Angyalok kora
I. Kimondott és kimondatlan imák
Alaszka, SHIELD kutató- és katonai bázis, napjainkban,
A SHIELD egyik bázisa Észak-Amerika tetején, mélyen a hegyek között foglalt helyet, egy hétszáz méteres tengerszint feletti magassággal rendelkező völgy szívében, megfelelő távolságra a legközelebbi lakott településtől. A háromezer méter magas ormokat megfagyott hó borította, az örök tél birodalmában jeges szél süvített a sziklák között és szürke viharfelhők gomolyogtak az égen. A nap már hónapok óta nem mosolygott a földre, a vastag felhőréteg még a csillagok fényének útját is megtörte. Éjjel koromsötét, nappal fehér félhomály volt. Minden második nap jeges hóvihar tombolt odakint. A völgyet sem kímélte, akár csak a befagyott ormokat, amikről lavinaként távozott a tehetetlen hó-mennyiség. Ez a vihar viszont szünet nélkül tombolt a bázison dolgozó emberek egyre reményvesztettebb lelkében. Hiába volt a hatalmas építmény félig a felszín felett, hiába lehettek méretes üvegablakok az elhagyatott vidéknek hála, a nap egy árva, aranyló sugara sem érte el azokat egy örökkévalóság óta.
Az igazgató, Nick Fury, egy hete érkezett az újoncok végső vizsgáinak értékelése végett, és természetesen Coulson ügynök is vele tartott. Ez utóbbi új tagokat keresett a jelenleg ötfős csapatához. Ward, May, Fitz, Simmons és Skye remek csapatot alkottak, viszont az ügyek, amikkel foglalkozniuk kellett egyre bonyolódtak. Először még csak az Extremis-szel fertőzöttek, a Rising Tide emberei, de később sokkal nagyobb fenyegetés. Más világból származó ősi fegyver ereje, Asgardiak, két dimenzió között ragadt „szellemek"... Természetfeletti erővel, közel mágikus képességekkel rendelkező dolgokkal szemben pedig, bármennyire is tudománytalan ezt a kifejezést használni, a SHIELD-nek legalább egy hasonló képességekkel rendelkező szövetségesre lenne szüksége. Phil Coulson csapatának pedig minimum több fizikai erőre, azaz harcra képzett ügynökökre.
Persze, ott vannak a Bosszúállók, és Thor, de az ő segítségükre nem számíthatnak a mindennapokban. Thor-nak, mint a nemrég Londonban történtek is bizonyították, más világok dolgaival kell törődnie, nem számíthatnak rá, hacsak a Föld nincs végveszélyben. Az apró-cseprő dolgokban pedig a Bosszúállók többi tagjára sem. Stark egy időre visszavonult a páncél viselésétől. Hulk erejét használni kockázatos, jobb, ha Bruce Banner marad, ameddig lehetséges. A Kapitány jelenleg is bevetésen van a Közel-keleten, az ő erejét jelenleg katonai, és nem paranormális jelenségek felderítésére, elhárítására és eltakarítására használják, az nem lenne méltó. Romanoff és Barton ügynök szintén jól képzettek, de emberek, nem érnének velük többet e téren, mint May vagy Ward ügynökökkel, így őket is régi, jelenleg főleg a maffiával kapcsolatos ügyekben alkalmazzák.
Mindent összevéve az Államok, és a világ legnagyobb hírszerzésért, stratégiai veszély és terror elhárításért, továbbá az utóbbi években a természetfeletti által okozott fenyegetés kezeléséért felelős szervezetének nagyon szüksége volt már néhány megfelelő emberre. Pontosabban valami emberfelettire. Mint kiderült viszont, Coulson-ék egyik ügye sem tálalt fel valódi, természetes úton szerzett különleges képességekkel rendelkező személyeket, vagy tárgyakat. Nagyon úgy tűnt, hogy a Föld csupán elszenvedi a másik nyolc világ, esetleg további külső világok mágikus szennyét, de saját forrásokkal, ergo megfelelő védekezési lehetőséggel nem rendelkezik. Ott van ugyan a technológia, ami Thor szerint már megközelíti a Asgardét (a többi világ a technológia helyett a mágiára illetve nyers erőre épít). Ott van a Bosszúállók és Thor segítségének lehetősége egy esetleges külső támadás esetén..., de ez mind nem elég. Amellett, hogy a Föld így képtelen lenne egyedül boldogulni egy újabb földönkívüli háborúval, még a belső ügyeinek lebonyolításában is nehézségekbe ütközik.
