Slash. EdxEnvy (Edvy) (FMA 2003-as anime) karácsonyi különkiadás három felvonásban. Established relationship. Játszódik körülbelül négy hónappal a Három kívánság c. történetem után.
Edward és Envy vendégeket várnak karácsony estére, pontosabban kedvenc homonculusunk annyira nem várja őket, ami miatt baljós, szorongással teli gondolatok környékezik meg, valamint zűrzavaros érzelmek kavarognak elméletileg nem létező, ámde annál érzékenyebb és bonyolultabb lelkében. Vajon sikerül békés egyetértésben eltölteniük az első közös karácsonyukat?
Ed és Envy nálam nem testvérek, nem írok incestet.
Szemszög: Envy E/1 (E/2)
A jogok teljes mértékben Arakava Hiromu-t illetik, én csak kölcsönvettem a történetből néhány szereplőt és elemet a saját, de legfőképpen mások szórakoztatására.

Szereplõk: Alphonse Al Elric/Al, Edward Elric/Ed, Envy, Winry Rockbell
Jellemzõk: Általános, Romantikus, Humor, Dráma, Angst, AU, Fantasy, Novella
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: SLASH, Erotikus tartalom, OOC karakter(ek)

Jó szórakozást! ;)

Megjegyzés: A történethez tartozik egy nagyon jó kis zene:
All I Want For Christmas - Chase Holfelder (Minor Key cover) youtube-on megtalálható

Téged kérlek karácsonyra

I. rész

Tökéletes. Leoldom magamról a kötényt, a helyére akasztom, majd karba font kezekkel, elégedetten pillantok végig a művemen. A rengetegféle sütemény – mézes kalács, kókuszgolyó, sajtos pogácsa, sós perec, diós-vaníliás hókifli, lekváros linzer, gyümölcskenyér, csokis-meggyes, mézes-diós és epres-vaníliás minimuffin – ezüsttálcákon, papírcsipke-alátétekre halmozva, ínycsiklandón és gusztusosan immáron készen áll arra, hogy mind egy szálig elfogyasszuk. Annyira gyönyörűek és ízletesek – gyorsan be is kapok egy minimuffint –, hogy még egy mestercukrász is megirigyelhetné a tehetségemet, ami kifejezetten mókás, mivel általában én szoktam úgy konkrétan mindenkire irigykedni. Természetesen az elmaradhatatlan karácsonyi pudingot sem hagytam ki a repertoárból, sőt még alkoholmentes puncsot is csináltam.

A Központi Városban állomásozó katonáknak is elegendő lenne ez a mennyiség – még maradna is belőle –, de azért nagyon remélem, hogy nem bukkan váratlanul seggfej ezredes az emberei kíséretében, hogy boldog karácsonyt kívánjon. Nem. Bizonyára van annak jobb dolga is. Amennyiben netalántán mégis megjelennének, az alighanem belekerülne egy-két kinyomott szembe, pár letépett vagy legalábbis szilánkosra tört végtagba, néhány repedt bordába, illetve kihullott fogak tömkelegébe. Minimum ez volna az egyenértékű csere, amiért megzavarják ezt az eredeti terveim szerint kettesben töltendő, kellemes délutánt és estét.

Hogyha körülbelül fél évvel ezelőtt bárki is azt mondta volna, hogy idén karácsonykor vendégeket várva gyártom a sütiket, az illetőt szemen szúrtam volna – stílszerűen – egy süteményes villával, elmetéltem volna a torkát a derelyevágóval, belevágtam volna a mellkasába a pogácsaszaggatót, végül formás kis perecet hajtogattam volna belőle; a maradványokat meg Gluttony felzabálta volna. A homonculusokra nem igazán jellemző a karácsonyozás, sem semmiféle ünneplés – Dante egyébként is módfelett gyűlölte, hogy ilyenkor mindenfelől árad a szeretet-maszlag –, úgyhogy közel négyszáz éve ez lesz az első normális karácsonyom. Azaz lenne, ha nem hívtad volna meg a drágalátos öcsikédéket. Igen. Az előbb kicsit füllentettem, amikor azt állítottam, hogy várom a vendégeket. Nem várom. Jönnek.

