Not Happy End
Egyedül. Teljesen egyedül, magányosan. Nem marad így sokáig, mindjárt én is követem őket. Mindük a halálba ment. Antonio, Lovino, Feliciano, Papi, Wiky és a többiek, mind-mind meghaltak. Ahogy több ezer másik ember is meghalt ebben a rémes helyzetben. Háború, járvány, így együtt kegyetlen és pusztító. Antonioékat a járvány vitte el, szegény bátyám a karjaimban halt meg. Előtte hónapokig kínlódott, ahogy mindenki más is. Papi meg… Ő is nagyon beteg volt, de ő másba halt bele. A szemünk előtt lőtték le a katonák, amikor minket próbált megvédeni. Az összes alkalommal zokogtam. Mára viszont nem maradt több könnyem. Nem tudok már sírni, még ha akarnék, akkor sem.
Kezdem érezni, hogy itt a vég. A szenvedéssel teli hónapok a végükhöz közelednek, ahogy az immunrendszerem egyre inkább gyengül, és a szervezetem kezdi felmondani a szolgálatot. Egyik orvos sem tudta megmondani, milyen vírus ez, csak, hogy halálos és gyógyíthatatlan. És könnyű elkapni. A háború idején nem csoda, hogy gyorsan terjed az ilyen. Én is már mióta szenvedek. Bár ez semmi ahhoz képest, ami a lelkemben van. Már, ha még maradt. Az is annyi darabra szakad a sok fájdalomtól, hogy talán már meg sincs.
Felnézek a kórteremben lévő fali órára. Este 8 óra. Reggel óta érzem, hogy a halálomon vagyok. De nem dühöngök, nem aggódom, nem teszek semmit. Semmit, csak várok. Várom a halált teljes nyugalommal, mert tudom, hogy nem tehetek ellene semmit sem. És mert bízom abban, hogy létezik a túlvilág és ott majd találkozom a szeretteimmel. Facsaró érzés szorongatja egyre lassabban vergődő szívemet, ahogy rájuk gondolok. Bárcsak már megállna. Le is ülök az ágyam szélére, majd le is fekszem. Megpróbálok elaludni. Mindig is ilyen halálban reménykedtem. Elalszok és soha többé nem ébredek fel. Szegény Papi… Ő is ilyet érdemelt volna. És a… többiek… is…
Már alig bírok gondolkodni, a látásom is homályosul. Mellkasomra emelem gyenge kezemet és érzem, ahogy szívem az utolsókat dobbanja. Bátyám… papa… mindjárt jövök…
Végül örökre elalszom…