Guard you [Miyavi]

Ichigo x Ishida

Ishida POV

Megfájdul a fejem, ahogy azt számolgatom, még mennyit vehetek be a kezemben tartott tablettákból – mindezt a második emeleti férfimosdó harmadik fülkéjében. Azért itt, mert ez nem olyan gyanús, mintha az utolsóban lennék – végül is, ha valaki tablettát vesz be az utolsó fülkében, az felettébb figyelemfelkeltő, ugyanakkor, ha ezt a harmadikban teszi, már nem olyan érdekes az egész. Meglátásom szerint mindegy, hogy hol veszem be, csak legyek túl rajta. Ezek a reishi-stabilizáló pirulák látszatra semmiben sem különböznek egy ártalmatlan fájdalomcsillapítótól, ellenben a hatásuk valamivel erősebb annál. Valószínűleg még csak kísérleti gyógyszerek, és én vagyok apám első számú fehéregere per-pillanat.

Egyszerű utasításokat kaptam hozzá: mielőtt elindulok, hármat kell bevennem, de két adag között el kell telnie hat órának. Nem ihatok rá alkoholt, és nem panaszkodhatok a mellékhatásokért – láz, erős izzadás, hányinger. Én meg nem is panaszkodom. Ha ezzel jár, hogy odafigyeljen rám két percre, akkor elfogadom.

Pár percet várok, bevettem kettőt a háromból – aztán indulok is, nem törődve sokat a mögöttem felhangzó, ismerős kiáltásokkal. Az ösztöneim csalhatatlanok, de mire megérkezem a helyszínre, rájövök: már megint nem én vagyok a főszereplő – az a színész már legyőzte a gonoszt, és most élvezi a dicsfényt. Pedig még azt sem tudja, miről szól a történet, amiben játszik, még azt sem, hogy mi lesz a vége.

Ichigo fáradt. Mármint, persze, hogy fáradt, hiszen megerőltette a testét, de a pszichikai állapotára gondolok. Belefáradt abba, hogy ilyen egyhangú gyengüléssel teljenek a napjai, belefáradt abba, hogy fennmaradó idejében azt számolgassa, ilyen megterhelés mellett még mennyi ideje van hátra. Ichigo a háború vége óta fájdalomcsillapítót szed – meg ne lepődjek, persze, hogy az apám írta fel neki. Vannak napok, amikor nehezebben viseli, akkor többet vesz be – ha nem teszi, kezelhetetlen, egyik székről nyaklik a másikra, egyre hajtogatva, hogy ő nem akart rosszat, és elhiszi, hogy nem haragszom rá.

Előfordult már, hogy gyógyszerre ivott. Az én hibám is, mert nem voltam ott vele, hogy figyeljek rá, hogy lefogjam, vagy legalább a piát kimenekítsem a lakásomból, nem. Ez már csak így volt, ideges lettem, nem akartam veszekedni, elmentem hát valahova. Nem is tudom, merre, nem lényeg. Mire hazaértem, nem tudott beszélni. Hajnalig hánytattam, reggelig vizet ittunk, utána egész estig bizonygatta, hogy ő nem akart rosszat csinálni. Annyira megijedt magától, hogy nem tudtam nem megbocsájtani neki, hogy megitta a legjobb szakémat.

A földön ül, piheg még. Letelepszem mellé, megörül nekem, a vállamra hajtja a fejét. Nem beszélünk, ő még nem nyerte vissza a hangját, nekem meg nincs mit mondanom. Rám néz, csillogó szemekkel, aztán előrefordítja a fejét, és figyeli, hogyan megy le a nap. Még olyan korán sötétedik. Aztán megint rám néz, megfogja a kezem, összefűzi ujjainkat. Szerintem nincs tisztában azzal, hogy én nem azért vagyok mellette, mert szeretem.

Ha tudná, biztosan nem lenne ilyen velem, és ilyenkor megint azt érzem, ez apám kicsinyes és gonosz tervének része; az, hogy hiába minden, nem tudok kiszakadni ebből a mókuskerékből, és nekem akkor is ő lesz a minden, ha megcsalom, ha ő iszik. Ezekben a percekben szeretném itt hagyni az egészet. Nem kell sokáig könyörögnöm, rábírom az indulásra. Lassan megyünk, mert Ichigo nagyon fáradt. Különben meg ráérünk. Legalább átmegyünk egy parkon, és kicsit olyan, mintha tényleg egy pár lennék – nem alá és fölérendelt az érzelmi hierarchiában. Igaz, most hidegebbre fordul az idő, és egyre sötétebb van, amúgy sem vennének észre.

Nem szoktunk beszélgetni. Nincs közös témánk, ha van is, annyira eltér a véleményünk, hogy lehetetlen normális társalgást folytatni, mert abból csak veszekedés lenne, annak meg tudom, mi a vége. Régen nem volt ilyen, régen mindig volt valami, hogy visszahozzon mindent – mostanában nincs egymáshoz egy jó szavunk sem. Hiányoznak a régi beszélgetéseink.

Amikor én nyitom ki az ajtót, arra gondolok, hogy talán csak kihűlt, hogy nem olyan nagy a baj, de ezt azonnal megcáfoljuk mindketten – mert ez nem hűlt ki. Egyszerűen csak az ágyon kívül nincs más hely, ahol egy nyelvet beszélnénk, ott viszont tökéletesen értjük a másikat. Ichigo kíván engem, magára húz, úgy ölel, mintha ez élete múlna ezen. Igyekszem kiszabadulni, aztán engedem. Nem telik bele öt perc, alszik, mint a tej, izmai elernyednek, én kiszabadulok, és a zuhanyzóig menekülök.

