Sziasztok!

Egy újabb történet és mi más is lehetne a témája, mint a Bosszúállók és Loki & OC ? :D Tudom, talán érthetetlen, hogy miért kezdek bele újabb sztoriba, amikor már 4 másikat is be kellene fejeznem, de az igazság az, hogy még rengeteg ötletem van ehhez a témához, és még az előtt le szeretném őket írni, hogy elfelejteném :)

A történetben előfordulhatnak innen-onnan kölcsön vett dolgok, de most kijelentem - csak a hivatalosság kedvéért, - hogy az ilyeneket ne birtoklom, csak felhasználom, és semmi anyagi hasznom nem származik belőle.

A történetről annyit, hogy még nem tudom, hova vezet, csak az elejét, de lesznek párosítások és forró jelenetek is benne ;) Megpróbálom majd az első részeket minél előbb felrakni, ahogy időm engedi.

Mindenkinek jó olvasást! És kérlek néha dobjatok meg egy véleménnyel!

1.

Prológus

Nagy levegőt vettem és kiléptem a Middlesbrough-i kórház fotocellás ajtaján. Lándzsaként hatolt belém a június délutáni nap fénye és pajzsként csapott meg a fülledt hőség a légkondicionált helyiségben való hosszas tartózkodásom után. Nem bántam, szerettem a napfényt és a meleget. Viszont most még ez sem tudott felvidítani. A fejemben még órákig édesanyám utolsó szavai visszhangzottak.

- Keresd meg a bátyádat! Találd meg őt! Érzem, hogy szüksége van rád, …és neked is szükséged van rá! Habár még nem találkoztatok, a vér összeköt titeket, ezt neki is el kell fogadnia. A család, drágám… - köhögés - …a család mindennél fontosabb… - még egy - …És egymásnak már csak ti maradtatok… - anya még sokáig küzdött a levegőért – Össze kell tartanotok, bármi áron!

Keresd meg őt, szívem, csak ennyit kérek…

- Anya ne…! – könyörögtem, de legbelül éreztem, hogy mindenképpen meg fog történni.

- Ég veled, kicsim! Szeretlek… - köhögés.

- Én is szeretlek, anyu…

- Ne aggódj miattam, jó helyem lesz…., és egy napon majd újból találkozunk…

- Oh, anya…

- Remélem – megint köhögött – remélem csak évszázadok múltán… ég veled…

- Ne, anya! – kiáltottam, de tudtam, hiába. Itt már semmit sem tehetek. Itt senki sem tehetett volna semmit. Anyu öreg volt, több mint ezer éves. Végelgyengülésben hunyt el.

Mintha csak így lett volna megírva, anya örökre lehunyta a szemeit, de csak miután mindent elmondott nekem. Ő már a végső boldogságban van, de én most élem meg a gyász és üresség legmélyét. De nem esem kétségbe, nem tehetem, mert Ő kérte tőlem. Azt kérte, keresem meg a bátyámat. Hát így fogok tenni. Erőt veszek magamon, és ha végig bőgöm is az utat, megtalálom őt! Megtalálom, bármi legyen is az ára!

A nevem Isabella Jones. Tűzdémon vagyok, démon, aki Midgardon született. Azt megmagyarázni, hogy ez miért így történt, napokba telne, de megpróbálom röviden összefoglalni.

Létezik egy távoli birodalom, egy a kozmosz kilenc világa közül. A neve Muspelssheim, a tűz és perzselő hőség hazája. Na és persze a tűzdémonoké. Onnan származok én.

Tűzdémonok, a láng gyermekeinek is neveznek minket. Ennek magyarázata nem más, minthogy ha használjuk az erőnket, bármi meggyullad, amihez a testfelületünk legkisebb része is hozzáér. Persze nem Muspellsheim-ban, ott a környezet hozzá van szokva ehhez. Bármely más világokban viszont tartanak a démonoktól, mert ugye a tűz erejét nem olyan könnyű ám visszafogni. Elég egy kis düh, izgalom, vagy szenvedély és a testük máris izzani, minden más pedig lángolni kezd, vagy pillanatok alatt szénné válik. Épp ezért a démonok ritkán járnak vendégségbe. Már persze nem az ismerkedési kedv, hanem a meghívó hiánya miatt.