Igazából nincs velük különösebb bajom, azt az aprócska tényt leszámítva, hogy emberek, ráadásul olyan emberek, akikkel osztoznom kell rajtad. Osztozni viszont utálok. Nagyon utálok. Főleg, ha rólad van szó. Mondjuk, Alphonse naivitása a legtöbbször szórakoztató, bár néha-néha idegesítő mértéket ölt, Winry meg alapvetően kedves, csak nem szabad felbosszantani, ha csavarkulcs van nála. Nem mintha különösebb kárt tudna okozni bennem, de igencsak fáj, amikor fejbe kólint azzal a vacakkal, és sajnos nem fél tőlem eléggé, hogy ne tegye meg. Kihasználja, hogy miattad úgysem fogom bántani. Én pedig legalább annyira szeretem őt bosszantani – meg az embereket úgy általában –, mint amennyire nem szeretem a fájdalmat, szóval nehéz eldönteni, hogyan is viselkedjek a csajjal. Talán ma magamhoz képest rendes leszek, elvégre karácsony van. De lehet, hogy inkább mégsem.

Minek kellett őket meghívnod pont mára? Nyilván azért, mert ez a nap a szeretet, a megbocsátás, a békesség, valamint a családi összetartás ünnepe, és ők is a családod része; jobban mondva ők a családod, én meg csak egy… nem is tudom, mi vagyok. Házi szörny, ahogy Mustang mondaná. Egy megszelídített-megmentett szörnyecske, egy lélektelen (bár szerinted van lelkem, csak lehetetlenség bebizonyítani) homonculus, aki ironikus módon éppen lelki válságban szenved, mert miközben úgy érzi, meg sem érdemel téged, mindazt a szeretetet és törődést, amit nap mint nap tőled kap, a másik fele mégis azt sikoltozza mélyen, legbelül, hogy ez nem elég, hogy ennél is többet és többet akar. Az egészet.

Ha nem létezne a világon senki sem rajtunk kívül, kizárólag akkor kaphatnálak meg teljesen, de ha megölnék mindenkit, minden egyes élőt, azzal egyszerre el is veszítenélek. Úgyhogy inkább nem teszem. Még azt a szemét zöldségest sem belezem ki, holott megérdemelné, ugyanis állandóan nyomja az ujjával a mérleget. Pontosabban csak nyomta, mert mióta észrevettem, és figyelmeztettem, hogy ha még egyszer meglátom, akkor egyesével töröm el az ujjait, azóta nem meri. Szerencsére fenyegetőzni nem tilos. Meg elképzelni sem, hogy mi mindent művelnék a nyomorulttal, és ez egyelőre elég; mindaddig, amíg itt vagy nekem. Velem.

Fél négy, és már sötétedik, ők meg négyre ígérték magukat, tehát hamarosan itt lesznek. Elhúzom a számat, aztán megrázom a fejem. Nem. Igyekszek jó képet vágni a dologhoz, nem szeretnélek elszomorítani azzal, hogy olyan vagyok, amilyen. Még mindig. Igaz, én jeleztem, hogy nem vágyom társaságra, csak rád, de vagy nem vetted komolyan – ami elég nagy hiba, és egyben elég valószínűtlen –, vagy mindössze nem fejeztem ki magam elég egyértelműen – ami már sokkal valószínűbb. Mindegy is. Megnézem inkább, hogy állsz a fa feldíszítésével, elvégre úgy egyeztünk meg, hogy a munkamegosztás alapján az a feladat a tiéd – minden más az enyém. Nem vagyok kibékülve a takarítási módszereiddel, a konyhába meg az evésen kívül be nem teheted a lábadat.

