22. fejezet: Az engedetlenség következményei

Hamar kiderült, hogy a hoppanálás nem volt túl jó ötlet. Az Abszol út és Avalon közti út alig egy másodpercig tartott, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy Sirius eddigi sérülései mellé ráadásként szédelegve, és hányingerrel küszködve érkezzen meg a végcélhoz. A hoppanálás sosem volt kellemes, de a jelenlegi állapota csak még érzékenyebbé tette a hatásaira. Néhány pillanatig azt sem tudta, hogy hol van. Úgy tántorgott, mint egy részeg, ráadásul amikor óvatlanul ránehezedett a jobb lábára, törött térde fájdalmasan tiltakozott a megterhelés ellen.

Sirius visszafojtotta kitörni készülő üvöltését. Még szerencse, hogy egyedül voltak a Hoppanálási Központban Billel, akinek épp elég tapasztalata volt már a fájdalom terén. Előtte nem kellett megjátszania magát.

- Segítsek? - kérdezte halkan a fiatalabb auror, nem vesztegetve felesleges, 'hogy érzed magad' jellegű kérdésekkel az időt.

- Még nem kell - válaszolt, majd őszintén folytatta - De ha nem tudok lepihenni valahol hamarosan, akkor összeesek, mikor a gyorsgyógyító bűbáj hatása elmúlik - 'És akkor még enyhén fogalmaztam.'

- Rendben - Bill kinyitotta az ajtót - Akkor siessünk!

Sirius egyetértőleg bólintott, és sántítva ugyan, de elindult. Ösztönösen el akarta takarni a bal alkarját a másik kezével, de tudta, hogy nem érne vele semmit. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán megpróbálhatná meghosszabítani a ruhája ujját, hogy az eltakarja a Sötét Jegyet, de végül nemmel döntött. Még ehhez az egyszerű varázsigéhez is túl gyengének érezte magát, és a talárja enélkül is elég rongyos volt.

'Ráadásul az elrejtése úgysem változtatna semmin.'

- Mind a négyen ott voltatok az Abszol úton - jegyezte meg Sirius, próbálva elterelni figyelmét az egyre jobban remegő lábairól - Kire bíztátok a sziget védelmét?

Bill megeresztett egy félmosolyt, mielőtt válaszolt volna.

- Az unokahúgodra.

- Igen? - húzta fel a szemöldökét akaratlanul - És hogy ment neki?

- Nem tudom, de mindjárt kiderül.

Sirius egy horkantással nyugtázta a dolgot. Gondolatai állandóan visszakanyarodtak oda, ahonnan minden erejével próbálta elterelni őket annak ellenére, hogy muszáj lett volna szembenéznie a történtekkel. De nem akart, most nem. Képtelen volt rá. Képtelen volt rá, karján az égő Jeggyel, és lelkén a múlt sötét bélyegével. Négy éve élt abban a tudatban, hogy egyszer eljön ez a nap, de mindig remélte, és imádkozott, hogy ne legyen igaza. De most eljött, és ő üresnek, hidegnek, és bemocskoltnak érezte magát. Mindig is tudta, hogy ez meg fog történni, bármennyire is próbálta elfelejteni.

A régi kőkapu félrecsúszott, ahogy Bill közeledett felé, és beleolvadt a falba, mintha mindig is a része lett volna. Ősi mivolta ellenére az egyik legerősebb biztonsági rendszer volt az egész szigeten. A Hoppanálási Központot védte attól a naptól fogva, amikor Viviane Merlin az első tanulókat hozta a szigetre. Csak az aurorokat engedte át - az átjutás volt számukra a diploma megszerzésének egyik feltétele. Ha valaki képes lett volna megsemmisíteni Avalon összes többi védelmi bűbáját, ez az ajtó akkor is kifogott volna rajta. Az évszázadok során hatan lelték halálukat, mikor megpróbálták kijátszani, ebből az egyik egy pórul járt jelölt volt. Soha senki nem tudta még áttörni a védelmét.

