mindenidők legfiatalabb bájitalmestere, de legkiválóbb occlumensse is volt. Nem áltatta magát azzal, hogy ő maga sokkal többet látna annál a férfi igazi személyiségéből, mint bárki más a környezetében: pontosan annyit, amennyit az látszani enged magából. Nos, most itt volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy lerántsa mulasztásairól a leplet, és a maszk mögé lásson!

− Ami azt illeti, én veled szeretném kipróbálni ezt a kis kísérletet, hátha jobban kiismerhetlek majd utána. − emelte csillogó, kék szemeit áldozatára az igazgató, ám Piton, ahelyett hogy megkönnyebbült, vagy visszamosolyogott volna, megmerevedett, arcáról minden érzelem eltűnt, és a jó megfigyelő is csupán tekintete egyetlen röpke villanásából fedezhette volna fel, hogy milyen mély sebet is kapott az imént, amikor formális, élettelen hangon lassan megszólalt.

− Igazgató úr, azt hittem ennyi év után kellőképpen bizonyítottam a hűségemet a Rend és ön felé, és ha a többiekét nem is, legalább a maga bizalmát elnyertem. Aligha szolgáltam rá a kételyeire...

− Dehogy, dehogy! Hová gondolsz, édes fiam! Nem erről van szó. A varázslat csupán arra elegendő, hogy jobban megértsük a másikat, a leírás szerint csupán néhány órára a másik bőrében érezzük magunkat. Képzeld el, hogy milyen hatalmas lehetőségek rejlenek ebben a varázsigében, milyen egyszerűen meg lehetne békíteni a haragosokat, ha jobban megértenénk egymás álláspontját. Az elfogott halálfalóktól ezek után erőszakmentesen szerezhetnénk be a szükséges információkat, és közben azt is megérthetnénk, hogy mi indította őket el azon az úton, mely arra vitte őket, hogy Tom csatlósai legyenek. Ha ezeknek a motivációit meg tudnánk fejteni, talán lehetőségünk lenne a társadalmunk hiányosságainak kiküszöbölésével megakadályozni, hogy a jövőben egy újabb háború és egy új Voldemort jöjjön létre. − Piton erre csak egykedvűen felvonta a szemöldökét.

− Befejezte? − Hah, az örök optimista! Mikor adja már föl az emberiség megmenthetőségébe vetett ostoba tévhitét? De hát nem pontosan ezért csodálta ő maga is mentorát? A képességéért, hogy a mindenkinek képes volt adni egy második lehetőséget. Még neki is! Bár mi tagadás rendesen megkérte az árát, és ő fizet is érte a mai napig! De azért legalább egyvalaki maradjon itt a realitások talaján, ha másért nem is, ezért feltétlenül szükséges minimum egy mardekáros mindenféle griffendélesektől és hugrabugosoktól uralt csoportosulásban.

− Miért, talán nem tetszett? − Dumbledore szomorúan konstatálta, hogy ha meg is győzte a fiatalembert a belé vetett megingathatatlan hitéről, az továbbra sem váltott vissza a korábbi tegeződésre, és ha a hangulat enyhült is annyit, hogy visszatérjen a rideg formalitásoktól a szokásos szarkasztikus hangvételéhez, még mindig a félreértés hatása alatt áll. Már rég megfigyelte: annak ellenére, hogy kollégákként több, mint egy évtizede összetegeződtek, ha konfliktus alakul ki közöttük, Perselus rögtön megtartja az óvatos, három lépés távolságot, és a magázódás sajnos az elzárkózásának egyik eszköze volt, miként az is, hogy ilyenkor mindig hivatalosan igazgató úrnak szólítja.

− Ó, igazán nagy ívű beszéd volt! Nyilván sokat gondolkodott rajta, tökéletesen sikerült a főpróba, holnap már akár magának a miniszternek is előadhatja. Azért nem ajánlanám, hogy őt is az éjszaka közepén zavarja retorikai képességeinek fitogtatásával, aligha értékelné, ha emiatt rángatnák ki a puha, meleg ágyából. Már így is sültbolondnak tartja magát. Nem kéne több okot szolgáltatnia neki, hogy a Mungó zártoszályára szállíttassa.