Nesztelen léptekkel lopakodok be a nappaliba, és mosolyogva figyelem, ahogy gondterhelt, némileg értetlen ábrázattal, kezedben a csúcsdísszel bámulod a fenyőfát, majd megdörgölöd a tarkódat. Gyorsan rájövök a probléma okára. Amikor kiválasztottad a fát, ügyeltél arra, hogy éppen elérd a tetejét, azt viszont nem kalkuláltad bele, hogy a talp miatt magasabb lesz vagy tíz-tizenöt centivel, így most mégsem éred el. Már-már megsajnállak, amikor lejjebb siklik a tekintetem, és rögtön kiszúrom a nadrágod elején lévő dudort. Enyje, enyje, Edward, ilyen csúnya, rossz kisfiú voltál? Ennyire élvezted a fadíszítést? Én itt töröm magam a finomabbnál finomabb sütemények elkészítésével, erre te megdézsmálod a csokifüggőket meg a bonbonokat, a papírokat a zsebedbe tömködöd, és azt hiszed, nem veszem észre? Ezért még számolunk!

- Mi a baj, bébibogyó? – töröm meg a csöndet. – Csak nem megnőtt valahogy az a fránya fa? Esetleg te mentél össze?
- Nem vagy vicces! – Pipacsvörösre gyúló arcod láttán nem sok kellene ahhoz, hogy üvöltözz egy sort, amit, legyen bármilyen mókás is, kivételesen nem szeretnék. Szélesedő vigyoromat azonban képtelen vagyok elfojtani. – Kicserélted? – húzod össze gyanakodva a szemöldököd. – KICSERÉLTED, IGAZ?!

Na, tessék!

- Jaj már, dehogyis! Hogyan feltételezhetsz rólam ilyesmit? – kapok a mellkasomhoz teátrális mozdulattal, és megpróbálok egy könnycseppet is kipréselni; sikertelenül. Kész tragédia! Szégyen és gyalázat! Vajon nekem miért nem jutott eszembe beszerezni az eredeti fa helyett egy nagyobbat? A végén még tényleg túl jó leszek. – Nézd meg jobban! – könyörülök meg. Mondom én… – A talp. A talp miatt lett magasabb.
- Ó, valóban! – Ahogy a homlokodra csapsz, majd bocsánatkérőn rám mosolyogsz, az mindent megér. – Ne haragudj!
- Ezért nem is – lépek közelebb. – És most legalább megtehetem ezt – emellek könnyedén a levegőbe.
- Hé, tegyél le! – tiltakozol azonnal. – Nem kapdoshatsz fel csak úgy, mintha holmi csomag lennék!

- Dehogynem! – vágom rá vigyorogva. – Te vagy az én kis csomagocskám. A karácsonyi ajándékom. Majd átkötlek egy szép, lila szalaggal, aztán lassan… nagyon lassan kibontalak. – Mézszín szemeid elsötétülnek, és halovány pirulásod is azt tükrözi, hogy beindítottam a fantáziádat. És tudom még fokozni. – Gyerünk, juttasd fel azt az arany csillagocskát a csúcsra… utána én is odajuttatlak téged… – nyalom meg a felső ajkam, mire a dísz azon nyomban a helyére kerül.
- Alék mindjárt itt lesznek – jegyzed meg, mikor újra szilárd talajt érzel lábaid alatt, bár ellenvetésed se nem elég határozott, se nem elég meggyőző.
- Legfeljebb várnak egy kicsit odakint – vonom meg a vállam. – Nincs annyira hideg. Egyébként meg – kalandozik a kezem arra a bizonyos dudorra, mintha teljesen mást sejtenék –, te is ezt szeretnéd. Vagy nem? – A halk zörgés hallatán úgy teszek, mint akinek ebben a pillanatban tűnik fel, hogy valami nem stimmel. – Hoppácska! – kúsznak be az ujjaim a zsebedbe. – Hát ez meg mi? – húzok elő egy bonbonos papírt.
- Olyan finom – szabadkozol gyorsan.

