XxXxX

Prológus

Érezte a takaró érdes szövetét a keze alatt... a felrázatlan vánkost, amin a feje pihent. Egy lágy, ismétlődő csipogás törte csak meg a csendet... mégis mi lehet ez? Az ébresztője sokkal hangosabb ennél...

Lassan kinyitotta a szemét... A szoba félhomályba burkolózott, de még ez a gyér fény is hunyorgásra késztette. Mennyit aludhatott? Dühösen pislogott. Hol lehet...? A környezet nem tűnt ismerősnek...

Megpróbálta elfordítani a fejét, de úgy érezte, mintha súly nyomódna a homlokának. Megpróbálta kinyitni a száját, de a nyelve olyan volt, akár a smirgli.

Hallotta a nyíló ajtót... lépteket... egy függöny libbenését...

- Mr. Black? - egy nő hangja.

Hosszú, barna haj... karcsú derék... hetyke mellek...

- Mr. Black... Sanji, hall engem? - egy puha kéz érintése.

Megpróbált válaszolni, megpróbált bólintani, de a teste nem engedelmeskedett.

- Sanji, ha hall engem, szorítsa meg a kezem. Képes rá?

Szorítani? Megszorítani a kezét? A kezét...

Harcolt az öntudatlanság ellen... egyre mélyebbre süllyedt... csapdába esett... Az ujjai zsibbadtak. Megpróbálta megértetni a nővel, hogy zuhan... zuhan vissza abba a sötét, feneketlen mélységbe... Remegés, egy rezdülés, harcolni... ujjak... szorítás... megszorítani a kezét...

Első fejezet

Megcsörrent a telefon. Nami megpróbálta visszaásni magát a takaró alá, és arcát a párnába temette. Talán ha nem vesz róla tudomást, abbahagyja. Mégis mennyi lehet az idő? Kettő? Három?

Egy meleg test nyomódott a hátához és egy hosszú, napbarnított kar nyúlt át felette, hogy felvegye a kagylót. Belesimult az ölelésbe és hallgatta, amint a szeretője álmos hangon motyog a telefonba.

- Haló... Igen, Luffy Portgus vagyok...

Hosszú ideig csend volt, és Nami azon kapta magát, hogy kezd újra álomba merülni. Bárki telefonált is hajnali kettőkor, biztos várhat még egy kicsit.

Hamar magához tért azonban, mikor Luffy talpra szökkent, és elkezdte lerángatni róla a takarót. Kinyitotta a szemét, és már épp azon volt, hogy oldalra fordultában fejbe rúgja a fiút, mikor az ordítani kezdett a vonal másik végén lévővel.

- Mikor? Mennyi időre?!

Nami is felült, és gyengéden végigsimított Luffy karján. Mégis mi a fene történhetett?

- Igen! - A fiú megragadta, és tágra nyílt szemekkel fordult felé. - Igen, azonnal ott leszünk! Köszönöm!

- Az istenit, mégis mi van? - Nami már szinte sikoltott, miközben a másik letette a kagylót, hogy magához húzhassa és vidáman megcsókolja, miközben az arcán mániákus vigyor terült szét.

- A kórházból hívtak... - suttogta. - Sanji magához tért.

Naminak hosszú másodpercekbe telt, mire felfogta, mit is hallott. Sanji? Magához tért? Hogy mi?! MAGÁHOZ TÉRT?!

- Édes istenem!

Mindketten kiugrottak az ágyból, és kapkodva öltözködni kezdtek. Nami parancsokat osztogatott Luffynak, aki felbukott, miközben az előző napi nadrágját próbálta magára rángatni.

- Hívd a bátyád! - turkált közben az asztalon lévő rumliban. - Aztán hívd a munkahelyed! Ha nem adnak szabadnapot, majd én beszélek velük! Megpróbálom elérni Zorot. Az istenit, hol a francban lehet már annak a rohadt hotelnek száma? Jézusom! Hogy ennek is épp most kellett egy másik államba utaznia!

