Első igazi ficem, remélem tetszeni fog. Igyekezetem a történelmi helyzethez hű maradni, de a történet maga csupán fikció.
Szereplők: Arthur, Portugália, Spanyolország, elvétve egy Franciaország és egy Skócia
Egyéb (nem hetaliás, de valós létező ) szereplők: I. Erzsébet, Stuart Mary (említve), Sir Francis Drake, II. Fülöp
A többi mellékszereplő kitalált karakter.
Időszak: 1580as évek közepe és vége (a vége a Nagy Armada veresége, szóval aki inkább Spanyolország-párti, az készüljön fel lelkileg, ha elolvassa)
A hetalia nem az én találmányom, de nagyon megihletett.
Anglia, avagy hogyan legyünk igazi kalózok
Akár hiszitek, akár nem, az egész egy templomban kezdődött. Nagy tömeg állt előtte, a harangot kongatták, pedig nem is ütött delet az óra, virágok szálltak a levegőben. Azt hihette az arra járó, hogy esküvőt tartanak, de szó sem volt erről, csupán egy ravasz királynő fogadott örök hűséget az országának, aki én lennék. A Szűz Királynő! Hogy oda ne rohanjak! Talált egy kifogást, ez lennék én, hogy ne kelljen a kérőkkel foglalkoznia, és szabadon élvezhesse az élet apróbb örömeit.
A tömeg vakon éljenezte. Azt sem tudtam, mi értelme volt ennek a herce-hurcának! Addig is könnyedén kikosarazta a kérőit! Minek és egyáltalán hogyan vett rá engem arra az őrültségre? Jó, ez költői kérdés volt, természetesen rám parancsolt.
Valahol a közelben Drake is ott volt, csak egyelőre nem tudtam, hogy hol. Félre ne értsetek, remek ember, ő és Elizabeth gazdaggá tettek engem (már amennyit én abból a pénzből magam belátása szerint költhettem), de gyűlölöm őt. Biztos voltam benne, hogy valahonnan a tömegből unott ábrázattal figyelte az eseményeket, és épp azon törte a fejét, hogyan juthatna a leggyorsabban a főnökasszony ágyába anélkül, hogy kapcsolatuk bárkinek feltűnhetne. Hogy én honnan tudtam róla? Minden egyes találkozásunkkor az orrom alá dörgölte, főleg azután, hogy Elizabeth bejelentette a „házasságunkat". Olyant férjet akart, akit szabadon irányíthat, hát megkapta!
Drake ott állt a tömeg szélén egy fa mellet egy apró dombocskán. Tévedtem. Nem unottan, hanem kárörvendő vigyorral az arcán figyelt minket, egyenest a szemembe nézett. Valami nem tetszett a tekintetében, s fél perccel később megtudtam, miért. Elővette a lőfegyverét és egyenesen rám célzott vele. Körülnéztem, hogy látja-e valaki más is, hogy Drake komolyan azt tervezi, amire gondolok. Kibiztosította. „Nem Drake, nem teszed meg." Gondoltam. Tudtam, hogy elvetemült kalóz, de megölni egy országot, vagy talán csak megpróbálni még ő sem merné, értelme sem lenne, mert Erzsébet ugyanúgy a szeretője így házasan, mint nem házasan. Bár ez a házasság köztudottan nem volt olyan házasság, mint átlag emberek között köttetik, csupán örök hűséget fogadott nekem, amit még aznap éjjel megszegett.
Drake hirtelen elkapta a kezét és a levegőbe lőtt egyet. A tömeg ijedten sikoltott föl, csak mi nem. Én és Elizabeth nem értettük, hogy miért hívja fel magára a figyelmet, ám nem maradt időnk ezen gondolkodni, ugyanis a nép tapsban tört ki. Feltekintettem az égre, amit most galambok leptek el…
- Ostoba fajankó! – hallom királynőm hangját. „Aha, azért jelenhet meg minden éjjel az ablakodban, mint egy szellem anélkül, hogy kihajítanád onnan." Gondolom. Amit írtam, már nem egyszer megtörtént, csak nem Drake-kel.
- Az. – válaszolom egykedvűen.
Míg a tömeg csodálta, éljenezte a fehér madárseregletet, Elizabeth és én elegáns, de kissé szapora léptekkel a hintóhoz mentünk. Abban az egyben maradéktalanul egyetértettem vele, hogy csak legyünk túl rajta! Beszálltunk a kocsiba, s én megkönnyebbülten felsóhajtottam, ám hirtelen felpattant a hintó másik ajtaja és Drake huppant le a velem szemben ülő Elizabeth mellé, a kocsi pedig elindult.