- Igen? – vált hirtelen metszőre a hangom, majd inkább bánatosra veszem a figurát. – A sütik, amiket csináltam… amikkel olyan sokat dolgoztam… – nyafogom. – Na, azok finomak. Ki eszi meg azt a sok mindent, ha teletömöd a hasadat? – bökök mutatóujjammal a köldököd fölé.
- Ne izgulj, rengeteg hely maradt még a remekműveidnek. – A széles mosolyhoz mellékelt dicséreted hatására majdnem megenyhülök. De csak majdnem.
- Persze – dohogom, miközben tovább böködlek. – Itt is puha… ott is puha… Felszedsz még pár kilót, aztán át is nevezhetnek Acélgolyó Alkimistának.
- Hé! A golyóim nincsenek is acélból! – És még én vagyok a perverz… – Különben is, majd lemozogjuk – kacsintasz, egyértelművé téve, hogy konkrétan milyen testmozgásra gondolsz. Na ugye!

- Kezdhetjük akár most is – simítok végig a gerinced mentén, tenyereim megállapodnak a fenekeden, aztán szorosan magamhoz húzlak, és a lélegzeted bennreked, amint ágyékunk egymásnak feszül.
- Alék mindjárt itt lesznek… – jegyzed meg ismét, suttogva, az előbbinél is kevesebb ellenállással.
- Ezt már egyszer említetted. Talán nem kellett volna meghívnod őket – bukik ki belőlem minden akaratom ellenére. Mégiscsak egy végtelenül önző homonculus vagyok.
- Ácsi! Nem szeretnéd, ha velünk töltenék az estét? – húzod föl a szemöldököd meglepetten és némileg bosszúsan.

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem szeretném.
- Értem. Ezt közölhetted volna hamarabb is. Mondjuk, amikor megkérdeztem…
- Miért? Megkérdezted? – Most rajtam van a meglepődés sora. Ez a momentum egyáltalán nem rémlik.
- Igen. Megkérdeztem.

- Mire én?
- Mire te megvontad a vállad, majd hozzátetted, hogy neked mindegy.
Nagyon gyanús, hogy egészen máshol jártak a gondolataim. Valószínűleg arról fantáziáltam, miféle válogatott módszerekkel irtanám ki Amestris egyik sűrűn lakott települését, esetleg lejátszottam magamban egy jó kis véres háborút. Máskülönben biztosan nem törődtem volna bele ilyen könnyen. Ezt persze nem fogom neked bevallani, úgyhogy inkább meg se szólalok.
- Olyan lelkesedéssel sürögtél-forogtál a konyhában, és sütötted azokat a sütiket, azt hittem, tényleg örülsz. Egy kissé ugyan csodálkoztam rajta…

- Szeretek a konyhában sürögni-forogni. – Ez igaz. Kikapcsol, és legalább megmutathatom, hogy nem kizárólag a gyilkolászás terén tudok kreatív lenni. – Amikor viszont… amikor viszont arról faggattál, hogy mit kérek karácsonyra… Emlékszel, mit feleltem?
Tétován bólintasz.
- Téged. Azt feleltem, hogy téged kérlek karácsonyra. Te pedig azt mondtad, hogy…
- …hogy én mindig itt vagyok veled – sóhajtasz fel. – Envy… – cirógatod meg az arcom, és úgy ejted ki a nevem, hogy az elméletileg nem létező lelkem legmélyéig beleborzongok.

- És látod… – csókolok bele a tenyeredbe – nekem ez sem elég… – motyogom bűnbánóan.
Kibontakozol az ölelésből, és bár semmiféle jelét nem látom sem a tekintetedben, sem a vonásaidon, mégis megbéklyóz a félelem, holott homonculusként nem sok mindentől félek. Attól azonban egyenesen rettegek, hogy emiatt most tényleg; igazán; komolyan megharagszol rám. Elutasítom a családodat, mikor tudom, hogy milyen fontosak, hogy mennyit jelentenek neked; mert reménytelenül, menthetetlenül, mérhetetlenül önző vagyok, és csak magamnak akarlak. Bárcsak csöndben maradtam volna! Bárcsak képes lettem volna lakatot tenni a számra!

