A hajó újra megrázkódott, ezúttal erősebben. SOKKAL erősebben. A komp két utasa összenézett, de nem kellett szólniuk semmit ahhoz, hogy tudják, ha ez így megy tovább, nem sok idejük van hátra, amíg leszedik őket. Ami nem is csoda, hiszen egy föderációs kompnak nem lehetett túl sok esélye két jem'hadar hajóval szemben.

Újabb vészes rázkódás következett, hogy Garakot – ugyanis ő volt az egyik utas – majdnem kivetette a székből, amelyen ült.

– Egy ilyen fejlett csoport, mint a Föderáció, igazán ismerhetné a biztonsági öv fogalmát – szólalt meg.

A mellette ülő Julian Bashir akarata ellenére elmosolyodott.

– Örülök, hogy még most sem veszítette el legendás humorérzékét, de inkább azt mondja meg, van-e valami ötlete?

– Nekem?

– Maga a volt obszidián rendi ügynök!

– Maga a génmanpulált, mostanra tucatnyi ötlettel kellett volna előrukkolnia.

Julian arca kissé megrándult, de figyelmeztette magát, hogy sértettségét később is ápolgathatja, már HA életben lesznek még, mikor eljön az ideje.

– Jó, ha ötlet kell, hát itt van egy: egy M típusú bolygó, alig egy fényévnyire innen.

– Bravó. Na látja, megy ez magának.

– Ne dumáljon, hanem vezessen – förmedt rá a doktor türelmét vesztve, mert az egy hónapos fogság után kevésbé volt vevő a kardassziai fanyar stílusára.

Több szó nem is esett köztük a legszükségesebbeken kívül, mint például: a pajzs levált, belépünk az atmoszférába és így tovább, míg végül ritkulni látszott az őket érő jem'hadar lövések gyakorisága, aztán pedig teljesen le is állt. Persze mindketten tudták, hogy közel sem lélegezhetnek fel, hamarosan pedig világossá vált, hogy az ellenségen kívül jelenleg más, sokkal sürgetőbb problémával kell megküzdeniük.

– Nem biztos, hogy a hajó kibírja a landolást – jelentette be szenvtelen hangon a kardassziai.

– Sejtettem – jött a tömör válasz.

Miután ezt így „megbeszélték", kissé szorosabbra markolták a szék karfáját, és várták az elkerülhetetlent.

Recsegés-ropogás hallatszott, hatalmas rázkódás ide-oda, pár villanásnyi kép a tájból, ami egyre közeledik… a fák lombja, ami egyre hatalmasabbnak látszik… kész téboly!

Pár perc múlva pedig csend…

– Halotti csend – jutott Julian eszébe, ahogy feleszmélt és nyögve a hátára fordult. Várjunk csak… a hátára? Hogy került a földre? – Ha megölnek sem emlékszem rá! Bár ki tudja… lehet, hogy már halott vagyok. Ha igen, akkor a halál eléggé fájdalmas dolog.

– Á, látom felébredt, doktor – hallott egy ismerős hangot maga felett, mire szemhéja azonnal felpattant. Pár pillanatig csak egy elmosódott pacát látott, így aztán pislognia kellett néhányat, míg végül kitisztult a kép.

– Garak…

– Úgy van.

– Gondolom lezuhantunk.

– Le.

– És élünk.

– Nekem nagyon úgy tűnik.

Juliannak csak ekkor tűnt fel, hogy a talaj lágyan himbálózik alatta. Egészen lágyan. Eddig azért nem figyelt fel a dologra, mert azt hitte, talán az esés következtében képzelődik, de most már egészen világosan érezte… az egész hajó mozog.

– Garak… – kezdte, de nem kellett folytatnia.

– Úgy van, doktor, még nem értünk földet egészen. Egy fán lógunk.

– Mióta? Meddig voltam eszméletlen?

– Csak pár percig. A zuhanásnál kiesett a székből, és beverte a fejét.

– Tudja, amit arról a biztonsági övről mondott, nem is volt hülyeség.

– Egy szóval se mondtam, hogy az csak humor volt.

Julian körülnézett.

– Nem kéne lemásznunk?