Milyen kellemetlen már, hogy már a természetfelettit csupán másoló, meghamisító próbálkozásokba is olykor beletörik a bicskájuk! Milyen idegesítő, hogy rá kellett döbbenniük az idegenek, a szomszédos, és talán távolabbi világok, birodalmak létezésére, ezzel együtt pedig arra, hogy a nyomukba sem érhetnek, hiába próbálkoznak. Legalábbis a másik nyolc világ lakói egy, nagyrészt halhatatlanok, kettő „az idő kezdete óta" tudnak egymásról, és három, a többit már nem is említve, hétköznapi szinten használnak egy olyan számukra még mindig nehezen magyarázható dolgot, mint a mágia. Mintha a Föld egyszerűen valami érthetetlen oknál fogva ki lenne zárva az univerzum dolgaiból. Mint egy harmadosztályú, gyenge, untalan küzdő, megosztott világ a változatlan, dicső birodalmak között, arra kárhoztatva, hogy a nagyok konfliktusainak szennyét takarítsa el létezése végéig.
Az igazat megvallva, Coulson töretlen pozitivizmusának ellenére, Nick Fury kezdte elveszteni a reményt. A hitet abban, amiben kezdetektől fogva hitt. Hogy a SHIELD mindig, minden körülmények között képes irányítása alatt tartani a helyzetet. És miután túl tette magát a kezdeti bosszúságon, amiért úgy tűnik, az univerzum hierarchiájában ők igencsak annak a bizonyos kétéltűnek a feneke alatt foglalnak helyet, az is eszébe jutott, hogy valójában miért olyan fontos ez nekik. Nem a hatalom, nem az önkényes kontroll, és végképp nem a pénz miatt. Nick Fury évek óta először gondolatban visszatért az alapokhoz. Mert sok mellékes, anyagias, földi érdek kíséretében, a SHIELD létrehozásának legfőbb célja az emberek védelme volt. Az ártatlanok védelme, a bűnözés áldozatainak megsegítése, a növekvő paranormális fenyegetés megfékezése. Az irányítás kézbentartása mind emiatt vált olyan fontossá. Annyira fontossá, hogy manapság az ügynökök hajlamosak elfelejteni az eredeti célt, és visszaélni a hatalommal. De valaki sosem felejtette el, és ő volt az, aki emlékeztette az igazgatót erre.
Coulson és Fury kettesben álldogáltak a legfelső szinten lévő egyik két méter magas, edzett üvegablak előtt. Elmerengve szemlélték az odakint gomolygó felhőket, és szürke, hóval borított, szilaj sziklákat a távolban. Újabb vihar volt készülőben, az esti sötétség is néhány órára volt csupán. A horizont közelében felsejlett a halvány rózsaszínbe váltó világoskék ég, de a nap most sem mutatkozott.
- Mint a remény, makacsul megbújik a felhők mögött – sóhajtotta Fury. Coulson megértette a szentimentalizmusát. Az elmúlt fél év több drámai fordulatot hozott számukra, mint a múlt évszázad, pedig akkor is volt belőle elég. - Hogy fogjuk visszaszerezni az irányítást az elszabadult helyzet felett? – tette fel a költői kérdést a fekete férfi. Hangjából alig érezhetően, de kitűnt a bizonytalanság. Ha a SHIELD vezérigazgatója elbizonytalanodik, ott már tényleg nagy a baj.
- Osztom az aggodalmait uram. – felelte Coulson megértően. Az ő hangja még most sem ingott meg, csupán némi ideiglenes kedvetlenséget tartalmazott. Nem tetszett neki, ahogy a dolgok alakultak, de hogy ő feladja, olyan nem létezik! Nem, amíg vér folyik az ereiben! – Jó ideje nem láttuk a napot, de ez nem jelenti azt, hogy nem létezik. Egyszer eloszlanak a felhők, és ránk ragyog a szerencse. Talán hamarabb, mint gondolnánk.
- Magában egy költőveszett el – jegyezte meg az igazgató, halványan elmosolyodva. – De a szerencse vajon újabb lehetőségeket jelent majd a helyzet kontrollálására?
- A kérdés inkább az, hogy újabb lehetőségeket kínál-e az ártatlanok védelmezésére! – oktatta ki az ügynök felettesét, alig érezhetően. – Tudja, azok után, amin keresztülmentünk, és bebizonyosodott, hogy egy világ dolgait képtelenség tökéletesen a felügyeletünk alatt tartani, különösképpen, amikor más világok is közbeavatkoznak... Én előszeretettel lemondanék a kontrollról, ha helyette akadna csupán egyetlen másik mód a világunk védelmére.
