A csatamezőn néha kincseket találhatsz

Írta: Mariko

Kikötés: A Gintama egy Sorachi Hideaki nevű gorilla tulajdonát képezi.

Megjegyzés: Igen tudom, meg kellett volna írnom a nagy összecsapást is, de nem szeretek és igazából nem is nagyon tudok harcjeleneteket írni, úgyhogy azt mindenki képzelje el maga. ^^

„− Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
− Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek − mondta a róka. − Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni." (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Borzalmas állapotban volt, a jobb arcfelén egy csúnya zúzódás éktelenkedett a halántékától egészen az álláig, megtépázott fehér kimonóján pedig vörös foltok jelezték további sérüléseit. Alig állt a lábán, még a saját súlyát is nehezére esett cipelnie, nem hogy egy másik emberét. A fiú, akit a hátán vitt, ha lehet, még nála is rosszabb bőrben volt, vörös haja csatakosan tapadt az arcára, homlokára és állára ráalvadt a korábbi sebesüléseiből származó vér, ráadásul eltörött a bal lába is, ami miatt járni sem tudott. Nagyon lassan haladtak, az idősebb férfinak meg kellett küzdenie minden méterért, de még ha meg is remegtek időnként a lábai, akkor is makacsul, kitartóan cipelte tovább a terhét.

− Miért nem öltél meg? − törte meg a fiú halk kérdése a hosszúra nyúlt csendet.

− Nem ölök kölyköket − felelte a másik önérzetesen −, főleg nem, ha az a kölyök, az egyik hozzám csapódott idióta még idiótább fivére.

− Ott is hagyhattál volna…

A szamuráj megállt egy bezárt borbélyüzlet kirakata előtt és merengve maga elé bámult a földre.

− Gyerekként igazi kis démon voltam − kezdte −, még a kardom is nagyobb volt nálam, amikor már gyilkoltam a túlélésért. Ha bárki közeledett felém, agresszíven reagáltam. Csak ártani tudtam, mert nem ismertem mást. − Mély levegőt vett, mintha nehezére esne beszélnie a témáról. − A mesterem egy csatamező közepén szedett össze. Először kardot rántottam ellene, de ő nem törődött ezzel, hanem a kezét nyújtotta felém és felajánlotta, hogy menjek vele, majd ő megtanít rá, hogyan kell helyesen használnom a kardomat. − A válla fölött hátrapillantott a fiúra, majd nehézkesen újra elindult előre az úton. − Ma én is találtam egy kis szörnyeteget a csatamezőn, és úgy tűnik eljött a pillanat, hogy hazavigyem és megszelídítsem, ahogy annak idején engem is a mesterem.

Érezte, hogy a fiú karjainak szorítása a vállán erősebbé válik, és valami furcsa nedvesség érte a nyakát.

− Kamui-kun, te sírsz?

− Nem − jött az orrhangú felelet −, csak az eső eredt el.

A szamuráj felnézett a tökéletesen tiszta, csillagos égre. Keleten már vöröslött az ég alja, a felkelő nap sugarainak első jeleként. Jobb lesz, ha sietnek, ha még haza akarnak érni napfelkelte előtt.

Vége