Gyorsan megfürdöm, aztán felmérem a károkat. Ichigo a másfél személyes ágy kellős közepén fekszik, hanyatt, nem sok választja el attól, hogy horkoljon. Levetkőztetem, kirángatom alóla az ágyneműt, és betakarom, amíg kerítek magamnak valami ennivalót. Már csak egy kis maradék pirítós van, de kibírom ennyivel, a tévé elé telepedve fogyasztom el a vacsorámat. Úgyse nézem, a hangját meg levettem, Ichigo nem tud aludni, ha nem teljes a csend. Bár, talán már annyira fáradt, hogy mindegy is neki.

Kezembe akad a telefon, és arra gondolok, hogy most talán felhívhatnék valakit, hogy átugorjak hozzá – de mi van, ha Ichigo felébred, és nem talál itthon? Szeretnék elmenni itthonról, szeretnék, de nem lehet. Sóhajtva megyek lefeküdni.

Nem tudok aludni. Nincsenek zavaró tényezők, fáradt is vagyok. Egyszerűen csak nem tudok aludni, ahogy lehunyom a szemem, felvillan előttem, hogy mi lesz egy hónap múlva, fél év múlva, és egyre inkább arra jutok, hogy nem akarom.

Oldalra fordulok, figyelem egy kicsit, ahogy lassan emelkedik-süllyed a mellkasa, olyan békés, olyan kiegyensúlyozott az egész. Arra gondolok, hogy ha beszélnék hozzá, talán meghallaná, talán nem, de az annyira olyan lenne, mint a filmekben. Szürreális, és ez zavar. Nem akarok félreértéseket. Lehet, hogy el kéne mondanom neki mindent, és akkor elhagyna, és akkor az életem visszazökkenne a megszokott kerékvágásba, a régibe, ahol nem kellett még egy emberre figyelnem. Nekem ez sok.

Végül felállok, és otthagyom. Felkapok pár ruhát, oda se figyelve igazán, csak legyen rajtam valami, és indulok. Esernyőt nem viszek ugyan, pedig esik. Tudom, hogy csak azért megyek el, hogy amikor hazaérjek, akkor jobban örüljön nekem, mintha el sem mentem volna. Meg, jólesik a séta, elfeledteti, hogy pár órája milyen fáradt voltam.

Kószálok az utcákon, pedig ez nem vall rám, és keresem a válaszokat, meg a kérdéseket, amiket fel kéne tennem valakinek. Aztán hazamegyek, amikor nincs már hely számomra. Ami a legjobban meglep, hogy Ichigo ébren van, és a konyhaasztalnál ül, és hogy nincs ital a közelében. Még csak cigi sem – igaz, közöltem vele, hogy azt csak az erkélyen, sehol máshol. Örül, hogy hazajöttem, és egy percig sem kételkedik bennem. Ettől pedig összeszorul a szívem.

Mindig azt szerettem volna, hogy amikor Ichigo hazaér, adjon egy puszit az arcomra, talán a számra, és legyen teljes csend és béke, semmi mást, és szerintem ezzel ő sincs máshogy. Nem értem, miért hiszi azt, hogy engem ennyi idő után is el kell csábítania, de belemegyek a játékba. Legyen egy jó estéje.

Szerintem nem jött rá, hogy az oldalam nem erogén zóna, ahogy a nyakam sem. Valahogy mindig azt gondolja, hogy ez a kettő működik nálam. Tudhatná, hogy nem azért, de már nincs kedvem kioktatni sem.

A szex jó. Sosem volt baj vele, ha pontosabb akarok lenni, ez az egyetlen, ami mindig jó. Talán csak ehhez értünk annyira, hogy ne legyenek köztünk félreértések, talán ilyenkor egy kicsit egyformák vagyunk. Egy kicsit közelebb a másikhoz, megpróbálok hasonulni hozzá, és ő is így tesz. Meg sem izzadok tulajdonképpen, de bevállalom a közös zuhanyt.

Ichigo nem buta. Nincsenek bajok a mentális képességeivel, az érzelmi intelligenciája pedig meglepően jó. Nem értem, hogy nem veszi észre, hogy nem vagyok itthon néha, vagy ha észre is veszi, miért nem rója fel nekem. Nem tudom megérteni, miért szereti annyira, ha hozzáérek, még ezek után is. Talán ő is csak ilyen önfeláldozó.

Lehet, hogy az apám sokkal okosabb, mint gondoltam, és pontosan tisztában van azzal, hogy a figurák merre néznek a sakktáblán. Csak erre gondolok, amikor Ichigo mögém gömbölyödik, és sírni támad kedvem, amikor arra gondolok, hogy pár óra múlva megint reggel lesz, és megint kezdődik elölről – ő kint dohányzik az erkélyen, vagy a folyosón, amíg én összekészítem a reggelit, és bevesszük a gyógyszereinket, aztán megyünk, és harcolunk, én meg csendben figyelem, ahogy egyre fogy az ereje.

Csak az a szomorú, hogy ez valamiért nekem fáj jobban.

Szerkesztve.