- Gyere House, menjünk haza!
House lehajtott fejjel állt barátja sírjánál, keze görcsösen markolta a botját, ami a nyomástól kicsit belefúródott a sír körülvevő puha földbe.
- Nem.
- Gyere kérlek… - Cameron hangja megremegett – ő már elment. Nincs többé.
- Ez a sok gyászoló… mind hazugság amit mondtak, csupa közhely… senki sem ismerte őt olyan jól mint én.
- Mégsem tartottál beszédet. Persze ez nem baj – tette hozzá a nő sietve House megránduló arcát látva – ne emészd magad. Wilson nem várta volna el.
House megcsóválta a fejét. Legjobb barátja egy hete hunyt el, és azóta minden napja fájdalmas egyhangúságban telt. Örült, hogy a tömeg már nagyjából feloszlott: bosszantotta és egyben fájt neki minden együtt érző szó ami felé irányult.
- A rák az egyetlen betegség amit nem tudok meggyógyítani Cameron. És a legjobb barátom, aki mindig mellettem volt, ebbe halt bele. Minek mennék haza?
Rápillantott Cameron könnyáztatta arcára majd folytatta.
- Ő volt az egyetlen ember aki képes volt engem elviselni. Ott volt mikor majdnem elveszítettem a lábam és mikor Stacy elhagyott… Ő volt az egyetlen aki nem lépett le mikor goromba voltam és mikor nem akartam látni senkit. Mindhárom válásánál vele voltam… miattam halt meg a barátnője de a barátságunk ezt is túlélte. Nem tudok elköszönni Cameron… képtelen vagyok rá… - House-nak elcsuklott a hangja, ezért inkább elhallgatott és a rengeteg koszorút kezdte el nézni.
- Szeretett téged House. Végig ott voltál vele a kezelése alatt. A családja és a barátja voltál egy személyben.
Volt. Bárcsak már rólam is múlt időben beszélnének! – gondolta keserűen House. A gyászolók már szétszéledtek, lassacskán magukra maradtak a sírnál. Cameron jelenléte is terhes volt neki, de tudta, hogy a Princeton-ba visszatért ex-kollégáját nem lesz olyan egyszerű leráznia, mint a többieket.
- Miért vagy még itt? – törte meg a hallgatást végül House.
- Mert én vagyok az egyetlen az ismerőseid közül aki tudja, hogy milyen elveszíteni egy rákos hozzátartozóját…. De amúgy is hoztam neked valamit, mindjárt visszajövök.
House nem nézett Cameron után, egyszerűen már az sem érdekelte, hogy mivel állhat még elő a mindig – talán túl – gondoskodó kollégája. Wilson nevét nézte a sírkövön: barátja neve a szürke gránitkövön hidegnek és személytelennek tűnt. Elfacsarodott szívvel gondolt rá, hogy ez az emlékhely semmiben sem tükrözi barátját: a közös filmezéseket, a nagy beszélgetéseiket, a sok nevetést… Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy barátja már nincs ott és már nem oszthatja meg vele a gondolatait.
- Itt vagyok – szólalt meg a háta mögött Cameron – ezt a te nevedben csináltattam Wilsonnak.
- Cameron kezében egy ízléses koszorú volt, és House a visszatartott könnyein keresztül is látta, hogy milyen egyszerűen mégis szépen lett elkészíttetve.
- Tudom, hogy te is ilyet csináltattál volna – azzal Cameron megigazgatta a szalagot a koszorún – egészen közel teszem a nevéhez, jó?
Amíg a nő elhelyezte a koszorút és megigazgatta a virágokat, House letörülte a könnyeket az arcáról.
- Két éve azt mondtam Wilson-nak – szólt mikor Cameron visszasétált mellé – hogy ha ő meghal, akkor én egyedül maradok. Egyedül maradtam Cameron. Nincs már értelme tovább folytatnom.