Kinézetre hasonlítunk az emberekhez. A testünk formája, a magasságunk, szinte azonos a midgardiakkal, viszont a színek…a színekkel már kicsit más a helyzet. Minden muspell bőre kreol színű, vagyis nem fekete, mint a négereké, nem is kék, mint az éjelfeké, vagy a jötun-öké, de nem is hófehér, mint az elfeké, vagy néhány midgardié. Azt mondanám, hogy valahol a barna s a fehér bőr között helyezkedik el, mint a tejeskávé. Hogy világosabb, vagy sötétebb, az már sajátos, de maximum öt árnyalatnyi eltérés fedezhető fel a muspellek között. Az én bőröm a világosabb csoportba tartozik. Midgardon úgy mondanák, olyan, mint amikor egy fehér ember egy hónapot tölt el tömény napozással a tengerparton.

A hajunk sem nagyon eltérő, a tűz színeiben játszik. Minden csecsemő élénknarancssárga hajjal születik, de ez később gyakran besötétedik téglavörös, tűzvörös, bordó és hasonló árnyalatokká. Ez megint csak személytől függ, kivéve, hogy a nagyon öreg démonok haja besötétedik, barnásvörös, vagy egyenesen vörösesfekete lesz. Édesanyámé az előző volt, az én hajam pedig tűzvörös, a legélénkebb fajta.

A szemszínnel már kicsit más a helyzet. A muspellek kivétel nélkül sárga írisszel születnek, de ez heteken belül besötétül narancssárgáig. Utána általában a narancs és téglaszín közötti árnyalat alakul ki. Viszont itt a színmélység az erőt is jelképezi. Az egyszerű muspelleknek világosabb szeme van, még a nagy harcosok sokkal sötétebb árnyalattal rendelkeznek. Léteznek viszont olyan démonok, akik az átlagtól sokkal nagyobb hatalommal rendelkeznek. Őket nevezik tűzboszorkányoknak. Az ő íriszük már tűzvörös, vagy egyenesen bíborszínű.

A tűzboszorkányok, vagy tűzmágusok (a férfiakat nevezik így) örvendenek a legnagyobb tiszteletnek. A nép féli őket, és közülük kerülnek ki a vezetők is. A képességük pedig sok apróbb trükk mellett nem más, minthogy ők nemcsak meggyújtani, de eloltani is tudják a tüzet. Sokkal jelentősebb viszont, hogy ők puszta érintkezés nélkül is képesek felgyújtani, akár egy egész várost. Mondják, a tűz hatalma veszélyes dolog, épp ezért a nép nem kockáztatja meg, hogy a veszély útjába álljon.

Ha már itt tartunk, akkor a népről pár szót. A muspellek, bár lobbanékony természetükről híresek, összetartó közösség. Úgy élnek a városokban – mert Muspellsheim-ban szinte csak városok és forró pusztaságok, meg hegyvidékek találhatóak – mint egy nagy család. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy nálunk nincsenek vezeték, csak keresztnevek. Mindenkinek egy neve van, viszont a tanács odafigyel, hogy ne legyen két azonos név az élő muspellek között. (Az én vezeték nevemet is csak a midgardi szokások miatt kaptam, bizonyos legenda beli Davy Jones után találta ki anya.)

Egy kolónia – szokták emlegetni őket az elfek. Sokat vitatkoznak, veszekednek, de ha kell, bármikor kiállnak a másikért. A család és a származás – azaz a muspell lét – számukra szent. Büszkék önmagukra, mind a tűz fiaira és leányaira. Nehezen engednek be maguk közé kívülállókat, más fajokkal nehezen barátkoznak, és általában ösztönösen ellenségesen viselkednek, de ha egy külsős mégis elnyeri egy muspell bizalmát, azt örökre a családjába fogadja és szoros barátként tekint rá. Ilyen viszont ritkán esik meg, a már korábban említett ismerkedés hiánya miatt.

Na és persze ott van a politika. Már csak faji alapokból is kiindulva a muspellek legszívesebben „lángba borítanák" az egész univerzumot. Ezt viszont az „igazságosztó" Asgard és Odin miatt nem tehetik, szóval csak egyesével támadnak a világokra néha-néha. Persze, nem ok nélkül, de ugye egy lobbanékony természetű népnek már a legkisebb beszólás is elég a teljes harckészültség elrendeléséhez.