- Beláthatja, Coulson, hogy nincs – ellenkezett Fury, még mindig a távolba révedve. – Hogy védhetnénk meg a sajátjainkat, ha képtelenek vagyunk irányítani azt, amit minden potenciális ellenségünk könnyűszerrel használ?! Még megérteni sem sikerült, hiába próbálkozunk.
- Talán rosszul próbálkozunk – vetette fel az ügynök. – Más világok mágiáját próbáljuk megérteni, saját magunkat pedig elhanyagoljuk...
- Hogy érti ezt, Coulson?!
- Biztos vagyok benne, hogy lehetetlen, hogy a Föld akkora hátrányban legyen, mint hisszük. Mint, Thor említette anno, minden birodalomnak megvan a maga erőssége. A miénk is megvan valahol – magyarázta az ügynök a lehető legnagyobb meggyőződéssel és nyugalommal. Fury titokban tisztelte ezért.
- A tudomány és technológia? De hisz láthatja, hogy hiába próbálkozunk! Az erősebb mágia, – Nick még mindig bizonytalanul ejtette ki a szót, ami ezidáig a meséskönyvek jellemző szókincsében fordult csupán elő. – mint például Thor ereje, ellen tehetetlenek vagyunk. Hiába a technológia, ha a „varázslat" pillanatok alatt hazavágja azt!
- Talán igen – hagyta rá Phil. – De talán nem számít. Miért kéne, hogy a tudomány legyen az? Az csupán a természet megismerése, és a bolygónk által nyújtott lehetőségek kiaknázása. De a tudomány még koránt sem érte el a végső szintet, következésképpen még nem is aknáztunk ki minden elképzelhető lehetőséget. A probléma szerintem ott kezdődik, hogy még nem ismerjük annyira önmagunkat, a világunk lehetőségeit, mint a másik nyolc birodalom. Ismeri a mondást uram, hogy a hibát először magunkban kell keresnünk...
- De hisz azt csináljuk évek óta! Mire akar kilyukadni, Phil?!
- A mondatom vége az lett volna, mielőtt félbeszakított...
- Elnézést. Láthatja, hogy jelenleg kifogásolható idegállapotban vagyok – sóhajtotta Fury.
- Tisztában vagyok vele, uram. Éppen ezért osztom meg magával az elképzeléseimet, amik talán a segítségére lehetnek.
- És mi lenne a nagy csattanó?
- A megoldást is magunkban kell keresnünk. Ha nem a technológia, akkor valami más. Az elmúlt időben túlságosan is az idegen világokból származó paranormális jelenségekre koncentráltunk. Talán olyannyira, hogy elnéztünk a saját valóságunk felett. Összekeverhettük a dolgokat, idegen eredettel magyarázhattunk tudtunkon kívül olyasmit is, ami tőlünk származik. A Földről.
- Nem! Ne merészelje ezek után azt állítani, hogy...! – csattant fel Fury, végleg elveszítve a türelmét. – Az elmúlt időszak, az elmúlt évszázad minden esetében bebizonyosodott annak az ellenkezője. A Földön nem létezik mágia!
- Miért olyan biztos benne, uram? A középkorban nem így hitték. Akkor mondjuk üldözték, de az mellékes...
- Maga most szórakozik?! Hisz személyesen találkoztunk Thor-ral és az öccsével. Minden, ami a primitív hitvilágban megjelent, bizonyítékokkal alátámasztva az idegenek felbukkanásával magyarázható.
- A jósok és sámánok tevékenysége is?! A középkori boszorkányperek, amikor a többistenhit már hanyatlott, és utat tört magának a kereszténység?! Nem állítom, hogy minden szóról szóra igaz, az ostobaság lenne. Viszont be kell látnunk, hogy az a rengetek mese, mítosz és legenda nem származhat csupán az idegenek párszori látogatásából és az emberek fantáziájából. Minden mondának megvan a maga alapja, a sárkányoknak például dinoszaurusz csontvázak a barlangokban. Az unikornisnak egy félszarvú gazella, vagy hasonló maradványai...
- Ez mind szép és jó, Coulson, de nekünk mit sem használ. Ha a varázserejű ló alapja egy egyszerű növényevő volt, akkor a mágia alapja is a körülmények véletlen közrejátszása, és ott vagyunk, ahol már a felvilágosodás korában is voltunk.