– Alig hiszem – közölte a másik, érdeklődve nézve az ember küszködését, aki megpróbált felülni, kevés sikerrel. A tekintetük találkozott, és Garaknak majdnem mosolyognia kellett azon a pillantáson, amit a fiatal orvos feléje lövellt, és aminek egyértelmű üzenete az volt: Ha kinézgélte magát, igazán segíthetne!

– És mért nem? – fűzte tovább a gondolatmenetet a fiatalember, miután erős kezek megragadták, és végre ülő helyzetben találta magát.

– Magának még nem volt alkalma kinézni az ablakon, így megbocsátom, hogy így ragaszkodik ehhez az elképzeléshez – mondta csevegő hangon Garak, mintha épp ebédnél ücsörögnének, és más gondjuk nem lenne, mint a lassú kiszolgálás Quark bárjában.

– GARAK…

– Több, mint húsz méterre vagyunk a földtől. Ez sajnos nem sima körtefa anyuci kertjében.

– Remek! – hunyta be a szemét Julian fáradtan. – Akkor itt fogunk kuksolni, míg a jem'hadar ránk nem talál?

Az ág, amin a komp megakadt, szavait szinte azonnal meghazudtolva fülsüketítő recsegés-ropogásba kezdett.

– Alig hiszem – felelte megint a szabó. – A gondunk, azt hiszem, magától is megoldódik hamarosan. Kiszámolta már, mekkora sebességgel fogunk becsapódni? Magának ez úgyis csak pár másodpercig tart.

Újabb szurkálódó megjegyzés génmanipulált mivoltára! Julian több mint bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét, de ennél többre jelenleg nem futotta, ugyanis egy utolsó reccsenéssel a fa megszabadult nem kívánt terhétől, ők meg gyorsan megmarkolták az első kezük ügyébe eső, szilárdnak tűnő kapaszkodót, és imádkoztak, hogy élve megússzák.

Minden kellemetlenség ellenére ez a második zuhanás már korántsem volt olyan vészes, mint az előbbi. Amikor végre csattanva újra megállapodtak, Julian lazítása a burkolatdarabon, amibe fogódzkodott enyhült, ő pedig lassan újra a hátára feküdt, és hallgatta a hirtelen beálló csendet. A hihetetlenül NAGY csendet, azt a fajtát, ami szinte ordít az ember fülébe. Nem is bírta ki, hogy végül meg ne törje.

– Au! – kommentálta minden különösebb érzelem nélkül a landolást. – Hát ez kellemes volt.

– Az.

Lassan feltápászkodtak, és a törmelékdarabokat kerülgetve kikászálódtak a hasznavehetetlenné vált gépből.

– Gondolom, nem nagyon lehet megjavítani... – pillantott a jobb napokat látott járműre, nagyot sóhajtva.

– Megpróbálhatja, de én nem sok reményt fűzök a dologhoz – vont vállat a másik.

– És a jeladó?

– Mindjárt megnézem – indult el Garak újra a roncs felé, a doktor pedig, aki a földet érés óta most először érezte újra a fejébe hasító fájdalmat, úgy döntött, leül és megnézi mennyire komoly a baj. Pár perc múlva megállapította, hogy ebbe valószínűleg nem fog belehalni, a folyamat közben viszont volt ideje eltűnődni az eseményekről... Hát volt miről, az biztos!

Először is, a fogság... az egy hónap alatt, amíg ott volt, folyamatosan azt ismételgette magában, hogy van remény, hogy a többiek úgyis megtalálják, seperc alatt újra az állomáson lehet, és talán addig még életben is marad valahogyan...

Teltek a napok, hetek... és lassan kezdte kapiskálni, hogy ha tudnák, hogy itt van, már történt volna valami, bármi…

De nem volt hajlandó elkezdeni az alternatívákon töprengeni. Tudta, hogy amint elkezdte a "mi lenne, ha" játékot, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudna kikeveredni belőle.

Elvégre csak nem játszhatja az elcserélt olyan jól a szerepét, hogy a legjobb barátai ne jöjjenek rá, hogy valami nem stimmel. Rá kell, hogy jöjjenek! Rá FOGNAK jönni!