Egyesével véve a birodalmakat: az elfek nem bírnak minket, szerintük csupán túlfűtött, önuralom-zavaros, barbár népcsoport vagyunk, ami persze nagyban cáfolható, főleg az utóbbi kijelentés. (A muspell városok legalább annyira fejlettek, mint az asgardiak, csak nagyobb hangsúlyt kapnak a vöröses árnyalatok és semmi nem ég el egy kis veszekedés eredményeképp.) Cserébe mi sem bírjuk nagyon az elfeket, szerintünk csupán kényeskedő, kontrollmániás erdőlakó manók. E kölcsönös utálatnak hála az Alfheim-mal való rövid összetűzések száma gyakori jelenségnek számít.

Az éjelfekkel már kicsit más a helyzet. Ők tulajdonképpen tesznek mindenki másra, és csak önmagukkal, a saját ki világukkal foglalkoznak. Ez kölcsönös: mi is teszünk rájuk, és ezzel nincs is semmi baj. Nem zavarjuk a másikat. Ezt az is bizonyítja, hogy Hellheim-on kívül (ami érthető), csak Svartalfheim-mal nem keveredtünk még háborúba.

Nielfheim, a köddémonok és szellemek hazája. Velük csak egyszer háborúztunk, de az is nagyon régen történt. Azóta a tűzdémonok kerülik az összetűzést. Ennek nincs is egyszerűbb magyarázata, minthogy a tűz és a köd nem éppen a legjobb párosítás, a muspellek jobban gyűlölik a párás, nedves helyeket, mintha egy folyón kell átvágniuk. (Itt megjegyezném, hogy a víz bár legyengíti a muspelleket, nem korlátozza teljesen az erejüket, a mágusokét pedig végképp nem. De a köd nagyon bosszantó tud lenni. Mi a száraz levegőt kedveljük.)

Vannheim-mal és Midgarddal szintén ritkán keveredünk háborúba, az utóbbival ez már több ezer éve nem esett meg. Vannheim-mal azért nem gyakoriak a harcok, mert a ván istenek mindent megtesznek, hogy elnyerjék a démonok jóindulatát. Ajándékokat küldenek, és minden szavukra odafigyelnek, nehogy véletlenül megharagudjunk rájuk. Aki pedig a kedvünkben jár, vagy legalábbis a legkisebb ellenszenvre sem képes, attól nehéz dolog egy hadüzenetet kicsikarni. Úgy érzem, a vánok nagyon nem szeretnének bennünket vendégül látni.

Midgarddal pedig csupán azért nem harcolnak, mert nem éri meg. A kis bolygónak semmije sincs, amire a démonoknak szüksége lenne, ráadásul a harc még a legkisebb szórakozást sem nyújtaná. Az egész bolygó leégne már a megérkezés és az első csatakiáltás pillanatában. A tűzdémonok viszont tüzes természetük mellett arról is híresek, hogy mindennél jobba szeretik a kihívásokat. Ezt Midgard, ha megfeszülne sem adhatná meg nekik, viszont Asgard és Jötunheim már igen.

Asgarddal mindenki háborúzik. Már csak ez a helyzet minden olyan birodalommal, aki az univerzum igazságosztójának képzeli magát. Egyik birodalom sem szereti, ha külsősök beleszólnak az életükbe, azt pedig végképp nem tűrik, ha a külpolitikájukba. Ezért van az, hogy ha bármely két világ hadat üzen egymásnak, Odin serege azonnal ott terem, hogy „békét" teremtsen. Ennek a mi esetünkben általában az a vége, hogy Asgardnak is hadat üzenünk. Mintha nem kapnánk velük így is elégszer össze a szabados nyelvezetüknek hála, amivel a népünket sértegetik. Még hogy igazságosztók! Csak az erejüket fitogtatják, mint mi is, viszont a különbség az, hogy mi ezt nyíltan felvállaljuk, nem bújunk „nemes" hazugságok mögé.