- Ugye nem zavarom az ifjú párt? – kérdezte széles vigyorral.
- Csak egy kicsit. – vágomrá undokul, s királyném, mint oly' gyakran, engem rak a helyemre.
- Hallgass, Arthur! Ő hozza a legtöbbet a konyhára ebben az országban.
- Pontosan, és egy-egy akciójával viszi is az összeset! – és teljesen igazam volt. Olyan lehetetlen összegeket kért minden expedíciójához, hogy felér egy kisebb királyi vagyonnal, amiből meg pont én, akié a pénz, az nem kap.
- És te mit csinálsz? – kérdezte Drake higgadtan. – Minden csatát a spanyolod ellen én vívok, mi több nyerek meg. Hol vagy te akkor? Megmondom én! Egy nagy rakás parlamentbeli idiótával diskurálsz, hogy túl sok a kiadás, vagy egy kocsmában siránkozol, hogy nem jöhetsz tengerre.
- Ha mehetnék, én lennék az első, aki elindul a tökfilkó ellen! – kiabáltamm vissza. Úgy kiosztott, mintha az apám, vagy nevelőm lett volna, pedig sokszor annyi idős voltam, mint ő!
- Ezt már százszor megbeszéltük. Semmi tapasztalatod tengeren, a flottával sem mehetsz, nem hogy egyedül! Mi lesz velünk, ha odavész az ország? Gondolkodj már kissé felelősségteljesebben! – szidott a királynőm. Remek kiindulási pont volt ez ama nevezetes kalóznak a gúnyolódásra.
- Jajj! A hatalmas Angliára, a tengerek urára vigyázni kell, nehogy egyedül kihajózván baja essék! – kezdte – Igaza van, királynőm, sok elvetemült kalóz mászkál mostanság a hét tengeren. – ezzel elértünk egy újabb vitánkhoz.
- Miféle kalóz vagy te? – csattantam fel, s ha nem egy hintóban lettünk volna, minen bizonnyal fel is álltam volna – Szabadkalóz! Gyáva privatér! Köze nincs az igazi kalózkodáshoz! – ezzel elértem, hogy most már Drake is valamennyire komolyan vegyem. Az a „gyáva" szócska megtette a hatását, ám Drake továbbra is megőrizte hidegvérét.
- Csak annyit jelent, hogy nem megyek egymagam a fél világ ellen, és van biztos anyagi hátterem.
- Amíg képtelen vagy felfogni, mit is jelent az a kalózkodás, amit te dicsőítesz, és az, amit Francis – a keresztnevén szólította – mondd, addig még csak ne is reméld, hogy tengerre szállhatsz!
- Nem kell hozzá az engedélyed! – dacoltam tovább, habár valójában igenis kell az engedélye, legfeljebb mint magán ember mehetnék el, de mint magán ember, nincs pénzem, és mint ország, Elizabeth kezeli azt.
- Az engedélyem nem feltétlenül, de a pénzem igen, amit ugyan nem kapsz meg. – volt képe a saját pénzének titulálni az ÉN pénzemet.
- Az az ÉN pénzem, Anglia pénze, csak te kisajátítottad!
- Mert egy ostoba suhanc vagy! – kelt ki magából már ő is – Kölyök kezébe nem való pénz, főként nem egy egész nemzet pénze! – úgy kiabált velem, mintha valami felelőtlen tinédzser lennék és én csak hallgattam. Hiába győzködtem volna az ellenkezőjéről, nem értem volna el semmit.
Úgy éreztem, valahogy bizonyítanom kell, hogy majd megmutatom, ki is vagyok én, milyen is egy igazi kalóz! Ám mindehhez először pénzre volt szükségem. A szökés ugyan felötlött bennem, de honnan szereztem volna annyi pénzt, hogy elhajózzak az új világba? Akkor eszembe jutott valami, ami már felér egy árulással. Kirabolni Anglia kincstárát igen nagy hírnevet jelentene bármilyen földön, legyen az új vagy régi, angol vagy spanyol, bár utóbbi először biztosan örült neki.
„Ez így baromi unalmas!" gondoltam, mikor egy újabb hajó menekült el, mert meglátta a hajómat. Fél éve vagyok kapitány, de a kincstár kirablásával bizony hamar elterjedt a hírem mindenfelé. Az első, aki körözést adott ki ellenem, maga a királynő volt, de csak és kizárólag élve kérte a fejemet. Arra gondoltam, hogy miféle válogatott kínzásokat talált ki, hogy megbüntessen.