És ott voltak még mellette rabtársai is. Bár kissé zavaros lelkiismerettel, de be kellett vallania saját magának is, hogy ha egyedül lenne, valószínűleg már rég begolyózott volna, és bár nem szép dolog, hogy mások baján örvendezzen, azért a tény, hogy nem volt egészen önmagára utalva a rabság alatt, sokat segített annak elviselésében. A társaság pedig csupa válogatott főből állt, válogatott fajok, válogatott képviselőiből. Népük krémje, ahogy magában fogalmazott, és sokszor meg is fordult a fejében, hogy ő ugyan mit keres itt köztük? Miért gondolja a jem'hadar, hogy felér egy Tainnal, vagy egy klingon tábornokkal? Az ellenség célja nyilván az, hogy a velük szemben álló fajok kulcsfiguráit kivonja a forgalomból, és elcseréltekkel helyettesítse őket, ezzel is zavart keltve az ellenállók soraiban. Ez eddig rendben is volna, de hogy jön ő ide? Persze, főtiszt egy stratégiailag kulcsfontosságú űrállomáson, de ORVOSI főtiszt és nem valami nagy hadvezér, mint a vele egy cellában raboskodók. Jobban nem is különbözhetett volna tőlük.

A reményt, amit annyira határozottan igyekezett ápolgatni, a többiek nem nagyon osztották, és ezt nem egyszer meg is mondták, egyenesen a képébe (elvégre, aligha találhat az ember józanabb "segítőtársakat" egy kardassziainál, vagy pláne egy vulkáninál) A klingon tábornokot is szinte már csak a népére jellemző makacsság, meg saját klingon léte tartotta életben, s a többiekkel sem volt jobb a helyzet.

És ott volt még Tain. Ha Julian gondolta is, hogy valaha még találkoznak, azt soha nem sejtette, hogy éppen egy ilyen elátkozott helyen, és ilyen mostoha körülmények között. Az igazat megvallva eléggé remélte, hogy SOHA többé nem kell újra szembenéznie ezzel a rezzenéstelen szempárral, ami a legtöbb kardassziainak sajátja volt, de nála még a szokottnál is erőteljesebben hatott. Juliannek elég volt szimplán visszagondolnia első találkozásukra, mindig rögtön kirázta tőle a hideg. Nem is tudta, hogy lehetett olyan őrült, hogy megkockáztassa azt az utat, de hát Garak élete volt a tét, így sok választása nem nagyon maradt. Persze figyelmen kívül is hagyhatta volna a férfi kérését... hogy ne kapcsolják vissza az implantátumot, de orvos volt... és Garak barátja... ő legalábbis annak tartotta magát, ha nem tudta is, a másik ugyanígy érez-e. Nála sosem lehetett tudni... ha az ember azt hitte, már elég jól kiismerte, mindig csalódnia kellett, méghozzá nagyot.

És itt volt még ez a génmanipulált dolog... ha nem mutatta is kifelé, Juliant még mindig zavarta – persze, hogy is ne zavarta volna? –, az legtöbb ember reakciója. Barátai ugyan biztosították róla, hogy számukra ugyanaz az ember maradt, mint eddig volt, és nem tekintenek rá másképpen, de azért észrevett egy-két titokban odavetett pillantást, és néhány elsuttogott megjegyzés is a fülébe jutott.

Garakkal pedig megint más volt a helyzet. Amióta megtudta, mi történt, állandóan ezekkel az elmés beszólásokkal dobálózott, s bár egyértelműen humorosnak szánta őket, a fiatal orvos szíve mindig összeszorult a csalódottságtól, ha meghallotta a gúnyos szavakat. Épp az volt bennük a legrosszabb, hogy nem lehetett tudni, tényleg csak viccnek szánták-e őket, vagy egészen komolyan kell venni minden szót.

Másrészről viszont… hogy épp Tain Garak apja…

Nem felejtette el a kardassziai tekintetét, amikor az ránézett a haldokló férfi mellől. Ez az egész valahogy túl hihetetlen volt ahhoz, hogy ilyen hamar napirendre térjen fölötte… Julian mindig is csodálta a kémből lett szabót, és a férfi azon képességét, ami őbenne sosem volt meg; azt a könnyed szenvtelenséget, amit a legnehezebb helyzetben is simán magára tudott ölteni, és amit jelenleg is alkalmazott, hogy a Tain halála feletti mindenfajta érzelmeket, legyen az bánat, elkeseredés, megkönnyebbülés – esetleg mind egyszerre –, így magába tudja fojtani. Akkor ott, abban a börtöncellában viszont, talán az első alkalommal, mióta megismerték egymást, mégsem sikerült a nemtörődömség maszkját magára erőltetni. Lehullott róla, hogy hagyja végre megcsillanni az igazi Garakot, még ha csak pár pillanatra is. Julian el sem tudta képzelni, mi játszódhat le most a fejében, és bár szívesen látott volna még ebből az új Garakból többet is, azt azért leszögezte magában, hogy ha hasonló körülmények kellenek ahhoz, hogy ez megtörténjen, inkább megelégszik a régivel is.