- Nem feltétlenül. A kedvezőtlen éghajlati körülmények isteneknek tulajdonítása még ebbe kategóriába sorolható, de a mágia alapja feltételezéseim szerint valamivel több. Az egy dolog, hogy nem esik az eső, vagy éppen nem áll el, de hogy a természetfeletti jelenségek gyakorta korreláltak egyes személyek jelenlétével, sőt szándékaival... Nem mondom, hogy boszorkányok léteznek, de kell léteznie valami különlegesnek, amiről eddig nem tudtunk. Talán beértük egy felszínes magyarázattal és nem ástunk elég mélyre, hogy felfedjük a valódi okokat...
- Szóval a maga javaslata szerint újrakezdhetnénk a boszorkányüldözést? – kérdezett rá Fury. Úgy vélte, kedves ügynöke józan ítélőképességében jelentős kárt tett a poszt traumatikus stressz.
- Szó sincs róla. Csak arra próbálok itt kilyukadni, hogy még semmi sem dőlt el. A sok üvegszilánk között ott kell lennie a gyémántnak is, amit eddig képtelenek voltunk észrevenni. A saját gyémántunknak. Csak a felszínt néztük, elsiklottunk a lényeg felett, ami lehet, hogy végig ott volt az orrunk előtt. Valószínűleg nem olyan formában, mint eddig gondoltuk, de itt van közöttünk. Így kell lennie!
- Mondj ki, Coulson! Már úgy is mindegy! – ingatta a fejét az igazgató. – Mert ha igaza lesz, amiben reménykednem kéne, akkor bebizonyosodik az is, hogy valóban mi vagyunk az univerzum legnevetségesebb világa, amiért csak most fedeztük fel.
- Úgy vélem, a Földnek is megvan a saját mágiája, csak még nem jöttünk rá, mi is az pontosan.
- És hogyan használhatjuk!
- Talán pont ez az a hozzáállás, ami megakadályozott minket a felfedésében – vetette fel Phil ártatlanul.
- Pontosabban?
- Ha ez a mágia bizonyos személyek kezében van, és más nem igazán magyarázza, hogy miért nem tudunk még róla mindig, akkor ők nem akarhatják, hogy tudjunk róla.
- Tegyük fel, hogy igaza van. Hogy egy ilyen alapvető tény elkerülte volna a figyelmünket. Miért tartanák titokban? Egy ilyen képességgel átvehetnék az irányítást a világ felett, legalábbis megkísérelhetnék...
- És megint a SHILED-féle álláspont. Talán nem olyan erősek, vagy nincsenek rossz szándékaik, kevesen vannak... Látták, hogy mit teszünk a fegyverekkel, hogy mi lett az eredménye, és nem akarják, hogy belőlük is azt csináljunk. Az elmúlt időszak azt is bebizonyította, hogy aki többre képes, mint az átlag, az általában nem jön ki jól belőle. Akinek ereje van, attól félnek, titokban utálják, vagy megpróbálják kihasználni.
- De ez nem igaz! Nem teljesen – helyesbített Fury. – És a szörnyűségeket nem a mi szervezetünk követte el!
- Mészárlások a hatalom demonstrálására, kísérletek, rasszizmus... Nem számít, hogy a mi szervezetünk éppen ezek ellen küzd. Aki nem látja át a helyzetet, annak mi ugyanolyanok vagyunk, egy korrupt, öntörvényű, kontrollmániás kormányszerv. És ha mi elfogjuk, és szükség esetén elzárjuk a fenyegetést jelentő személyeket, az számukra éppoly unszimpatikus és taszító lehet.
- Nem igazán gondoltam még bele a helyzetbe a kétséges létezésű „boszorkányok" szemszögéből – szólalt meg nagy nehezen Fury. – Tény, hogy az emberek sokat hibáznak, de törekszünk a jóra, ez nekik is látniuk kéne. Másrészt, ha léteznek, a Földnek szüksége van rájuk. Önző dolog lenne maguknak megtartani az erejüket.
- Nem, ha a mágia más, mint ahogy elképzeltük. Nem, ha önvédelemből teszik...
- Coulson, maga szerint...?! Ha minden bizonyíték ellenére léteznek mágiahasználók a Földön, akkor maga azt állítja, hogy esetleg ...félnek tőlünk?! Ezt nem igazán tudom elhinni.