Szóval rövid pályafutásom alatt eljutottam az újvilágba, építettem egy remek menedéket, és most spanyol hajókat fosztogatok. Persze, ha elém kerül egy francia, portugál vagy holland, ne adj isten angol hajó támad meg, nekem aztán nem számít, csak legyen jó gazdag, hadd tömjem meg a zsebem.
Ahogy ott feküdtem a hajóorron élvezve a kicsit túl meleg nap sugarait, arra gondoltam „Igen, én igaz kalóz vagyok!"
- Kapitány! – kiáltott egyik kalózom – A kikötőben!
Én unottan ültem fel, túl lustának éreztem magam bármihez, ami mozgással kapcsolatos, ám hamar felélénkültem, mikor megláttam egy portugál kincsszállító hajót. Furcsa volt, hogy egyedül van, de mit számított az nekem! Így legalább könnyűnek ígérkezett a zsákmányszerzés. Felpattantam hát a kapitányi hídra és elkiáltottam magam
- Figyelem fiúk, kincs a láthatáron, az öbölben! – és valóban. Az öböl, ahol meghúzta magát feltehetően az elmúlt viharok előtt, után, közben, elég zárt volt ahhoz, hogy már ne szökhessen meg előlünk.
Nos, aki járatosabb a történelemben, tudja, hogy nekem Portugália jó barátom, legalább is az volt, míg szövetségre nem lépett a spanyolokkal. Kettőnk közül nyilvánvalóan ő járt rosszabbul, de hát maga kereste baját.
- Forduljunk szembe a behemóttal! – adtam ki a parancsot. Tudniillik, nekünk volt egy titkos fegyverünk, ami általában a nagy spanyol és portugál Caravellákról hiányzott, ez pedig a két orrágyú. Jóval kevesebbet lehet velük lőni már csak a számuk miatt is, mint az oldal ágyúkkal, de minket nehezebben találnak el, miközben a lehető legnagyobb célpontot adják.
- Tűz! – kiáltottam.
Megszólaltak az ágyúk, s a portugálok úgy felbolydultak, mint a halak, ha felzavarják a vizet. Tudatnom kell az olvasóval, hogy az én kalózaim nem lövöldöztek ám akárhogy össze-vissza, mint a legtöbb idióta, aki kalóznak mondja magát, vagy annak titulálják. Nem. Mi csak és kizárólag a fedélzetre lövünk, nehogy idő előtt elsüllyedjen a ladik és vele együtt az összes kincs, illetve a legénység nagy részét is a túlvilágra tudjuk küldeni, vagyis könnyebbé válik az átszállás.
A szél nekünk kedvezett, így hamar partközelbe értünk, egészen a célpont mellé. Nem lőttek ránk, csak ekkor, és csak egyetlen rosszul célzott sorozatot. Mondanom sem kell, hogy nagy kárt nem tettek bennünk, ellenben mi a két orrágyúval tönkretettük az ő ágyúikat, így már nem is tudtak elsüllyeszteni minket.
- Megcsáklyázni! Szedjetek össze mindent, ami mozdítható! – osztottam az észt, pedig ezt nagyon nem is kellett nekik mondani, ahogy a folytatást sem – Meg egy-két fehérnép is jöhet…
Mielőtt bárki elítélne, el kell mondanom néhány dolgot. Az egyik az, hogy azok az idők, más idők voltak, a kalóz mindent rabolt, még asszonyt is. A másik, hogy hiába vagyok ország, kissé talán még fiatalnak kinéző, elsősorban azért mégiscsak férfinak csúfolnak, és mint kapitány, egy –egy ilyen küzdelem után igenis kijár a szórakozás! Mellesleg zárójeles megjegyzést fűznék a dologhoz: vannak női kalózaim, akik ki vannak békülve a kapitány ágyával egy-egy forró éjszakán, DE CSAK A PARTON! Ez szabály, tengeren ostobaság, óvatlanság és hülyeség. És még Elizabeth azt mondta rám, hogy suhanc vagyok…
Vissza a küzdelemhez! Jómagam is a fedélzetre ugrottam, ugyanis jó kalózhoz hűen egyesek képesek voltak vagyonokat zsebre tenni a tudtom nélkül, azt pedig nem szerettem (de azért én is műveltem eme mesterséget). Füttyentettem egyet, mire a körülöttem lévő tíz emberem odasereglett (már ha szabad a sereg szóval illetni tíz embert).