Gondolataiból egy elfojtott kardassziai nyelvű káromkodás rázta fel, és a szokatlan hang kis mosolyt csalt az ajkaira. Na persze elég fancsali mosoly volt ez, mert a helyzet nem is adhatott volna kevesebb okot a somolygásra. Garakból nem sokat láthatott, mert a férfi derékig a pórul járt komp roncsai között hasalt, így csak két láb látszott belőle. Pár pillanatra eszébe jutott a másik hajó, amin a többiek menekültek, hogy ők vajon jobban jártak-e, vagy ne adj isten még ennél is rosszabbul...

Nem, nem, nem! Ha eddig ilyen jól ment a pozitív gondolkodás, ezután is menni fog. Talán máris biztonságos űrben tartanak hazafelé, pár óra múlva pedig elindul értünk egy mentőosztag… vagy valami.

A hirtelen fejébe hasító fájdalom váratlanul érte; kezét odakapva pulzáló homlokára szorította a tenyerét, a hirtelen hányingerrel küszködve egy fának vetette a hátát, és mélyeket lélegezve szorosan behunyta a szemét. Bár nem érezte, hogy elszundított volna, legközelebb mégis arra eszmélt, hogy egy kéz rázogatja a vállát.

– Jól van már, ébren vagyok, abbahagyhatja – dörmögte erőteljesnek szánt, mégis álmosan motyogósra sikerült hangon.

– Ha már kialudta magát, ideje lenne indulni – noszogatta Garak portól maszatos arcát törölgetve, miközben fél szemmel őt figyelte. – Jól van? Eléggé sápadt.

– Naná, remekül – vágta rá Julian, rá nem jellemző ingerült stílusban, amit azonnal meg is bánt, mert az éles hang csak szaporította a szeme előtt villogó, táncoló sötét foltokat. –Sajnálom – tette hozzá azonnal. – Csak fejfájás. Majd elmúlik.

– Vagyis készen áll az indulásra? – érdeklődött Garak, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva az előbbi kifakadást.

– Fogjuk rá. Mi van a jeladóval?

– Reménytelen – vonta meg vállát a szabó, és Julian hóna alá nyúlva, felsegítette társát a földről. – De talán jobb is így. Nagyon valószínű, hogy barátok helyett csak az ellenséget csődítette volna ide.

– Ebben van valami – értett egyet Julian, pár pillanatig a fa törzsébe kapaszkodva, s csak akkor nézve fel újra, mikor már nem forgott vele a világ. Már a gondolatra is rosszul lett, hogy most keresztül kell caplatnia ezen az átkozott erdőn, merthogy mi tagadás: éhes, szomjas volt, és hihetetlenül elnyűttnek érezte magát.

– Ne nyavalyogj! – korholta magát. – Kijutottál a jem'hadar fogságból. Egyelőre legyen elég ennyi.

– És most hova?

– Innen el – indult meg Garak egy kisebb csomagot a hátára dobva. A doktor kissé botladozva követte.

– Abban mi van? – bökött ujjával a táska felé.

– Élelem. Már amennyit meg lehetett menteni belőle. Nem sok.

– Oh. Na és…

– Doktor! Bármennyire is értékelem kíváncsi természetét, talán jobb lenne, ha egy darabig csöndben ballagnánk tovább.

Julian elhúzta a száját, és magában morgott egy-két keresetlen szót az orra alatt, fennhangon viszont csak ennyit: – Ahogy óhajtja.

Ezentúl aztán nem is hallatszott más, csak a száraz avar recsegése-ropogása a lábuk alatt, meg a madarak csicsergése az ágak között. A jelenet akár még idilli is lehetett volna, ha nem számítják a minden bizonnyal nyakukban kullogó jem'hadar hordákat, akiknek igen valószínű jelenléte minden útjukba kerülő bokrot potenciális veszélyforrássá változtatott a fárasztó gyaloglás közben.