- Nézze, uram, ez már nem a középkor. Régebben elképzelhetetlennek tartották volna ilyen erejű fegyverek birtoklását, és a szervezetünk még így is a legjelentősebb befolyással bír a bolygónk ügyei felett. Ha nem lenne ez bizarr, akkor úgy fogalmaznék, egy „boszorkány", vagy valaki szemében, aki úgy érzi, más, ez úgy tűnhet, mint a huszonegyedik századi inkvizíció. Egy meglehetősen erőteljesebb fajta.
- Az inkvizíció jó célt szolgált, vagy nem ért egyet?
- Jó célt szolgált, ahogy mi is. De mivel feltételezem, hogy az információvédelmünk még mindig 98 százalékban biztonságos, ők ezt nem tudhatják.
- Minden, amit látnak, a tetteink, a különleges emberek irányítására való törekvés, de nem az ok, ami ezt hajtja – esett le Fury-nak. – Ez valóban nem túl bizalom gerjesztő.
- A New York-ban történtek után nagy valószínűséggel még inkább félnek felfedni magukat.
- Mit javasol, hogy fogjunk hozzá a keresésükhöz?
- Azon még nem gondolkoztam – felelte Phil. – De az biztos, hogy valamiképpen érdemes lenne változtatni az image-ünkön. A kívülállók ne azt lássák, hogy mi vagyunk az öltönyös fickók, akik mindenbe beleszólnak, titkolóznak, kisajátítanak minden „természetfelettit" és mindent és mindenkit irányítani akarnak.
- Nos, részben igazuk van. Ezt tesszük. Meg még sok mást, az ő érdekükben.
- Éppen ezért kéne nagyobb hangsúlyt fektetni rá, hogy ezt is lássák. Hogy megértség, mi elsősorban az embereket védelmezzük, és a világot, amiben élünk. Ha valamivel nyíltabbak lennénk, nem kevernének minket össze az illegális kísérleti állomásokkal, vagy az adóhatóssággal.
- És minden civil szívesen együttműködne – sóhajtotta Fury gúnyosan. – Szép álom, Coulson, de a civilek ösztönösen ellenségnek vagy kiszolgáló bizottságnak tekintik az államot. Nincs középút.
- Mégis, ha néha elmondhatnánk, hogy miért viszünk el, miért tesszük ezt, meg azt, talán már a Rising Tide sem jött volna létre.
- Meglehetősen eltértünk a témától, nem gondolja?
- Maga a megoldást kutatta, én arra mutattam rá, szóval nem.
- Ha ez az egyetlen megoldás, akkor felesleges volt törnie magát. A SHIELD nem hozza nyilvánosságra a működésének részleteit. Ez alapszabály. Amennyit tudnak rólunk, az épp elég.
- Ha mi semmit sem árulunk el magunkról, mi jogon várjuk, hogy Ők megosszanak valamit magukról? – kérdezett rá az ügynök.
- Meg van kötve a kezem, Phil. A Tanács sohasem egyezne bele.
- Most már éppen ideje lenne néhány reformnak.
- Ha egyet értek is magával, nem mondhatok mást, csak hogy bízzon a rendszerben.
- „Bízzon a rendszerben" – ismételte az ügynök csalódottan. – Nos, a rendszerre, amint mondtam ráférne néhány újítás, mert láthatóan nem funkcionál megfelelően.
- Az ön érdekében vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam – sóhajtotta Fury. – Igazán értékelem a próbálkozását, de a SHIELD működésében bekövetkező legkisebb változás megtárgyalása is hónapokba tartana, és jelenleg épp kifutunk az időből.
- Értem, uram. – sóhajtotta Phil. Fury csodálkozott is, hogy ilyen könnyen beletörődik. De mit is tehetne, egyedül nem változtathatja meg a szabályokat.
- Igen? Én igazán egyet értek magával, Phil – Már másodszor szólította a keresztnevén, ami nála a közeledés, és empátia jele volt. – de jelenleg nem tehetek az ügy érdekében.
- Megértem. Így csak azt kívánom magának, uram, hogy ha majd egyszer, őszinte reményeim szerint hamarosan, felbukkan egy személy, akit különleges képességekkel áldott meg a sors, bárhogy is akadtunk rá, angyalként, és nem démonként bánik majd vele.
- Magának írnia kéne! – terelte Fury a szót, de mélyen belül komolyan elgondolkodott a hallottakon.
- Nem csupán a saját érdemem. Mostanában sokat olvasok.