- Gyűjtsétek össze a puskaport és az ágyúgolyókat! – akkor már kissé fogytán voltunk a munícióból. – De egyet hagyjatok itt! – vigyorodtam el a kegyetlen terv gondolatán. Jól tudtam, hogy növelni a hírnevemet akkor lehet, ha kegyetlen vagy, nekem pedig nem esett nehezemre annak lenni. Az új ötletem a még nagyobb hírnévszerzésre (ebben és sok minden másban is telhetetlen vagyok) az volt, hogy amint kipakoltuk a hajót, szépen felrobbantjuk a még életben maradt emberekkel együtt. Ez a roncs már nem lett hasznára senkinek. Mielőtt bárki ostobának nézne, tudom és tudtam, hogy egy hordó ehhez nem elég, ezért maradtam az elsüllyesztésnél a robbantás helyett. Egy hordó a fenéken, vagy a közelében, és a léken át szépen megtelik a hajó, és elsüllyed minden titkával együtt. Persze a kapitányt életben akartam hagyni, hogy valaki csak tudjon mesélni rólunk, milyen kegyetlenek is vagyunk.
Ehhez hűen az előkelőségek kabinjai felé vettem az irányt a hajó hátsó részébe. Nagyon reméltem, hogy találok még valakit életben, és nem öltek meg mindenkit a matrózaim. Sajnos már elég sokan rohangáltak örömmámorban odalenn, néhányan talán kicsit túl boldogok is voltak, esetleg rumot találtak és alkoholizáltak. Ezt tiltottam én minden úton! Veszélyes a részeg ember, könnyen összetéveszti a barátot az ellenséggel. Azonban az első ajtó, ami elém került, még zárva volt. Megpróbáltam kinyitni, de hivatalosan is zárva volt. Megpróbáltam újra, de csak nem engedett. Akkor úgy voltam vele, hogy egy nyavalyás ajtó nehogy kifogjon már rajtam!
- Korhadt köcsög! – gázoltam a fadarab lelkébe és egy elegánsnak nem mondható rúgással dühömben berúgtam. Mármint az ajtót. Én sajnos nem bírom az italt, ezért kellett egy hét után kalózgárdát cserélnem. A részletekbe nem mennék bele, ha nem bánjátok.
Az, akit bent találtam minden volt, csak az nem amit vártam. Reméltem, hogy egy szép, szelíd, félős fehérnép zárkózott be félelmében, akit majd a helyes kalózkapitány megmenthet a többitől, persze csak szolgáltatás fejében, vagy egy kivénhedt pletykás kapitány, de egyik sem.
- Nocsak, nocsak, üdv, portugál barátom! – köszöntem illedelmesen.
- Azt hittem maradt annyi a barátságunkból, hogy ilyen rossz helyzetben békén hagysz. – nyögte. Elég rossz bőrben volt, mi tagadás. Kicsit meg is sajnáltam, de ha egyszer megtámadtunk egy hajót, a kalózaimat már semmi nem tudta volna visszafogni.
- Nos, jelenlegi rossz helyzetedben a bevételed jelentős része Antonio zsebébe vándorol, azt pedig sajnos nem hagyhatjuk, ugyebár. - ereszkedek le mellé, ő ugyanis a falnak támaszkodva a földön foglalt helyet, pedig ágya is volt a szobában. Ki érti ezt?
Nem állt szándékomban bántani, hiszen tényleg jó barátok voltunk, és biztos voltam benne, hogy azok leszünk, amint elválik a spanyoltól.
- Üsse kavics! – sóhajtott – Ezt az utat is ő szponzorálta, s ha nekem nincs hasznom, hát neki legyen kára. – milyen testvéries, akárcsak az én bátyám. Jut is eszembe! Scott Stuart Maryvel együtt már jó ideje „vendégeskedik" minálunk, és ezért nagyon pikkel rám, pedig közöm nem volt az egészhez! Ilyen ügyekbe nekem nem volt beleszólásom.
- Amúgy hogyhogy tengeren vagy, te suhanc? – utánozta Elizabethet a „suhanc" szóval. Azon kevesek egyike közé tartozott, akik tudták, miért nem szálltam eddig tengerre remek földrajzi helyzetem ellenére.
- Kiraboltam magam és megléptem. – válaszoltam közömbösen.
- Fő a királynőd feje, mi?
- Amióta eljöttem, nem voltam otthon, de szinte mindenhol körözést adott ki ellenem.
- Nálunk nem is hallottunk felőle.
- Nálatok van sok pénz, vagytok ellenségek, naná hogy nem szól nektek!
- Jogos.