És végül ott van Jötunheim, a jégóriások hazája, és ha szabad így fogalmaznom, az ősellenségé. Az egyetlen birodalom, amivel egy tűzdémon még akkor sem kötne szövetséget, ha az élete múlna rajta. Ez már ösztönösen adódik abból a szerény tényből, hogy még ők hideg természetűek, ridegek és kegyetlenek, a jég és fagyurai, addig mi meleg szívűek, szenvedélyesek és családszeretőek vagyunk (kicsit sem elfogultan kijelentve) és a tüzet uraljuk, a forróságot. Ők még saját társaikat sem képesek szeretni, csupán eltűrni, elfogadni, mi viszont összetartunk. Szóval már csak a személyiségjegyeket tekintve is egymás szöges ellenségei vagyunk. Van viszont néhány irigylésre való tulajdonsága a jötunöknek. Ez pedig nem más, mint a hideg vér, a józan ész örökös megőrzése és egy ősi, szilaj erő birtoklása. Mert a fagy és a jég épp oly pusztító tud lenni, mint a tűz és perzselő forróság. Talán még pusztítóbb is, mert az érzelmeket is elpusztítja, és nem marad más utána, csak üresség és kétségbeesés. Szó, mi szó, a jötunök igazi kihívást jelentenek a népem számára, nem beszélve a gunyoros megjegyzéseikről, aminek hála velük szinte mindig hadban állunk. Talán még Asgard ellen is miattunk fordultak, mivel a kedves Odin mindig beleszól a mások dolgába.

Hát a földrajzról ennyit, most jöjjön a családom története. Az apám Drako (mint már említettem, Muspellsheim-ban csak egy név használatos, ha részletesebben akarjuk kifejezni magunkat, akkor hozzátesszük, hogy kinek a lánya vagy fia valaki). Drako volt a muspellek ötödik, és egyben leghatalmasabb uralkodója, vagy királya, ahogy Midgardon mondanák. Legendás mágiával bírt, azt mondják egyedül elbánt egy seregnyi jötunnel és még Laufey-val is megküzdött egyszer, és akkor, a mondások szerint, a jégkirály csúfosan alulmaradt. Szóval nagy uralkodó volt, a nép pedig keménysége és egoizmusa ellenére szerette őt. Szerették, mert bármit is tett, az a népéért tette, meg persze önmagáért.

Drako egy napon megismert egy tűzboszorkányt, az édesanyámat. Az édesanyám, Miranda, kivételes nő volt, az írisze bíbor színe még magával, Drakóéval is vetekedett. Drako persze rögtön elhatározta, hogy megszerzi magának a lányt, mivel Miranda volt akkoriban a legerősebb tűzboszorkány, egy király pedig csakis a legjobbat szeretné maga mellé. Miranda akkor még fiatal volt, nem vágyott a házasságra, de a családja hatására kénytelen volt belemenni. A király akaratának senki nem mondhatott ellent. Összeházasodtak és Miranda beletörődött a sorsába, elfogadta a férjét, megtanulta szeretni is, de szerelmes sosem lett belé. Gyerekük nem született évszázadokig, pedig anyám elmondása szerint „éjjel-nappal" próbálkoztak. Drako végig rendes férj volt, tisztelte a feleségét, de egy nap összevesztek. Talán a sok sikertelen próbálkozáson.

Miranda ekkor nem bírta tovább és megszökött. Időre volt szüksége. Bepótolni a szabadságot, amit oly fiatalon elvettek tőle. Céltalanul bolyongott a világok között, míg nem egy nap, a sors fintorának hála, Jötunheim-ban kötött ki. Véletlenül került oda, egy elf sereg elől menekülve. Az elfek megfelelőnek látták az alkalmat, hogy végre elégtételt vegyenek a démonokon, és ezt a királyné megölésével tervezték véghezvinni. Miranda nem tudott ennyi katonával elbánni, de mint mondtam, a jégóriások világába keveredett, és ott nem várt segítségre lelt. A jötunök elpusztították az őt üldöző elfeket, de őt nem bántották. Laufey parancsára.

A jégkirály menedéket és az élete meghagyását ajánlotta a Mirandának, cserébe pedig nem kért mást a gyönyörű nőtől, mint egyetlen éjszakát. Egy éjszakát, amikor a nő készen áll rá, utána pedig szabadon távozhat. Miranda persze vonakodott eleget tenni a kérésnek, így éveket töltött a jég országában, érdekes viszont, hogy csak kezdetben fázott. Egy idő után hozzászokott a légkörhöz és kezdte jobban megismerni a jötunöket. Úgy vélte, talán nem is annyira lelketlenek, mint gondolják róluk. Talán az ő szívükben is tűz lobog, csak azt jég falak rejtik el.