Miközben keresztülhaladtak a nyíláson, Siriust egy pillanatra elfogta a félelem, és visszatartotta a lélegzetét. Régóta auror volt, és hat héttel ezelőtt ő nyitotta ki először a kaput hosszú idő óta, de a dolgok most megváltoztak. Érezte, ahogy belülről emészti a sötétség, és arra gondolt, hogy talán nincs többé keresnivalója ezen a helyen, amit Hollóháti Hedvig a Fény Szigetének nevezett. Avalonnak nem hazudhatott. A sziget, akárcsak a Roxfort, mágikus volt.

De a Sötét Jegytől függetlenül sértetlenül jutott át.

Legalábbis nem szenvedett el látható sérüléseket. A jobb lábát minden lépésnél húznia kellett maga után, mert még a gyorsgyógyító bűbáj sem kényszeríthette együttműködésre. A torka száraz volt a fájdalmas sikításoktól, a mellkasa pedig égett. Alig kapott levegőt. Érezte, ahogy törött bordái útját állják kitáguló tüdejének, és tudta, hogy már nem sok ideje maradt.

'Tíz perc. Talán tizenöt.'

Túlságosan el volt foglalva a sérüléseivel, így csak akkor vette észre a felemelt pálcával közeledő jelölteket, amikor azok már csak néhány méterre voltak tőlük. Bill eléjük sietett. A fiatal auror magabiztosan mozgott, hisz ez volt az otthona. Sirius soha nem volt az Avalonon oktató, bár mindig is vágyott rá. Ha nem raboskodott volna évekig az Azkabanban, valószínűleg lett volna lehetősége rá, akár valakinek a mentoraként is. Teljes életet élhetett volna. Gyorsan a jövevényekre terelte a figyelmét. Most nem szabad a múltra gondolnia.

Néhány arcot felismert, de a többségnél csak találgatott. Borzasztóan szédült. A jelöltek többsége leeresztette a pálcáját, de néhányan még mindig gyanakodva nézték. Többen szemöldökráncolva végigmérték viharvert küllemét, de ellenséges pillantásaik lepattantak Siriusról. Volt náluk nagyobb gondja is.

Mégis ösztönösen a mellkasa elé emelte bal karját, megvédve a Jegyet a kíváncsi pillantásoktól.

Andromeda lánya előrelépett.

- Mindkét dokkhoz, és mindhárom hoppanálási teremhez őröket állítottam. Rendszeresen őrjáratozunk a szigeten, és a kandallóknál is őrök vannak, ha valaki üzenne.

Bill fáradtan elmosolyodott.

- Szép munka! Köszönöm! Szükség lesz emberekre, akik segítenek eltakarítani a romokat az Abszol úton. Az egyes, a kettes és a hármas csoport odamegy, a négyes itt marad tovább őrizni a szigetet.

Izgatott, és csalódott mormogás töltötte be a helyiséget, miközben újabb jelöltek érkeztek. Ahogy kíváncsi pillantást váltottak a korábban érkezettekkel, nyilvánvaló volt, hogy tudni akarják, mi történt, de kérdezni egyikük sem mert. Egy homokszín hajú fiatal jelölt végül megtörte a csendet:

- Mi van a halálfalókkal? - kérdezte, miközben szemei Siriusra szegeződtek. A férfi egy pillanatra hunyorogni kezdett, próbálva előásni agyából a tanítvány nevét, de aztán erőt vett magán. Clearwater. Biztos, hogy ő az. Elsőként került be az osztályba. Bill a válla fölött Siriusra pillantott, aki nagy nehezen kicsikart magából egy mosolyt. Megköszörülte a torkát. Már kezdte zavarni az a sok merev tekintet, és a bal karja is hasogatott. Mintha csak üzenni próbálna neki. 'Nem vehetsz többé semmibe.'

- A halálfalók elmentek - válaszolt óvatosan - Az Abszol út romokban van, de Voldemort és a csatlósai elmentek.

