Rukia keservesen sírt a küszöbükön ülve. Könnyeit a kesztyűs kezével itatta fel újra és újra.

- Rukia? – kérdezte egy kedves hang nem messze tőle.

A kislány felpillantott és gyorsan elmaszatolta az arcát, hogy a fiú még véletlenül se lássa meg, hogy sír.

- Szia, Ichigo!

- Jól vagy? – kérdezte és belépett az udvarukra, egyenesen a lány elé sétálva.

- Persze, te hülye! Miért ne lennék?

- Csak úgy láttam, hogy… - kezdte a kisfiú, de Rukia közbe szólt.

- Akkor rosszul láttad! De most menj haza! Anyuék mindjárt itt lesznek.

- Biztos jól vagy?

- Igen! – mondta Rukia és kitoloncolta osztálytársát a kapun, majd visszatelepedett az ajtó elé. Igazából nem volt minden rendben. A szülei még nem értek haza és neki nem volt kulcsa a házukhoz. Nem értette hol lehetnek ennyi ideig és aggódott. Kezdett besötétedni, így félt is.

Hamarosan Ichigo újra megjelent a kapujukban immáron iskolatáska nélkül.

- Mit keresel itt? – kérdezte Rukia és újra összemaszatolta az arcát. Bárki előtt sírt, de megfogadta, hogy Ichigo előtt nem fog.

- Építünk hóembert? – ajánlotta Ichigo mosolyogva, majd odalépett a lány elé.

Rukia döbbenten meredt a fiúra, majd mosolyogva fogadta el a felé nyújtott kezet.