- Apropó! Elintézem, hogy a kalózaim ne nyírjanak ki, cserébe intézd el, hogy az öcséd idetolja képét! Kicsit móresre akarom tanítani. – vakargattam az állam. Annyira nem fair, hogy már minden testvéremnek pelyhedzik a szakálla, kivéve persze a lány Walest és engem.
- Tőlem… - vonta meg a vállát. Ahogy észrevettem, neki már mindegy volt, hogy így vagy úgy, de legyen vége ennek az egész herce-hurcának.
- Kapitány! – szólt be (mármint a szobába) egy nagydarab, könnyen felismerhető emberem, de indiai neve volt, amit nem tudtam megjegyezni. Azóta kiderült, hogy amit én indiainak hittem, valójában indián volt, de ez akkor sehogy se számított volna.
- A muníció a hajón! – jelentette.
- Rendben. Bárkát elhagyni, ezt a fajankót pedig leszel szíves magaddal hozni!
- Igenis! – ezzel felkapta a vállára portugál barátomat, én pedig a fedélzetre érve kiadtam a parancsot.
- Hé, te! – szólítottam meg valami vén csontvázat. Az is nálam szolgált, de francia volt, szóval vajmi keveset ért nekem.
- Azt az egy hordót – böktem a tárgy felé – vidd le hajófenékbe és robbants fel, ha már elhagytuk a hajót. – igen, képes voltam feláldozni.
- De… de … uram… - olyan könnyes szemekkel nézett… nos még sem voltam képes rá.
- Vicceltem. – próbáltam leplezni a gyengeségem. – Csak vidd le!
- Igenis!
Ekkorra már a legénységem jelentős része a hajómon, a Mary-n tartózkodott. A nevet Stuart Maryről kapta, ezzel fejeztem ki nem tetszésemet a fogva tartásával kapcsolatban. A legnagyobb bajom ezzel az volt, hogy Scott is fogságban volt vele együtt, ami bizonyosan bosszút von maga után, ha egyszer kiszabadul.
Alig, hogy az öreg francia kecske kiért a fedélzetre…
- Hajót felgyújtani! – kiáltottam, hogy siettessem az öreget. Szedte is a lábát, akár egy nyúl, ha róka üldözte. Vicces látvány volt, mit ne mondjak.
A vitorlák lángra kaptak, mi még olajat öntöttünk a tűzre, majd tovahajóztunk. „A portugál hajó szép lassan leég, majd a végén robban egyet, és végleg elsüllyed, már ami marad belőle." Boldogított ez a tudat. Már jócskán messze jártunk, amikor a robbanás bekövetkezett. Én lent voltam a kabinomban Portugáliával, aki összerezzent, de nem szólt semmit. Mi értelme lett volna, már semmit nem tehetett az embereiért. Sajnáltam, ezért inkább gonoszan eltereltem a figyelmét.
- Tudsz úszni? – ostoba kérdésnek hangzik, tudom.
- Hogy a fenébe ne! – válaszolt. Ami azt illeti, akkortájt a matrózok jelentős része nem tudott úszni. Nos, amint kimondta, rájött, mit akartam ezzel.
- Ne! Arthur, nem teszed meg!
- Akarsz fogadni? – kérdeztem, majd otthagytam. Fent kiadtam a parancsot a kormányosnak, hogy kormányozza olyan közel a hajót a parthoz, amennyire lehet, és itt nem lehett olyan közel, elég hosszan elég sekély volt a víz. Miután ez megtörtént felhozattam Portugáliát.
- Hozzátok a pallót! – kiáltottam.
- Arhtur, régi barátságunk emlékére, ne! – kapálódzott az indiainak hitt indiánom karmai között. Határozottan elevenebb volt, mint mikor megtaláltam. Sajnos akkor túl jó kedvem volt ahhoz, hogy ne tegyem meg.
Az egyik matróz kötelet vett elő, és hozzálátott a megkötözéséhez.
- Mit csinálsz, te idióta? – ordítottam rá, mint a legtöbb ember akkoriban szokott az idegen kötekedő gyerekekre, pedig jó tíz évvel idősebbnek nézett ki nálam. – Azt akarjuk, hogy túlélje!
- De miért? – és csak értetlenkedett.
- Had vigye a hírünket! – nevettem fel.
Csobbanás hallatszott, s Portugália szinte azonnal feljött a felszínre engem gyönyörűséges szavakkal illetve. Én lelkiismeret furdalás nélkül ott hagytam. Nagyon reméltem, hogy Spanyolország ezt nem fogja annyiban hagyni.