Luffy lelkesen öltözött. A mobilját felkapta az éjjeliszekrényről, és már rohant is a nappaliba. Belebújt a papucsába, majd magához vette az elmaradhatatlan szalmakalapját, és a kocsi kulcsait. Sanji! Sanji magához tért! Felébredt, és újra visszatérhet minden a régi kerékvágásba! Végre elszállhat a fejük fölül a bánat sötét felhője. A szomorúság, ami mindannyiuk szemében ott bujkált, végre eltűnhet! Megint rendezhetnek vacsora partikat, és annyit ehet, amennyi belefér. Te jó isten, mennyire hiányzott neki Sanji, de a főztje csaknem ugyan annyira! Most már minden rendbe jön! Mindenki boldog lehet! És Zoro...

Zoro végre megint mosolyog majd...

Megnyitotta a névjegyzéket, és mikor Ace számához ért, megnyomta a "tárcsázás" gombot. Pár másodpercnyi búgás után, egy álmos Vivi válaszolt a hívásra.

- Hmmmm... halló? Luffy? - ásította.

- Vivi! Találd ki, mi történt!

X

Chopper végigrohant a folyosón egy csapat csendesen beszélgető orvos és ápolónő mellett.

- Elnézést! - sikította - Bocsika! Sajnálom!

Tony "Chopper" Charlton, bár még csak harmadéves medikus hallgató volt, briliáns elméjével hatalmas hírnévre tett szert a kórházban és orvosi körökben. Egy csodagyerek, akiről azt suttogták, hogy tíz éven belül ő lesz majd az egyik legjobb sebész északnyugaton. Társai felnéztek rá, így mikor a kollegák egy csoportja meghallotta, hogy jön, szó nélkül utat nyitottak neki, és érdeklődve figyelték, amint a fiatal férfi megpróbálja türtőztetni magát, hogy ne rohanja végig az utat a liftig.

A fiú kirázta hullámos, barna haját a szeméből, és a mobiljára bámulva motyogott.

- Foglalt, Nami már biztosan tudja.

Karin, a neurológiai osztály ügyeletes ápolónője, volt olyan tündér, hogy üzenetet hagyjon a csipogóján Sanji állapotának javulásáról. Tudta, hogy a szőke sráccal jóban voltak, és emlékezett rá, hogy aznap éjszakás. Kollegái látták, amint könnyes szemmel olvassa, hogy barátja felébredt a kómából, és összefüggően válaszolt az orvos kérdéseire.

Mikor pedig Chopper hatalmas, nedvességtől csillogó boci szemekkel a főnővérre nézett, az végképp ellágyult, és azt tanácsolta neki, látogassa meg Sanjit. Igen, a fiút társai és tanárai is tisztelték, de az igazi ok, amiért mindenki kedvelte, az volt, hogy nála cukibb embert még nem hordott hátán a föld.

A lift még sosem tűnt ennyire lassúnak. Inkább lépcsőznie kellett volna.

Megpróbált nem őrültként végigvágtatni a kórtermen. A recepciós pulthoz sietett, és csak annyit mondott "Megyek, meglátogatni!", majd félig átesve egy ottfelejtett széken rohant tovább a 405-ös szoba felé.

Reszkettek a kezei, miközben kinyitotta az ajtót és belépett a félhomályos kórterembe. Egy ápolónő állt az ágy mellett, eltakarva előle a fekvő férfit. A monitorokat ellenőrizte, és épp a lázlapra jegyzett fel valamit. Sanji nem mozdult, szemei csukva voltak. Karin szerint elaludt, miután beszélt az orvossal, de ez csak könnyű álom volt, nem olyan, mint az a másik.

- Hogy van? - suttogta a fiú.

Az ápolónő megfordult, és bátorítóan mosolygott rá.

- Minden rendben lesz. A pupillareflex vizsgálatra jól reagált, és pár szót még mondott is, mielőtt elaludt.

Chopper megtörölgette nedves arcát a köpenye ujjával, és átsétált az ágy túloldalára. Nehéz volt elhinni. Pont úgy nézett ki, mint az elmúlt hónapokban: csukott szemek... sápadt bőr... mozdulatlan végtagok.

- Magatokra hagyjalak egy percre?