Egy különösen fagyos éjszakán történt, hogy Miranda magányosnak érezte magát, hosszú idő óta először. De nem Drako hiányzott neki, valami másra vágyott. Valakire, aki kevésbé lobbanékony, aki szilaj, hidegvérű és a szenvedélye nem ül ki az arcára, hanem lassan tör a felszínre. És a helyzet az volt, hogy Laufey már évek óta rendesen bánt a nővel. Társalogtak, elbeszélgetek, néha még nevettek is Asgard beképzeltségén és a kényeskedő elfeken. És aznap este megtörtént, a jégkirálynak kérnie sem kellett.

Nő és férfi egy rövid szóváltás után hűvös-forró szenvedéllyel fonódtak össze, aznap este a tűz és a jég eggyé vált, de nem sértették meg egymást, a bőrük nem lángolt, és nem is volt fagyos. Szenvedélyes szerelmük eredményeképp pedig Miranda méhében végre egy élet fogant. Szerelemgyerek volt ő, mert a tűzboszorkány és a jég ura azon a legendás éjjelen egymásba szerettek, és ennek a gyümölcse lett az a gyermek, akit a tűzdémonok azóta is a tűz és jég gyermekeként emlegetnek. Miranda egy év múlva fiút szült a jégkirálynak, a tűz és jég fiának adott életet.

A románcnak viszont hamar vége szakadt, mert bár Miranda még szívesen maradt volna, mennie kellett. Drako ugyanis tudomást szerzett a felesége hollétéről, és azonnal útra is kelt. A bűnnek, amit Miranda és Laufey azon az éjjel elkövettek, a nő félrelépésének, véres háború lett az eredménye. A fiút pedig ott kellett hagynia, mert bár Drako Mirandának inkább megbocsájtott, minthogy Laufey-nak adja, a fattyát legszívesebben ott helyben kivégezte volna. Miranda így könnyes szemmel és vérző szívvel vált meg elsőszülött fiától és a szívét meghódító férfitól.

Fiát Laufey-ra hagyta, aki viszont hamar meggyűlölte őt, gyűlölte, mert egyetlen szerelmére emlékeztette, aki nem lehetett az övé. Vagyis lehetett volna, de akkor a háború a két világ között örökké tartott volna. Ezt egyiken sem szerették volna, így búcsút kellett mondaniuk egymásnak. Laufey szíve ezután még keményebb lett, és senkinek nem maradt már hely benne. Dühében, miután Muspellsheim-mal lecsendesültek a dolgok, Midgardra támadott, és a kis bolygót csupán Odin közbelépése mentette meg a pusztulástól. Fiát a harcban szem elől tévesztette. De nem is nagyon bánta. Anyám később kiderítette, hogy a fiát Odin vette magához, bár azt nem tudta, hogy ő fia. Ettől kezdve egy rossz szava sem volt Asgardra.

De nem láthatta a fiát, ha Drako tudomást szerez a fiú hollétéről, biztosan megölte volna. Miranda ezt nem akarta. Férjével tovább próbálkoztak, hogy végre saját gyermekük szülessen, és egy napon, sok ezer év után, ezer évvel a fiú születése után, Miranda méhében újra élet fogant, immár törvényes férjétől, Drakotól. Egy lány, aki én voltam. De nem Muspellsheim-ban születtem, aminek oka, hogy apám még a születésem előtt elhunyt. Sok hibája volt, az igaz, de azért sajnálatra méltó, hogy nem élhette meg egyetlen gyermeke születését, ráadásul akkor, amikor Mirandát végre valami örökre hozzá kötötte volna.

A trónon a törvényeknek megfelelően a máguscsalád legidősebb tagja, az öccse, Wrolf, a nagybátyám követte. Wrolf természetesen nem űzte el anyámat, felajánlotta, hogy akár még királynéi címét is megőrizheti, de anyám visszautasította. Békés búcsúval, de távozott az országból. Az igazság az, hogy Laufey után már nem úgy tekintett Muspellsheim-ra, mint otthonára, hanem, mint egy helyre, ami miatt el kellett hagynia a fiát. És bármennyire is ez a hely volt ősei földje, minden egyes nap fájdalmas emlékeket keltett benne, így eldöntötte, hogy új életet kezd.

Jötunheim-ba nem mehetett vissza, a fiú már nem volt ott, ráadásul úgy hallotta, Laufey is rég halott. A jégóriások pedig nem látnák szívesen, ahogy az összes többi világban sem. Kivéve egyet. Midgard az egyetlen a kilenc világ közül, ami még mindig nincs tisztában a másik nyolc létezésével, következésképpen az egyetlen, ahol nem ismerik fel, ahol tényleg tiszta lappal indulhat. Úgy tervezte, hogy miután világra hoz engem, felnevel, majd felkeresi a fiát, és együtt, igazi családként fogunk élni, de a sors közbeszólt. Az ideje lejárt.