- Edward, én… úgy sajnálom – igyekszem minden őszinteségemet belesűríteni ebbe a szóba, miközben figyelem, ahogy elindulsz a nappali túlvége irányába. Az ajtó irányába. És azt továbbra sem sajnálom, hogy nem akarom őket vendégül látni, különösképpen ma nem, csak azt, hogy ezzel most megbántottalak.
- Sajnálhatod is. – Megtorpansz, megfordulsz, majd karba fonod a kezed a mellkasod előtt. Távolságtartón. – Roppantul kínos lesz így, az utolsó pillanatban visszavonni a meghívást, de remélem, megértik. Meg hogy még otthon vannak – pillantasz az órára, melynek mutatói vészesen közelednek a háromnegyed négy felé.

- Tessék? – Biztosra veszem, hogy rosszul hallottam, pedig a hallásommal nem lehet probléma, bár úgy tűnik, néha szelektív. Ekkor jövök rá, hogy a telefonhoz indultál, és nem is kifelé, hogy sértetten faképnél hagyj. Nem mintha ez egyébként annyira jellemző lenne rád.
- Felhívom őket, hogy majd holnap délelőtt átugrunk hozzájuk. Vagy megyek egyedül, ha neked nincs hozzá kedved. Pinako nénit úgyis meglátogatnám, ha már ő nem jön, mert ebben a hidegben fájnak a térdei. Szóval…

- De… nem kell…
- De. Kell – jelented ki határozottan. – Nem foglak olyasmire rákényszeríteni… olyasmit rád erőltetni, ami neked kellemetlen és kényelmetlen. Mert szeretlek – mosolyodsz el lágyan. – Ez ilyen egyszerű. Csak máskor légy szíves ne virág-, vagyis ne pálmafanyelven fejezd ki az óhajod, hanem világosan és egyértelműen. És lehetőleg időben.
- Rendben – dünnyögöm, miközben ismételten hatalmába kerít a "nem érdemellek meg" keserű érzete.

Oly sokszor mondtam volna már én is ezt a szót, azt, hogy szeretlek, oly sokszor itt van a nyelvemen, de végül mégsem jön a számra. Mert a homonculusoknak nincsen lelkük. Mert a homonculusok nem tudnak szeretni. Sőt, nem is érdemes őket szeretni. Te mégis szeretsz engem, önzetlenül, és mindenki más elé helyezve. Önmagad elé helyezve. Ez az, amire én nem vagyok képes. Egyszer majd eleged lesz ebből. Belőlem. Ráunsz. Rám unsz. Aztán idővel kerülni kezdesz. Lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül megutálsz, ahogy az önző lelketlenségem behálózza, keresztülszövi, megmételyezi a lelkedet. És a végén… a végén jobban fogsz gyűlölni, mint előtte valaha.

Bele sem merek gondolni; nem akarom elképzelni; nem tudom elképzelni, hogy mit tennék… hogy mit fogok csinálni akkor. Talán… talán az lenne a legjobb, ha holnap reggelre szépen eltűnnék, felszívódnék, és hagynám, hogy éld azt az életet, amit nélkülem élhetnél… amit élned kellene. Így esély sem volna arra, hogy olyasmi történjen, ami jóvátehetetlen.

A telefon hosszan kicseng, és képtelen vagyok eldönteni, hogy azt szeretném, ha nem venné fel senki, vagy azt, hogy vegyék már fel minél hamarabb. Mindkettő egyszerre nem lehet. Végül egy halk kattanás hallatszik, majd a vonal túlvégén felcsendül Winry enyhén bosszús hangja – a hallásommal valóban nincsen semmi probléma, még ilyen messziről is értek minden egyes szót.
- Itt Winry Rockbell. Akárki is az, mondja gyorsan, mert már az ajtóból fordultam vissza! Megrendeléseket kizárólag az ünnepek után fogadunk – teszi hozzá egy enervált sóhaj kíséretében.