− Nem arra gondolok, magára az ideára!

− Nem értem, hogy miben érint ez engem. Hidegen hagynak az efféle kísérletek, nekem erre a célra tökéletesen megbízható eszközeim vannak: Veritaszérum és Legilimencia.

− Pedig beláthatnád, hogy te vagy a tökéletes kísérleti alany erre.

− Tudtommal az én motivációimat már sikeresen feltárta tizenöt évvel ezelőtt, méghozzá egy igen kellemetlen emlékű találkozó során. Kár lenne rám pazarolnia ezt a kivételes lehetőséget. Célszerűbb lenne tán Potteren alkalmazni, ki tudja, hátha végre rájövünk, hogy mi rejtőzik amögött az ostoba szemüveg mögött. Hajlok néha arra, hogy igazat adjak Miss Lovegoodnak, miszerint Potter koponyája tele van narglikkal, vagy mikkel. Bizonyára azok űzik éjről éjre a folyosókra bolyongani, és nem az apai gének.

− Mik?

− Mindegy, tűnődöm néha, hogy volt-e egyáltalán mugli ismeret a te idődben Albus, feltűnően tudatlan vagy ahhoz képest, hogy egy bizonyos feketemágus előszeretettel csúfol mugliszerető bolondnak. − A fent nevezett erre csak jóindulatúan elmosolyodott, végre megtört a jég! Újra tegeződnek.

− Áh, milyen eredeti ötlet tőled fiam! − tért gyorsan vissza az eredeti témára. − De az első kísérletet nem szeretném ily csekélységekre pazarolni, nagyobb falakat döngetnék én inkább annál, már ha érted mire célzok. − nézett félhold alakú szemüvege mögül átható tekintettel a kiszemeltre.

− Nekem viszont eszem ágában sincs részt venni ebben az őrületben! Keress magnak másik palimadarat! − Az öreg csak zavartan pislogott rá. − Olyan idióta griffendélest, aki bármit megtesz a kedvedért, csak hogy ki ne vesszen az az átkozott csillogás a két szép kék szemedből! − csattant fel ingerülten, ugyanakkor jól szórakozva magában. − Kevéssé ismert tény volt a nyilvánosság számára, hogy Dumbledore imádta bosszantásul "fiamnak" nevezni volt diákját, Piton pedig ezt rendre azzal torolta meg, hogy mugli múltjából származó szavakkal vagdalkozott válogatás nélkül.

− Ugyan fiam, ne mond, hogy egyáltalán nem is érdekel, mi ez. Ismerlek már Perselus. Képtelen vagy ellenállni egy új felfedezésnek, ez az ami vérbeli tudóssá tesz téged: minden ismeret felkelti az érdeklődésedet. − A vérbeli tudós nagyot sóhajtott, hirtelen kiszállt belőle minden harci lelkesedés, és úrrá lett rajta a napok óta elnyomott fáradtság.

− Mit akarsz pontosan?

− Szeretném, ha megnéznéd a szövegeket, és legalább véleményt mondanál róla, bizonyos részeit ugyanis nem igazán értem.

− Nocsak − vonta föl kétkedő cinizmussal a szemöldökét Piton −, a nagy Albus Dumbledore-t érdekli egyszeriben a véleményem. Bezzeg, amikor az SVK tanárokat bíráltam, azt elengedte a füle mellett. − Az öreg erre döbbenetet színlelve összevonta a bozontos szemöldökét.

− A szakértelmedet a bájitalok és a mágiaelmélet, különösen a sötét varázslatok terén mindig elismertem fiam. Minden szóbeszéd ellenére magam sosem voltam annyira jártas a mágia ezen területein, hogy tizenöt évesen már új varázslatokat, vagy bájitalokat találtam volna fel. Tudományos érdemeid már most messze meghaladják az enyéméit. − Ha Dumbledore abban reménykedett, hogy holmi hízelgéssel megenyhítheti bájitalmestere szilárd elhatározását, akkor rossz mardekárossal kezdett. Piton ugyanis rögtön leragadt a problémafelvetésnél, és a többit meg sem hallotta.

