Üdv! Ez lenne az első „normális" hosszabb Hetalia történetem. A karaktereket csak kölcsönvettem, hogy kényemre-kedvemre-OOC-re formáljam őket, anyagi hasznom nem származik a történet írásából. A sztori hátteréről a blogomon találtok még információt [www. never-marauders-land. blogspot. com].
Figyelem! A történet tartalmaz: yaoit, agymenést, head-canont, a józan paraszti eszem találmányait, mágiát, enyhe sci-fi utóhatású dolgokat, túl sok Kanadát, yaoit, kávét, műrepülő alakulatokat, fehér medvét, Morze-jeleket, és ki tudja, még mit. A véleményeteket ne rejtsétek véka alá, mert érdekel : D Jó olvasást kívánok hozzá~

Radioactive

I. Fejezet
~Veszteség~

Térdelt a padlón, mozdulatlanul, karjai a teste mellé hullottak, a fehér szövetanyag finoman gyűrődött körülötte, egészen lecsúszott válláról, felsőteste teljesen meztelen, itt-ott vérpettyes. Tekintete üres, fénytelen, némán nézett maga elé. Kiszolgáltatott, törékeny, borzalmasan sérülékeny. Hátán a vérpatakok, a két seb nem tűnt el, minta többi, a deszkákon lehullott, vérmocskos tollak csomókban.
Amerika csendesen suttogott neki, előtte ült, gyengéden törölte le az arcát, aztán finoman két kesztyűs keze közé vette az összevissza álló szőke tincsekkel keretezett arcot, és egészen közel hajolt hozzá.
- Na, most már minden oké lesz – jelentette ki vidáman, eddigi szavainál hangosabban. – Nem kell félned semmitől, vigyázok rád – mosolygott rá kedvesen. Várakozón elhallgatott, de nem kapott sem válasz, sem bármilyen egyéb reagálást. A mosolya azonban nem olvadt le. – Egy pillanat múlva visszajövök, oké? Csak egy perc az egész – ígérte, ahogy felugrott a padlóról. Dúdolva kitrappolt a szobából, aztán percek múlva visszatért. Tálat hozott, melegvízzel és szivaccsal, egy fehér lepedőt, kötszert. Óvatos érintésekkel lemosta a gyenge, vékony testet, a szakadozott, véres szövetet a lepedőre cserélte, a némán folydogáló, vörös vért felitatta, bekötözte a sebeket. – Most már aludhatsz egyet – közölte lágy hangon, és vigyázva felemelte a padlóról, odalépett vele a frissen vetett ágyhoz, és gyengéden leültette rá, ölébe terítette a paplant. – Én még rendet rakok itt, aztán hagylak pihenni. El kell egy kicsit mennem, de hamarosan jövök vissza hozzád, nem lesz semmi probléma, oké?
Semmi válasz, és amíg feltakarította a padlóról a vért és a tollakat, az ágyban ülő meg sem mozdult, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt lassan, ütemesen. Maga elé nézett, rezzenéstelen, üres szemekkel, világos bőrű arcán minden izom ellazulva, vértelen ajkai szárazak, légzésének szinte hangja sincs. Összességében nem adott magáról semmilyen életjelet, nyitott szemmel, lélegző de nem élő bábként álmodott egy szebb világról.
Amerika odalépett hozzá, megtámasztotta a hátát a sebei felett, majd gyengéden lefektette a puha párnára.
- Így ni – mosolygott. – Aludj szépen, hamarosan visszajövök, és elmesélem, mi van a világban – ígérte kedves hangon. Nyakig betakarta, kiseperte a fénytelen zöld szemekbe lógó tincseket. – Sweet dreams, my dear[1] – suttogta, és távozóban lekapcsolta a villanyt. – See ya![2]