- És mondja csak, ezek a gondolatok a nyilvánosságról nem véletlenül az egyik alkalmazottja fejéből pattantak ki?
- Mióta találkoztam Skye-jal, megpróbáltam a világot egy kívülálló szemével nézni – vallotta be Phil. – Ezek után könnyen egyetértettem vele.
- Vigyázzon azzal a lánnyal, Coulson! – figyelmeztette Fury. – Egyszer már elárult minket.
- Megbánta, uram!
- Most pedig folytassa, amiért itt vagyunk. Nemsokára követem.
- Ne fáradjon, uram. A maradékot értékelem én! – ajánlotta fel az ügynök. – Látom, hogy gondolkoznia kell.
- Ennyire látszik, hogy nem vagyok formában? – ingatta a fejét a fekete férfi.
- Jól leplezi, de én megérzem az ilyesmit.
- Nem is maga lenne.
- Ne aggódjon, uram. Előfordul az ilyesmi. – Azzal Coulson magára hagyta Fury-t a gondolataival, és elindult a folyosó vége felé, majd befordult egy elágazásnál egy másikra. A sarkon túl Skye várta, aki „nagyon" diszkréten végig figyelemmel kísérte a két férfi beszélgetését. A végét viszont nem hallotta rendesen.
- Na, hogy ment?! – ugrott az ügynök útjába hevesen, nagy, kíváncsi barna szemeket meresztve rá. A Coulson-ból feltörő fáradt sóhaj és komoly tekintete mindenre válaszolt, még mielőtt megszólalt volna.
- Nem bízik eléggé. Nem lesznek reformok. És mellesleg nem bízik benned sem – válaszolta az ügynök a lehető legtömörebben, majd indult is tovább. Skye viszont makacsságához híven azonnal a nyomába eredt.
- De mégis? Mondj már valamit! Legalább fontolóra vette?
- A feltételezett boszorkányokkal való előzékeny bánásmódot, talán.
- És most? Mit csinálunk?! – lelkesedett tovább a fiatal lány.
- Mi semmit! Én értékelem a maradék újonc közelharc vizsgáját, te pedig mész a dolgodra!
- Azaz veled tartok és csorgatom a nyálam a félmeztelen, tökéletesen kidolgozott izmokkal rendelkező férfiakra? - próbálkozott Skye.
- Utána nézel annak a házaspárnak, akikről beszéltem az aktuális ügy kapcsán!
- Már megvan!
- Akkor takaríts ki a szobádban! A gépen még el-eltűröm a rendetlenséget, da a bázison...
- Jó – sóhajtotta a lány lemondóan. – De ha mindketten végeztünk, akkor társasozunk a többiekkel, ahogy ígérted?
- Ilyet ígértem volna? – vonta fel a szemöldökét az ügynök, immár játékosan.
- Tudat alatt – vigyorogta a lány.
- Akkor készüljetek fel az újabb vereségre! – jelentette ki Phil.
- Úgy lesz! – örült meg a lány, és hirtelen az ügynök nyakába vetette magát. Majd gyorsan eleresztette, mivel tisztában volt vele, hogy ez mégsem illendő, és elsietett a szobája irányába.
Phil magában mosolyogva lépett be a tornaterembe. Skye mindig talált rá módot, hogy felvidítsa, és azok a villámölelések sem maradtak el. Ezt nem rótta fel neki. Értette, hogy fiatal lányként szüksége van a szeretet efféle kifejezésére, illetve a csapattársai közelségére. Tulajdonképpen Skye olyan volt a számukra, mint napfény a szürke világban. Coulson ezúttal valamivel engedékenyebb volt a fiatalokkal, mind átmentek.
Fury ezalatt tovább folytatta az alkonynak helyt adó égbolt és a szilaj vidék tanulmányozását, mialatt nagyban filozofált a Coulson-nal megvitatottakon. Igaz lenne? Ők maguk ijesztenék el a valóban különlegesnek születetteket? Az ártatlanok védelmének hanyatlása nekik köszönhető? Mit kéne tennie, ami mindenkinek megfelel? Nick Fury nem igazán hitt Istenben, de akkor valami megmozdult benne. Ösztönös cselekedet volt, de talán mégis valami tudat alatt tudatos. Legbelül, a lelke mélyén azt kívánta, bár Isten őrangyalokat küldene a számukra, akik megválaszolják a kérdéseiket, és megvédik a Földet, bármitől.