− Attól tartasz, hogy sötét varázslat lenne? − kérdezte komolyan.

− Mi? Nem, nem. Egyáltalán nem. De biztos, ami biztos, azért jobb lenne, ha magad is megnéznéd, különösen, mert valami bájitalt is említenek az apró betűs részben.

A mardekáros hümmögve közelebb ment, és elmélyülten kezdte el tanulmányozni az eredeti kéziratot, míg az igazgató a jegyzeteit olvasta újra. Még hogy apró betűs rész, tudományos munkákban nincs olyan. Egy kísérletnél minden egyes adat fontos! Az idős varázsló azonban jól láthatóan kihagyta ezt a részt, mivelhogy nem tartozott szervesen a varázslat leírásához, inkább egy későbbi kiegészítésnek tűnt, ami a nem megfelelő tinta miatt az idők során elmosódott a pergamenen. Alig lehetett első olvasatra egy-két szót kiolvasni belőle, ám ahogy Perselus egyre jobban meresztgette a szemét, sikerült a nagyját többé-kevésbé megfejtenie.

Egy bizonyos bájitalról írtak benne, amit a varázsigék elkántálása előtt kellett elfogyasztania a jelenlévőknek, hogy biztonságossá tegye annak a kimenetelét. Figyelmeztetett, hogy a főzet elhagyása mellett, az amúgy teljesen ártalmatlan bűbáj alkalmazása, mely most már biztosan nem tartozott a sötét mágia köreibe, kiszámíthatatlan, sőt egyenesen beláthatatlan következményekkel járhat. Sajnos az a rész, ahol a bájital pontos elkészítését rögzítették, teljesen kivehetetlen volt néhány szófoszlány kivételével, mint a feketeüröm... nadálytő... négyszer keverd... alacsony lángon... Piton szája gúnyosan elhúzódott. Nos ez komoly akadályt jelent abban, hogy Albus végrehajtsa az "évszázad mókáját". De legalább ő sem eshet áldozatul egy szenilis vénember megvadult lelkesedésének, aki amúgy a korszak leghatalmasabb varázslójának hírében állt, és méltán érdemelte ki a fiatalabb férfi tiszteletét és nagyrabecsülését, ha ezt nem is állt szándékában megosztani vele. Ellenkezőleg! Ám a következő pillanat ismételten bebizonyította, hogy olykor még Perselus Piton is csalatkozhat az ítélőképességében. Épp az igazgatóhoz fordult volna ugyanis, hogy megossza vele a sajnálatos hírt, amikor annak hozzá intézett szavait tudatosította magában. Abban a pillanatban már tudta, hogy elkésett.

Időközben Albus Dumbledore, mint egy megszállott, teljesen belemerült abba a foglalatoskodásába, hogy jegyzetei alapján rekonstruálja a varázsigék helyes kiejtését és a hozzá tartozó megfelelő pálcamozdulatot. Mikor végre elégedetten úgy döntött, hogy sikerrel járt − egyetlen további gondolatot sem pazarolva arra, hogy mit is csinál −, kollégájához fordult, hogy megossza vele örömét.

− Perselus, Perselus, azt hiszem sikerült! Rájöttem, hogyan kell helyesen önteni a varázslatot. Nézd, nagyon egyszerű, látod, a pálcával csak így egy nyolcas formájában intesz, s közben azt mondod: Animam anima permuto.**

Még hallotta, hogy Perselus felpattan és felkiált, hogy Albus, ne! Aztán a pálcájából kitörő kék fény kettéválva, mindkettőjük mellkasába csapódott, és méterekkel hátrarepítette őket. Mielőtt még az íróasztalának csapódva elvesztette volna az eszméletét arra gondolt, hogy kis szerencsével Piton előtt tér majd remélhetőleg magához, és lesz ideje elmenekülni, különben senki se akadályozhatja meg, hogy bájitalmesterét az Azkabanba hurcolják gyilkosságért.

* "A jó barát lelkem fele" /Horatius: Ódák I. III.8./

** Saját alkotás: Lelket lélekkel cserélek fel.