A csend még a halántékában tovább lüktető fájdalomnál is kezdte jobban zavarni Juliant. Azt persze megértette, hogy Garak nincs éppen csevegős kedvében, neki viszont vagy ezer kérdése lett volna hozzá, ráadásul többségük meglehetősen kellemetlen. Legjobban az fúrta az oldalát, hogy vajon hogy a fenébe nem tűnt fel senkinek ott az állomáson, hogy egy alakváltó sétafikál közöttük az ő bőrébe bújva. Hát ennyire nem ismerik?

Időről időre megállt, letörölte az izzadtságot az arcáról, majd folytatta útját a tempósan előtte nyargaló kardassziai nyomában. Más körülmények között meg se kottyant volna neki ez a kis „séta", de a fogság hosszú napjai egyáltalán nem javítottak a kondícióján, feje pedig makacsul hasogatott tovább, így az erőltetett tempótól lassanként kapkodni kezdett levegő után.

– Tudom már… – szólalt meg végül zihálva –, míg én raboskodtam, maga a következő talarian tájfutó derbire készült.

Garak válaszra sem méltatta, de azért enyhített a tempón, jelezve, elértette a célzást.

– Mondja, meddig megyünk még? – firtatta két perc múlva Julian, bár maga is tudta, eléggé gyerekesen hangzik a kérdés.

– Amíg egy jó helyet nem találunk.

– Jó helyet mire?

– Homokvár építésre! – fakadt ki végül a másik. – Rejtőzésre, miért mégis mire számított?

– Nagyon vicces.

Garak sóhajtva ledobta a táskát a földre, és leült egy közeli farönkre, kinyújtóztatva lábait. Ezen a helyen a fák lombja nem volt olyan sűrű, így a nap átsütött az ágak között, foltokat vetve a lábuk elé, és éles fénybe vonva izzadt arcukat.

– Maga aztán nem változott semmit – jelentette ki, az időközben szintén helyet foglalt orvosnak.

– Maga se.

– Az alteregójával sokkal könnyebb volt kijönni. Ha más nem, legalább ez gyanús lehetett volna – mondta Garak csevegő hangnemben. Julian a cipője orrát kezdte figyelmesen fürkészni, a kardassziai pedig megemelte a szemöldökét.

– Szóval tényleg igaz…

A doktorra nem jellemző halk megjegyzés aggódó homlokráncolást csalt a szabó arcára, ami azonban nem tartott pár másodpercnél tovább.

– Kifejtené, mire gondol?

Julian, mintha csak most venné észre, hogy ott van, felkapta a fejét, de rögtön meg is bánta a hirtelen mozdulatot.

– Hát csak… nem értem – dadogta a homlokát masszírozva. – Azt hittem, már rég felfedezték a csalást, és csak azért nem jön senki a segítségünkre, mert nem tudják hol tartanak fogva. Ehelyett…

– Ehelyett azt kell hallania, hogy mindenki remekül megvolt a második számú Julian Bashirrel, és ez kellemetlen – fejezte be helyette szenvtelen hangon a mondatot a másik.

– Örülök, hogy így átlátja a helyzetet – csattant fel.

Garak megint csak megvonta a vállát. Lassan szokásává vált ez a mozdulat.

– Legtöbbször nem látjuk azt, ami ott van az orrunk előtt. Így visszagondolva voltak jelek, amik kételkedésre adhattak volna okot. Több száz is.

– Akkor?

– Az idő és hely nem a legalkalmasabb erre a beszélgetésre. Eleget pihent már? – állt fel határozottan Garak.

– NEM! És ne térjen ki a kérdés elől.

A kardassziai halk, kellemetlen hangon felnevetett.

– Kitérni? Figyelmeztetnem kell, nem vagyok olyan kedvemben, hogy ostoba kérdésekre válaszolgassak.

Julian kissé döbbenten vette tudomásul a másik tekintetében hirtelen megjelenő ridegséget. Na, ez megint egy másik Garak volt! Nem a szabó, vagy a „majdnem" barát, inkább... ilyennek képzelte el az egykori kémet. Ha a másikat, akit Tain halálakor látott, szerette volna jobban megismerni, akkor EZT itt soha nem akarta újra látni. Majdnem megijedt tőle.