- Ha tényleg létezel, segíts nekünk, Uram! – sóhajtotta alig hallhatóan. – Mutass utat, ahogy régen tetted! Küldd el az angyalaidat!
Azt nem is sejtette, hogy Coulson hasonlata az angyali bánásmódról és saját segélykiáltása félelmetes egybeesés lesz a közeljövővel. Nem sejtette, hogy az imája szó szerint, azaz közel szó szerint valóságra válik. Bár az angyalok nem Isten Bibliai értelemben vett égi szolgálói lesznek, az, hogy pont a bázis közelében bukkannak fel, nem magyarázható a sors egyszerű véletlenével. A Gondviselés vette karjaiba a bázis dolgozóinak és egy helyét sehol sem találó fiatal lány elveszett lelkét, amikor beléjük vetett reményével keresztezte a sorsukat. És ez nem csupán az Úr önkényes döntése volt, ő olyat nem tenne. Mindkét fél maga imádkozott hozzá, hogy segítsen, így Ő csak teljesítette a kérésüket. Összehozta őket remélve, hogy képesek lesznek meglátni egymásban a jót. Az Ő fényét és szeretetét, és megtalálni az utat, amit nekik rendelt.
Nick hátat fordított az üvegnek, és visszaindult a tornaterembe. Mégsem hagyhatja, hogy Coulson-é legyen minden móka. Még az ügynök átsegíteni, ő első osztályú vizsgáztatóhoz híven megbuktatni szerette a vizsgázókat.
...
Néhány szinttel alattuk két középkorú ügynök sétált csevegve a szintén hatalmas üvegablakokkal felszerelt folyosón. Nagyban gesztikuláltak a mondanivalójukhoz, belefeledkezve a saját kis világukba. Észre sem vették, amikor Skye szembe jött velük, ő a telefonjába feledkezett bele. Ahogy ez lenni szokott, törvényszerűen egymásnak ütköztek. Skye kiejtette a telefont a kezéből, az egyik ügynök pedig a papírjait. Lehajoltak a földre, heves elnézéskérések végett, majd összeszedve a cuccukat feltápászkodtak. Az állva maradt ügynök felsegítette a lányt.
- Elnézést kisasszony, nagyon sajnálom – mosolyogta a sötétszőke, öltönyös férfi.
- Tulajdonképpen az én hibám... – ellenkezett Skye hevesen, amikor véletlenül, vagy sorsszerűen kipillantott az ablakon. A szó azonnal megakadt a torkán, és leesett állal bámult az elszürkülő jeges világba. A felhőkből egy női alak esett alá, egy sötét hajú női alak hatalmas, homokszínű szárnyakkal, és tehetetlenül zuhant a föld felé. Lehetett vagy fél kilométerre a bázistól, így más nemigen volt megállapítható róla.
- Egyébként Ben vagyok, ő pedig itt Simon – folytatta a férfi a mellette álló barna férfi felé biccentve. Még nem tűnt fel neki a lány döbbenete.
- Angyal... – motyogta a lány.
- Tessék? Szép név.
- Nem! – vágta rá Skye hevesen. - Angyal! – kiáltotta és kimutatott az ablakon. A szemét egy pillanatra se vette le az üvegről.
Mire viszont a két ügynök is kinézett, ők már nem láttak mást, csak egy összetört lány testét, amit körülbelül húsz méter magasból a földre zuhan, azaz a fagyos hóba esik. Az egyre jobban elszürkülő tájban nem látták volna, hová esik, ha nem csap egy különös, arany színű villám a földbe épp néhány másodperccel a lány földet érése előtt. A ragyogó fény megvilágosította a lány meghajlott, karcsú testét, ahogy háttal közeledik a talajhoz, majd amilyen gyorsan jött, elhalványult. A lány tehát leesett, és nem mozdult többet, bár azt ők a távolból amúgy sem láthatták volna.
- Honnan esett ide?! – kérdezte Simon elképedve. Ő és társa az angyal létet már tudat alatt kizárták.
- Az nem számít, segítenünk kell neki! – vágta rá Ben. – Mínusz tíz fokban, a lehetséges sérüléseivel két óráig sem húzza!
- Ha még életben van egyáltalán – tette hozzá Simon, de tettre készen bólintott. Azzal el is siettek a lift felé.
