- Emberszagot érzek. - hörrent az óriási orral rendelkező, leginkább egy rémisztő mértékben elfuserált emberfejre hajazó lény. - De ez más, mint a többi: iszonyúan büdös!
Hiei nem látszott reagálni, ám a talpa alatt imbolygó százlábú-jármű az adott irányba fordult. Ő is ugyanúgy érezte a szabadon áramlani engedett kit, így cseppet sem lepte meg a közeli tisztáson sütkérező rókadémon látványa.
Vagy talán mégis. Egy egészen kicsit. Nem is csak e rég látott jóbarát ittléte, hanem maga a kép, melyet a selymes fűben hasalva lábait lóbáló, állát a tenyerében támasztó Kurama nyújtott egy kellően vaskos könyv böngészése közben.
A jaganshi leszökkent a méretes járgányról, és közelebb sétált, viszonozva a rápillantó derűzöld szempár tekintetét.
- Mondd, mit művelsz? - firtatta üdvözlés gyanánt.
Kurama felvonta a jobb szemöldökét. Szája sarkában mosoly bujkált.
- Olvasok, mint láthatod. Egy baka ningen könyvet.
- Itt. A démonvilágban.
Az embersrác kuncogva a hátára fordult, és lehunyta szemeit.
- Jagan-szemed nem téved, valóban itt vagyok. Hiszen immár szabad az átjárás, te pedig őstehetséggel szűröd ki az akaratlan betolakodókat. Netán én is annak számítok?
- Hn. - közölte Hiei. - Mintha itt kevésbé mérgezne a levegő.
- Mindenesetre nyugalmasabb. Az emberi világban sehol sem találsz Makai erdeihez hasonlón gyönyörű helyet.
- S ehhez képest is itt, a semmi közepén vakíttatod magad a nappal.
Kurama ismét felpillantott a fejénél állongó tűzdémonra.
- Kedvelem a napfényt. - felelte mosolyogva. - Az emberi faj nem élhet nélküle, s bizonyos démoncsoportok sem. Te is közéjük tartozol.
- Valóban tűzdémon volnék, ám vérem fele a jeges fennsíkok hercegnőié. - mutatott rá a vádlott megbántottan.
- S az enyém sarki róka. Gyengének tűnsz-e tőle, ha néha megfürdőzöl fényben is?
- Marhaság.
- A fény erőt ad.
- Nem kétlem, ha te mondod, ó, nem. De menj, vess egy pillantást e világ leghatalmasabb démonjaira, s csak azután felelj: a fényed tette őket ilyen erőssé? Láttak-e ők egyáltalán fényt?
- No és boldogok-e, mondd, kicsi jaganshi? - kérdezett vissza Kurama árnyalatnyival ingerültebben felülve. - Mivel töltik napjaikat? Csak nem gyűlölködéssel, öldökléssel, tervszövögetéssel a világ elpusztítására? Attól tartok, még mindig nem korrigáltam teljesen a fogalomtárad. A fénytől nem ezt az erőt kapod. A Nap meleget, vidámságot, életerőt ad.
Hiei elfordult egykori tolvajtársától, és hátratett kézzel a szembeni erdő tanulmányozásába kezdett.
- Erről nem vitatkozom veled, úgyis reménytelen. - közölte higgadtan. - De ha már a fogalomtáram korrigálásánál tartunk, kedves rókám, elárulnád, hogyan mondják emberi kíméletlenséggel, hogy leszállhatsz a fürdőzési szokásaimról és a szókészletemről is, merthogy sóhajnyi beleszólásod sincsen?
- Emlékeim szerint szavam sem volt a fürdőzési szokásaidra.
Az ijesztően emberszerű orr-lény vinnyogása szakította félbe csevejüket.
- Nem bírom! - panaszolta a jármű tetején toporzékolva. - Nem bírom, jaj, megfulladok! Mit rejtegetsz, te genny? Csak nem virágokat? Mamám, segíts, jaj de büdös!
- Sajnálom. - mondta Kurama felvont szemöldökkel. - Nem szabadulhatok tőlük, különben védtelen leszek, és nem lesz, aki megvédjen, merthogy Hieinek épp a munkáját kell végeznie.
- Egyébkor sem loholnék a nyomodban, hogy helyetted hárítsam eleve esélytelen támadóid özönét. - nyugtatta meg az említett. - Csak hogy tisztában légy vele, mire számíts. Rám ne.
- Nahát! Alig egy éve nem találkoztunk, és máris ennyire arcátlanná nevelt a démonélet? Hiei, feltétlenül vissza kell jönnöd hozzánk.
- Jaj, az orrom! - sírta a lény.
- Ha megkötöznél, sem mennék! Démon vagyok, nincs helyem holmi pipogya emberek közt! - méltatlankodott Hiei.
- Csak egy napra! Tudod, Yuusuke születésnapi bulijára-
A jaganshi közbekacagott.
- Nem. - közölte aztán megfordulván, és a munkajárműve felé vette útját.
- Három nap múlva esedékes a zsúr. - szólt utána a rókadémon. - Ha nem jössz, felfedem Yukinának a titkod!
- Nem fedsz te fel semmit.
- Mi a biztosítékod rá?
- Jaganshi! - rikkantotta a lény. - Menjünk, mert megölöm magam!
- Én ismerlek jobban, vagy te? - firtatta Hiei vöröshajú társától.
- Erről vitáznék. - mondta Kurama. - Akár most is.
- Nem maradhatok, mert skalpom veszik, ha odalesz a humándetektorunk.
- Akkor tudod mit? Ha Yukina-chan nem is, Kuwabara-kun biztosan meghallgat majd...
- A Fekete Sárkány viszont sem rád, sem rá nem hallgat. - mutatott rá Hiei immár a metálszázlábú tetején, a méretes orrát babusgató lény oldalán.
Kurama felállt, és mosolygott.
- Jó újra látni téged, Hiei.
- Az Égnek hála, hogy mennem kell, mielőtt kiöntöd további lelkeid.
- Mesélhetnék ott fent ülve melletted is, tudod. Vicc volt, na. Tudom én, hogy nem hiányzom az életedből. Vigyázz magadra, kicsi jaganshi, mert ekkorából bizony csak egy van ám.
- Fulladj meg. - búcsúzott Hiei.
Kurama még mindig mosolygott, miközben hosszan hallgatta a fák közé bekúszó rovarjármű távolodó törtetését.