Tizenöt szempár bámult rá, próbálva összerakni a történet darabjait egy egésszé, a gyanakvás azonban nem tűnt el a szemükből. Sirius már hozzászokott az ilyen fogadtatáshoz, de még mindig feszengett miatta. Egy fiatal lány remegő hangon megszólalt:

- De... mégis hogy történt?

Próbált erőt venni magán, de csak kapkodva tudott levegőt venni. Mereven vállat vont.

- Harcoltunk ellenük. Elmenekültek.

- Legyőzték őket? - kérdezte valamelyikőjük döbbenten. Nem tudta ki, és nem is érdekelte. Forgott vele a világ, de azért válaszolt:

- Nem nevezném győzelemnek.

A jelöltek zavartan pislogtak. Ha csak homályosan is, de látta, ahogy megcsillan a szemükben a remény. Fázott. Senki nem kérdezett többet, csak bámulták őt néma csendben. Egyedül Bill nézett rá megértéssel... és szánalommal. Utálta, ha sajnálják, de most nem volt ereje tiltakozni ellene. A mellkasa összeszorult.

'Vagy szembenézek vele most, vagy örökre bújkálok majd előle.'

Erőlködve kihúzta magát. Nem akarta felfedni a lelkén ejtett sötét foltot, de a tagadással sem érne el semmit. Ha most nem néz szembe a múltjával, akkor talán soha nem lesz rá képes. Évekig sikeresen rejtegette még maga elől is, de most Voldemort kényszerítette rá, hogy szembeszálljon legszörnyűbb félelmeivel, és emlékeivel, de ezúttal nem az Azkaban sötét celláiban, hanem fényes nappal, az egész világ előtt. Észre sem vette, hogy visszatartotta lélegzetét. Sóhajtott egyet, de a tüdeje fájdalmasan tiltakozott.

- Hamarosan úgyis tele lesznek ezzel az újságok - próbált könnyedén beszélni, de nem merte megrántani a vállát. A hirtelen mozdulatokkal csak magának ártott volna. A jelöltek már nyitották a szájukat, de egy intéssel beléjük fojtotta a kérdéseket. Még ez is nagy erőfeszítés volt a részéről, hiszen el kellett vennie a bal karját a mellkasától, ahol addig rejtegette. Legszívesebben ott is hagyta volna, de nem titkolhatja örökké. Ezzel is szembe kell néznie.

A Jegy még mindig vérzett, de nem törölte le. Nem volt hozzá elég ereje, és még nem készült fel rá, hogy megérintse. A kígyó szemei diadalmasan égtek, rá sem kellett pillantania ahhoz, hogy érezze. Ott volt az elméjében, a lelkében. A koponyát friss vér keretezte, de nem homályosította el, sőt, mintha még jobban kihangsúlyozta volna a formáját. A fekete vonalak világítottak sápadt bőrén, és bár a vágások szinte mesterien pontosan voltak, senki nem találta volna szépnek őket. Főleg az nem, aki annyira keményen harcolt az elkészítésük ellen. A kép egy másodpercig még fogva tartotta a tekintetét, de aztán felnézett. Nem volt szükség rá, hogy tovább nézze, hisz ugyanaz töltötte be az elméjét.

De a többiek még mindig a Jegyet nézték, Billt is beleértve. Sirius tudta, hogy az auror tudatában volt annak, ami történt. Hogyne lett volna, hisz látta az Abszol út romjait, és Rita Vitrollal is volt szerencséje találkozni, de látni ugyanazt egész más volt, mégis közömbösnek tűnt az arca a diákokéhoz képest. Ők sápadtak voltak, és a tekintetük undort, és rémületet tükrözött. Egyikőjük sem tudott egy szót sem kinyögni, de a férfi érezte, hogy megérdemlik a magyarázatot, és szükségük is van rá. Mikor halkan megszólalt, maga is meglepődött, hogy milyen nyugodt a hangja.