Az aprócska orvostanonc az arcát dörgölve nézett a nőre. A könnyei még mindig patakzottak.

- Nem, nem... Semmi baj - szipogta. - Csak folytasd, amit elkezdtél.

Félrehúzódott, hogy leüljön az egyik vendégfotelba, de félúton megállt, mikor a telefonja csörögni kezdett. Hosszú keresgélés után lelte csak meg valamelyik zsebe mélyén.

- Igen?

- Ó Istenem! Szóval igaz!?- sikított Usopp hangja keresztül a hangszórón.

Még Chopper is elmosolyodott barátja hisztérikus kirohanását hallva.

- Igen. Azt mondták, hogy magához tért, és még beszélt is.

- Szent szar! - A vonal túlfeléről ordítás, és vad dudaszó harsant fel. - Már úton vagyok! Gyilkos a közlekedés. Valami baleset van az I5-ösön a híd után! Asszem kiszállok, és megmentek még pár embert, mielőtt beugranék hozzátok!

Chopper kuncogott egy sort, és leült. A szék támlájának döntötte a fejét, és nagyot sóhajtott.

- Tégy, amit jónak látsz Usopp, csak érj ide.

XxXxX

- Sanji? - szólította meg Nami csendesen. - Sanji, hallasz engem?

Lágyan kisimította homlokából a lenőtt tincseket. A fiúnak szüksége lesz majd egy jó fodrászra. Egy alapos hajvágás kell neki, és egy kiadós étkezés. Olyan sovány volt, hogy szinte félt megérinteni, nehogy összeroppantsa. A gyomorszondán át kapott ugyan némi táplálékot, de az csupán az életben maradáshoz volt elég.

Luffy már szinte pattogni látszott Nami mellett. Chopper, Usoppal az ágy végénél állva figyelte őket, Luffy bátyja, Ace pedig menyasszonyával, Vivivel a túloldalról nézte az alvó férfit. A szőke nő leendő férje karján pihentette karcsú ujjait, és lassú köröket rajzolt a bőrére.

Ace összefonta karjait, széles mellkasa előtt. Fekete, borzas haja elrejtette szemeit, és csupán állkapcsának megfeszülő izma tanúskodott arról, mennyire nehéz is lepleznie érzéseit. Sanji és Ace közeli barátok voltak, mióta a szőke átköltözött Franciaországból Seattle-be. Már hat éve önkéntesként dolgoztak, Ace és Luffy apjának dojo-jában, és harcművészetet tanítottak kicsiknek. Sanji balesete megviselte a férfit.

- Sanji... - Nami nem adta fel. - Sanji, ébredj fel kérlek...

A szőke férfi megmozdult. A szobában mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, amint lassan kinyitja a szemét. Párszor pislantott, és nagyot sóhajtott, mielőtt a vörös hajú lány felé fordította volna a tekintetét.

- Sanji! - Nami bátorítóan rámosolygott, és gyengéden megfogta a kezét. - Isten hozott!

A férfi összeráncolta a szemöldökét, és lassan megszólalt.

- Nami? - a hangja csikorgott. Hat ember hallgatta áhítattal a rég elfeledettnek hitt hangot. Vivi halk sóhaja törte csak meg a csendet.

- Itt vagyok, Sanji! Mindnyájan itt vagyunk. - A mosolya egyre szélesebb lett.

Usopp a könnyeivel küszködött, körmei barázdát vájtak ökölbe zárt tenyerébe. Chopper szorítása a karján kezdett fájdalmassá fokozódni, így inkább ellazította a kezeit, és átölelte a csendesen szipogó fiút.

A szőke férfi behunyta a szemét, és lassan megmozgatta az állkapcsát. Mindenki néma csendben várta, hogy végre ellazítsa annyira az izmait, hogy beszélni tudjon.

- Nami... - A hangja recsegett.

- Hmm?

Sanji körbenézett, és felvonta a szemöldökét.

- Mi a... kénköves pokolért... vagyok kórházban... és mi a faszért nem tudom mozdítani a kezeimet?