~RA~

A pofon akkora volt, hogy Amerika megtántorodott, elesett és felborított egy asztalt meg két széket. Mindezt könnyűszerrel, Franciaország csak most tervezett belejönni a dologba, csak semmi finomkodás, ha már lángban a világ, akkor mindent lehet, nemde?! Alfred feltápászkodott, szemei hidegen ragyogtak.
- Verekedni akarsz? Tényleg? – érdeklődte nyugodtan, mire Francis ismét nekiesett volna, de Kanada közéjük ugrott, és Spanyolország is igyekezett megfékezni egy szem bátyja nem túl jellemző dühkitörését.
- Kérlek, ne provokáld – suttogta Matthew a testvérére nézve.
- Ne mondd meg, mit csináljak! – mordult rá idegesen.
- Kértelek – válaszolta valamivel hangosabban.
- Azonnal mondd meg, hol van! – parancsolt rá a francia az amerikaira, miközben próbálta magát kiküzdeni Antonio szorításából. – Nem volt jogod egyedül odamenni! Együtt kellett volna! Mondd meg, különben-!
- Nyugi-nyugi-nyugi – csitította a spanyol komolyan, ami nem volt jellemző rá. – Mindannyian kissé idegesek vagyunk a történtek miatt, úgyhogy örülnénk, ha tudnál némi információt szolgáltatni Anglia hollétét illetően – fogalmazta meg diplomatikusan, közben igyekezett nem hagyni Francisnak, hogy újra törni-zúzni kezdjen.
- Anglia teljes biztonságban van a felügyeletem alatt, amíg én máshogyan nem döntök – jelentette ki komolyan, ellentmondást nem tűrőn a szemüveges. – Ha valakinek ez nem tetszik, lehet panaszt benyújtani, de mivel sokkal égetőbb problémánk is van jelenleg, szerintem ne ezzel húzzuk az időt. Az Új Atlanti Szövetség ülését ezennel megnyitom, Franciaország, te meg maradj veszteg, mert nem állok jót magamért, ha hátráltatsz. – A szólított visszaereszkedett a székére, összefűzte a karjait a mellkasán, és villámokat szóró tekintettel meredt az amerikaira. – Észak-Európát Izland, Közép- és Kelet-Európát Francia, Dél-Európát Spanyolország, az Egyesült Királyságot én képviselem az Egyesült Államokkal egyetemben. Kanada, mint diplomáciai és békítő szakember, taktikus, és a maradék, fel nem sorolt területeken lévő ENSZ tagállamok képviseletében van jelen. A többieket a képviseleti érintettek felelőssége értesíteni az elhangzottakról. Kérdés eddig? Oké, akkor kezdhetünk is.
A sebtében összeszervezett ülésnek, a kis közjátéktól eltekintve, alig egy óra alatt vége lett, jobbára Amerika beszélt, felvázolva a haditerveket, amelyeket Kanadával alakítottak ki. Pontos tervük volt minden lehetséges eshetőségre, és úgy igyekeztek kiosztani a feladatokat, hogy mindenkié egálban legyen a képességeivel. Na persze ez nem mentesítette Kelet-Európát a teher alól, amit kénytelenek voltak elviselni.
- Alfred, várj egy pillanatot, kérlek – kapta el a bátyja karját, mikor az sietősen indulni készült.
- Mi van? – Matthew lenyelte a megjegyzést a testvére modorát illetően. Tudta, hogy nem neki szól, mégis bántotta kissé.
- Hadd menjek veled – kérte halkan. – Szeretném látni Angliát.
- Nem – rázta le a kezét egy határozott mozdulattal.
- Komolyan tőlem félted, vagy tényleg ilyen önző vagy? – érdeklődte zavaróan egyenesen.
- Egy követ fújsz a franciával, ne hidd, hogy nem tudom! – morogta fellobbanó dühvel.
- Hallod, amit mondasz, bátyám? Őszintén feltételezed rólam, hogy képes lennék holmi újkori ábrándok miatt elárulni téged? Szövetségben állunk egymással, és össze kell tartanunk, különben végünk. Zokszó nélkül elfogadtuk, hogy igényt tartasz a Brit-szigetekre, de jogunk van, jogom van tudni, mi történt Angliával, és ezt te is tudod. Nem árulom el senkinek, hol van, és észre sem fogod venni, hogy ott vagyok. Nem foglak zavarni, őt sem akarom felzaklatni, érted? Csak engedd, hogy lássam. – Biztosan álló érvek, meggyőző beszéd. Nem csoda, hogy rábízták a diplomáciai munkát.
- Oké – hagyta rá a déli fivér.
- Köszönöm.