- Négy évvel ezelőtt Voldemort megbélyegzett a Sötét Jeggyel. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy ellenálljak.

Vett egy nagy levegőt, és ekkor tudatosult benne, hogy az égető érzés visszatért. A fájdalom ezúttal segített neki koncentrálni. Látta, hogy a tekintetek még mindig a Jegyre fókuszálódtak.

- Évekig rejtve volt, de a párbajunk alatt újra feltűnt. Amúgy eltörtem az orrát... vagy az állát. Vagy mindkettőt.

Az arcán megjelenő gonosz vigyor még őt magát is meglepte.

- Erre persze még ő is elmenekült - folytatta Bill egy hasonló grimasszal, de ugyanakkor a szemeiből sütött az aggodalom.

A jelöltek az események hatása alatt voltak, így egyikük sem vette észre, amit Bill igen, és amit Sirius már olyan régen tudott. 'Öt perc.' Remélte, hogy kibírja még addig. A teste készült feladni a harcot, már csak az akaratereje tartotta a lábán, így próbálva fenntartani a gyorsgyógyító bűbájt még egy ideig. A legtöbb varázsló soha nem ismerte fel a mágia, és az akaraterő közti szoros kapcsolatot, de ő már egész fiatalon megtapasztalta. Rémszem mellett, aki az egyik legerősebb varázsló volt, akit valaha ismert, megtanulta, hogy hogyan lehet finomítani ezt a kapcsolatot, és felhasználni a saját előnyére. Kemény lecke volt, de hasznosnak bizonyult, és most nagy szüksége volt rá.

És ezt a teste is tudta. 'Öt perc, és nincs tovább.' Sirius Billhez fordult, kizárva elméjéből a jelöltek döbbent pillantásait.

- Menjünk! - képtelen volt többet mondani. Alig kapott levegőt. Bill gyorsan reagált.

- Rendben! Egyes, kettes, hármas csoport indulásra felkészülni! Tonks, te itt maradsz tovább felügyelni a szigetet a négyes csoporttal! Nemsokára levált majd néhány auror, de addig a tied a felelősség!

Sirius nem várta meg a jelöltek igenlését. Elindult a legközelebbi ajtó felé, és remélte, hogy nem esik össze, mielőtt odaér. Törött térde szinte csikorgott, és a bűbáj hatásának gyors múlása miatt erősen bicegnie kellett. De ez még mindig semmi volt az Azkabanból való szökéséhez képest. Ki fogja bírni. Ki kell bírnia.

Ahogy közeledett az ajtóhoz, úgy érezte, ahogy repedezik a varázslat. A gyorsgyógyító bűbáj olyan volt, mint egy hatalmas fal, amely kizárta a fájdalmat, de most érezte benne a réseket. Bill talán észrevette, hogy szédeleg, vagy ő is érezte, hogy ereje a végét járja, mindenesetre elévágott, és gyorsan, de végtelen nyugalommal kimondta a jelszót. Aurorként nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét, még egy ilyen helyzetben sem. Sirius követte, de megbotlott a küszöbben. Megkapaszkodott az ajtófélfában, és egyensúlyba hozta magát, mielőtt még Bill a kezét nyújthatta volna. A fiatal auror szólásra nyitotta a száját, de ő megelőzte.

- Le kell feküdnöm! - nyögte Sirius. A szervezete kezdte felmondani a szolgálatot. A gyorsgyógyító bűbáj hatása a végét járta. Bill bólintott, és jobbra fordult, kinyitva egy ajtót. Egy kényelmes, ízléses szoba állt előttük, de a férfi ezt már nem észlelte. Ahogy átlépett a küszöbön, összeesett. Próbált valami kapaszkodót keresni a falon, és irányítani a varázslatot, hogy még egy kicsit kitarthasson, de kudarcot vallott.

Figyelem! Ez csupán a fejezet első harmada, mert mielőtt tovább fordítom, kíváncsi vagyok, hogy érdemes-e! Várom a véleményeket!