Miranda a világ legjobb édesanyja volt, szeretett engem, és szerette az embereket. Ügyesen beilleszkedett közéjük. Rájött például, hogy a másik világokban, ha nem használjuk az erőnket, az íriszünk megszűnik a tűz színeiben játszani. Az ő szeme például barna lett, az enyém pedig zöld. Közép smaragdzöld. A hajam viszont már egész kiskorom óta élénk vörös, hosszú és hullámzó, mint a lobogó tűz. Az emberek mindig kérdezték is tőle, hogy befestette- e a hajam, de persze a válasz mindig ez a természetes színe volt.

Anyám sokat mesélt nekem Muspellsheim-ról, az őseink földjéről, a kilenc világról és az erőnkről. Emiatt tudom azt is, amit most elmondtam nektek. Néha még vissza is látogattunk a tűz földjére, hogy találkozhassak a nagybátyámmal, az egyetlen ottani rokonommal, mivel királyné híján unokatestvéreim még nem voltak, a nagyszüleim pedig már nem éltek. Wrolfot egész megkedveltem, de rájöttem, hogy anyám jól döntött akkor. Midgard után egyszerűen nem bírnék ott élni. És talán Wrolf is jobban díjazza a rövid látogatásokat, mint hogy az apámat játsza. Nincs szüksége rám, mint állandó felelősségre. Így anyámmal Midgardon maradtunk.

De anya, bár nem látszott rajta (a tűzdémonok még aggastyán korukban is késő-középkorú emberekhez hasonlóan néznek ki, csak a hajuk sötétedik), nagyon idős volt. Már nem tudta megkeresni a fiát, és ami azt illeti nagyon sokáig nem is beszélt róla. A megfelelő időt várta, de azt már ne élte meg, így a halálos ágyán osztotta meg velem a történet ezen részét. Elmondta, hogy van egy bátyám, egy féltestvérem, aki bár nem törvényes gyereke, mégis szerelemből fogant. Elmondta, hogy még így is, hogy nem látta felnőni, mennyire szereti.

Azt mondta, bár csak félig a testvérem, a vér így is kötelez, hogy még így is egy család vagyunk és össze kell tartanunk. Kicsit féltékeny is voltam erre a fiúra, hiszen ő, mint már említettem, szerelemből fogant, én meg szinte csak kötelességből, de persze ki vallaná be ezt a haldokló édesanyjának? Meg ott van a tény, hogy anya ettől függetlenül szeretett engem. És ezért tartozom neki ennyivel. Tartozom azzal, hogy megkeresem a fiát, és elmondom neki, hogy az édesanyja már nem él, de amíg élt, fáradhatatlanul szerette őt.

Szóval ennyi lenne a történet, a legrövidebb változatban. Most húsz éves vagyok, de a tinédzser életemet nem részletezném. A lényeg, hogy a muspellek 25 éves korukig úgy öregednek, mint az emberek, majd az egész lelassul, és még évszázadok után is huszonévesnek néznek majd ki. Ezt is úgymond a tűz hatalmával magyarázzák. Szóval eddig egy átlagos brit tinédzser életét éltem, mert anyu egy North Yorkshire-i angol kis városba költözött. Elvégeztem a gimit és a Cambridge-i egyetemen tanultam informatikát és matematikát. Nemrég viszont otthagytam az egyetemet, hazajöttem anyához, és mint kiderült, már nem mehetek vissza. Más dolgom van.

Nem sok nyom van, amin elindulhatok. Annyit tudok csupán, hogy a féltestvérem, a bátyám Asgardba került. Nem tudom, hogy néz ki, nem tudom, használja-e akár a tűz, akár a jég erejét, még abban sem lehetek biztos, hogy életben van-e egyáltalán. Ő biztos nem tud rólam, még az is lehet, hogy látni sem akar majd. Csak két dolog biztos. Az egyik, hogy én viszont látni akarom őt. A másik pedig, hogy Miranda és Laufey közösen választottak nevet a fiuknak. Egy egyszerű és kedves nevet. Loki. Így hívják a bátyámat. Legalábbis így nevezték el akkor.

...