De csak majdnem. A rohadt életbe, egy hónapig sanyargatták azok átkozott jem'hadarok, a barátai közben vidáman korzóztak az állomáson, mit sem sejtve iszogatva, nevetgélve egy elcserélttel, most meg lezuhant egy idegen bolygón, egy komppal, meg egy kardassziaival, aki valami hülye idiótának nézi, megjegyzéseket tesz rá, és azt várja, hogy ezt szótlanul tűrje! Hah! Na azt már nem! Joga van válaszokat kapni, még ha bele kell is sétálnia értük egy szabóvá lefokozott obszidián rendi kém sértett önérzetébe!

– Felőlem felhúzhatja magát, amennyire akarja, és leverheti rajtam, hogy Tain halálán emészti magát, de bocsásson meg, ha én nem akarok asszisztálni hozzá! – kiabálta vöröslő fejjel.

Garak, ha meglepődött is, nem mutatta, tekintetéből viszont visszább húzódott az előbbi gyilkos kifejezés. Hogy miért? A doktor előbbi megjegyzése Tainról kicsit fájt, mert… talán igaz volt. Valóban azért beszél így Bashirrel, mert nincs itt más, akin kitöltheti apja halála felett érzett… hát azt a valamit, amit érzett, bármi legyen is az?

– Szerintem nem én vagyok az, aki felhúzta magát, kedves doktor. Talán jobban beütötte a fejét, mint gondoltam. Ez az ordibáló stílus nem magára vall.

A férfi nyugodt hangja nem hogy lecsillapította, csak még inkább fokozta a fiatalember dühét.

– Egy rohadt dzsungel kellős közepén vagyunk! Annyit kiabálok, amennyit tetszik!

– Jó, de akkor kiabáljon valahol másutt – fordult el Garak, felkapva csomagját, látványos mozdulataival jelezve, hogy indulni készül. – Ha a nyakára akarja csődíteni az ellenséget, felőlem megteheti, de én már nem leszek itt, mikor ez megtörténik.

– Nem megyek innen sehova, amíg nem válaszolt a kérdéseimre!

– Nem tett fel semmilyen kérdést.

– Mert nem hagyta! De, ahogy óhajtja! HA már olyan mindentudó, mért nem vette észre, hogy egy elcserélttel ebédel minden héten? Miért tesz minden bizonnyal sértőnek szánt megjegyzéseket génmanipulált mivoltomra! Miért hagyta, hogy ott legyek, mikor Tain meghalt, és így megtudjam, ő volt az apja, ha utána tudomást sem vesz róla, hogy megtörtént a dolog? Mit keresünk mi itt, és mit ordibálok, amikor ez egyáltalán nem szokásom? Kezdek megbolondulni…

Hangja fokozatosan halkult, míg végül erősen lihegve abbahagyta, a csend pedig lassanként visszaereszkedett az erdőre, mintha azt kérdezte volna: mi volt ez az egész?

És Julian legszívesebben ezt kérdezte volna önmagától is. A vörös köd lassan elszállt, utat adva az értetlenségnek, megbánásnak és… a fekete foltoknak, amik ismét megszaporodtak a szeme előtt. Ekkor egy kezet érzett a vállán.

– Jöjjön – mondta egy szelíd hang. – Mikor az érzékelők még működőképesek voltak a kompon, kinéztem egy helyet, ahol érdemes lehet elrejtőzni. Már nincs messze. Indulnunk kéne.

A doktor bólintott. A kéz eltűnt a válláról, ő pedig elindult. Immár hálás volt a csendért. Ólmos fáradtság vett rajta erőt, így erőlködnie sem kellett, hogy visszafojtsa gondolatait, amik egyébként kínozták volna egy hasonló jelenet után. Inkább arra koncentrált, hogy mozgásban tartsa magát. Egyik láb a másik után… jól van, fog ez menni!

Pár perc múlva, amit inkább óráknak érzett, egy barlang ásító szája meredt fel előttük. Először észre sem vette, annyira bámulta lába előtt az avart, így hát megint csak Garak karja és hangja állította meg.

– Itt volnánk.

Már biccentésre sem volt ereje. Amint beértek a viszonylagos biztonságot nyújtó félhomályba, lehanyatlott egy barátságosnak tűnő fal mellé, és szinte azonnal elnyomta az álom.