Skye ellenben továbbra is bénultan bámult kifelé, a szürkeségbe. Nem lehet igaz, hogy ezek a fafejek nem látták a szárnyait! – gondolta. – És úgy tűnik, a furcsa villámnak sem tulajdonítanak semmi jelentőséget. Realisták – sóhajtotta megvetően. - Vagy lehet, hogy én képzelődtem?! Az elmúlt időszak után talán túlságosan is vágyok a mesék igazságára? Akkor végre erőt vett magán, és az két férfi után sietett, nehogy már őt kihagyják a buliból. Azaz nem olyan buli megmenteni egy valószínűleg súlyosan sérült lányt, de ha valóban egy angyalról van szó, akkor nem hagyhatja ki.
Még útközben eldöntötte, hogy tapasztalatai tanulságánál fogva senkinek sem említi feltételezését, amíg egy: meg nem bizonyosodik róla. És kettő: amíg nem beszéli meg a dolgot az angyallal. Angyal – még mindig gyermeki öröm öltötte el, ha kimondhatta a szót. Olyan gyönyörű már csak a csengése is. Soha nem kockáztatná meg, hogy egy ilyen csodás teremtmény a még számára mindig kétes megítélésű szervezet esetleges kísérleteinek, vagy kínzásának, vagy fogva tartásának, vagy bármilyen brutalitásának áldozata legyen.
Jól látta, milyen sors várt eddig az átlagon felüliekre. Minimum 24 órás megfigyelés, teljes körű lenyomozás és szabályok tengere. Ez alól ő maga sem volt kivétel. A korábbi megingása után, bár a karkötőtől már megszabadult, még mindig minden lépését figyelemmel kísérték. Nem, ha valóban egy angyal szállt le közéjük, akkor nem fogja hagyni, hogy az ő szabadságát is elvegyék a fakabátok! Nem fogja engedni, hogy Phil és Ward drágalátos SHILED-je ezt is elrontsa. Hogy gyermeki lelke utolsó darabját, a varázslatba vetett titkos hitet, amit még a sors keménysége és igazságtalansága sem pusztított el, most törje szilánkokra. Nem. Skye mindig is a varázslatban hitt amennyire, nem Istenben, az angyalokat is ezzel magyarázta, de most valami megváltozott.
Úgy érezte..., legbelül egy megmagyarázhatatlan érzés arra késztette, hogy segítsen a lányon, aki az égből zuhant közéjük. Amire viszont még a lány eltűnő szárnyinál is jobban rácsodálkozott, hogy valamiért azt is érezte, hogy ezt egy felsőbb hatalom kéri tőle. Hogy Isten azt szeretné, ha ott állna az elveszett lány mellett, amikor szüksége van rá. Ironikus, hogy Skye, bár leplezni és elnyomni próbálta, akkor épp olyan elveszett volt lelkiekben, mint a lány, aki most a hóban szenvedett. Talán még jobban is. Mert bár az a lány odakint feküdt, a hideg és jég közepén, közel halálosan lehűlve, addig a lelkében, bár bizonytalan volt, tűz lobogott.
Skye-t viszont kellemes meleg vette körül, a test fájdalmai messziről elkerülték, legbelül viszont, hiába ragaszkodott görcsösen a fény utolsó sugaraihoz, a tűz már rég kialudt. A lelkében utat tört magának a tél. Körülötte mindenki biztos volt önmagában, de ő úgy érzete, hogy nem tartozik közéjük, hogy nem ide való. Egy belső hang azt súgta neki, hogy ő más, alapjában véve más, és ha ezt társai és főnökei megtudnák, annak nem lenne jó vége. Legalábbis már semmi nem lenne olyan, mint korábban. Részben ezért is szeretett volna annyira segíteni a jövevénynek. Valamiképpen lelki társaknak tartotta magukat...
...Két elveszett lány, akik nem találják a helyüket, pedig az egyik már egy ideje ott tartózkodik, csak képtelen ráébredni, a másik pedig épp most akadt rá. Két eltéved lélek, akik még nem jöttek rá, hogy nem elég csupán vágyni a helyre, ahová tartoznak. Nem. Ha azt szeretnék, hogy elfogadják őket, és megérdemelten bánjanak velük, akkor nekik is tenniük kell érte. Kezdetnek általában elég az, ha keresnek néhány rendes embert, és az ismeretség hiánya ellenére kedvesek és nyíltak velük szemben. Ha azok az idegenek jól érzik magukat a közelükben, akkor előbb-utóbb ők is így fognak az ő közelükben, aztán jöhet a többi.
Talán nem is kérdés, hogy az Adventi időszak és a Karácsony ihlette ezt a kis történetet. Írjatok, ha érdekel a fojtatás!