~RA~

- Szia – súgta csendesen a fiú, mikor belépett a helyiségbe. Széthúzta a függönyt, beengedte a napsütést. – Hogy érzed magad? – Nem kapott választ. Anglia megtestesítője ugyanúgy feküdt az ágyban, mint másfél nappal ezelőtt, mikor lefektette. Semmi válasz, semmi változás. Ugyanolyan volt az állapota, mint eddig.
Kanada elképedve állt a küszöbön, nézte, ahogy a bátyja lassan felülteti a férfit. Nem volt magánál. Nem reagált. Nem élt. Csak az országvolta tartotta életben. Nézte a holt nemzetet, aki egykoron hét tenger ura volt, s akitől bizony néha megrettent maga is. Ült ott nyugodtan, békésen, mintha nem tudná, hogy a Föld lángokban áll. Rászorított az ajtófélfára, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemeibe. November kilencedike volt.

~RA~

Francis a kezeit tördelve nézett rá, szemeiben aggodalom és félelem.
- Én… nem tudom, mit mondhatnék – szólt a fiú csendesen. – Nincsen magánál – suttogta. – Mintha nyitott szemmel aludna, csak… Nem tudom, melyikük az ijesztőbb. Alfred beszél hozzá, mintha várná, hogy válaszoljon, de nem. Úgy viselkedik, mintha semmi baj nem lenne. Nevetgél, viccelődik. Azt hiszem, ő sem dolgozta még fel a történteket. Nem tudom, hogyan segíthetnék nekik, tényleg nem… Borzasztóan rémisztő… - A végére egészen elhalkult, a hangja megremegett. Francis közelebb lépett hozzá, vigasztalón megölelte.
- Semmi baj, túléljük, mint minden mást – nyugtatta halkan.
- Olyan őrült egy világ ez – susogta. – És ijesztő, hogy egy nemzet kerülhet ilyen állapotba…
- Túléli. Figyeld meg, hogy túléli, és sokkal erősebb lesz, ha visszatér. Visszafizeti minden adósságát, és győzedelmesen áll majd a leigázott ellenség felett, s az hason csúszva fog könyörögni az életéért, de nem lesz kegyelem, ezek után biztosan nem. Én sem hagynám, és Amerika sem hagyná… Veszni fog. Mindenkorra vesznie kell.

~RA~

Amerika megpróbálta türelemmel, kedvességgel. Amikor ez nem sikerült, próbálta erőszakkal, dühvel és kiabálással. Aztán megint suttogással, gyengéd érintésekkel. Így telt az idő, s a végén már nem próbálta sehogy, csak ült vele szemben, magába roskadva. Nem hagyta volna ott, de már nem tudta, mit tehetne, ha egyszer az életösztön veszett el belőle. Azt nem lehet pótolni.
- Miért nem ébredsz már fel? – kérdezte megremegő hangon, és érezte, ahogy a könnyei kicsordulnak. Annyi idő után először. Csendesen szipogott, apró, gördülékeny, forró cseppek, a paplanra hullottak az arcáról, le volt hajtva a feje.
Aztán egy kéz ért hozzá, egy kar kulcsolódott a vállára, és gyengén magához húzta. Fejét a vállára támasztotta, a másik az arcát vigasztalóan az övének simította, nem látták egymást.
- Ne sírj – suttogta a régen hallott, rekedt hang. – Itt vagyok.

[1] Jó éjszakát, kedvesem; angol
[2] Látlak később; angol