A feszültség ezzel végleg felengedett, Luffy és Ace pedig kacagásban törtek ki. Ez jellemző volt Sanjira. Mindnyájuknak hiányoztak már a csípős megjegyzései, és a botrányosan mocskos szája. Ahogy ott feküdt, szemeivel szinte vetkőztetve Namit az állapota ellenére is, mindenkit jókedvre derített, és meggyőzte őket arról, hogy Sanji tényleg visszatért közéjük.

Nami homlokon csókolta a férfit, miközben az végignézett az ágya köré seregletteken.

- Jól vagy, Chopper? - kérdezte Sanji, mikor a fiú végre ráemelte tekintetét Usopp lucskosra áztatott ingéből.

Az orvostanonc szipákolt még egy kicsit, és bólintott.

- Igen, minden oké. Csak olyan... olyan boldog vagyok... - pityeregte, majd újra visszatemetkezett a másik ingébe. Homokszínű üstöke árulkodott csak a testét rázó sírásról. Usopp a feje felett átlesve nevetett össze a többiekkel.

- Azon túl, hogy még gyenge vagy, hogy érzed magad? - kérdezte Ace csendesen.

Sanji még mindig mosolyogva lassan a fekete hajú férfi felé fordult.

- Basszus, hogy megnőtt a hajad!

Ace kuncogott egy sort és magához ölelte Vivit, miközben Sanji fintorogva megpróbálta kényelembe helyezni magát.

- Ez rohadtul nem jó - motyogta. - Mégis mióta fekszem itt? Kibaszottul nyikorog az összes eresztékem.

Luffy már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Nami egy jól célzott sípcsont rúgása jobb belátásra késztette.

- Kómában voltál - mondta óvatosan. - Elég sokáig aludtál.

Sanji ekkor már nem mosolygott.

- Mégis meddig?

A lány mély lélegzetet vett. Érezte, hogy kezei megint ökölbe szorulnak.

- Majdnem egy teljes évig...

A szőke férfi szeme tágra nyílt, és szánalmas kísérletet tett arra, hogy felüljön.

- Mi a fasz?! - kiáltani akart, de csak sziszegésre futotta amint a fájdalom végighullámzott a testén. Hagyta, hogy a lány gyengéden visszanyomja a párnára, és a mozgástól kifulladva megpróbálta ellazítani az izmait.

- Bassza meg... bassza meg... - motyogott maga elé, Nami szíve pedig majd' megszakadt.

- Sajnálom, Sanji... - figyelte, amint a férfi újra meg újra átgondolja a hallottakat, és vonásai lassan megkeményednek.

- Mi... a fene történt? - kérdezte végül.

Luffy összefűzte kezeit a mellkasa előtt.

- Megígértük Zoronak, hogy ő mondhatja el. Már úton van ide Oregonból. Shanks szerzett neki jegyet. Pár órán belül ideér.

Nami látta, amint számtalan érzelem hullámzik át Sanji arcán, mielőtt a szőke férfi végül kérdőn Luffyra nézne.

- Shanks? - kérdezte, miközben kissé megbicsaklott a hangja. - Mi a fenét csinál Shanks Oregonban? És ki a fasz az a Zoro?

XxXxX

A férfi már épp azon volt, hogy megfojtja a taxisofőrt. A járgány pontosan 100 km/h-val vánszorgott az I5-ös autópálya külső sávjában. Hát nem azt mondta neki, hogy siessen? Nem fogta fel, hogy a számára legfontosabb ember épp most tért magához a közel egy évig tartó kómából, és hogy csak azért nincsenek még együtt, mert úgy vánszorog, mint egy vemhes anyatetű?!

Fogd vissza magad, Zoro. Semmi jó nem sülne ki belőle, ha emberölésért tartóztatnának le pont azon a napon, mikor végre viszontláthatnád a szeretődet. Tizenegy hónap és tizenhat nap után...

Istenem, majd' egy éve történt már. Az orvosok szerint minél tovább van valaki kómában, annál kisebb az esélye, hogy visszatérjen. Ahogy a hónapok teltek, egyre több szó esett "pénzügyi problémákról" és "egyéb lehetőségekről", de Zoro nem adta fel a reményt. Sanji erős volt. Egy kibaszott harcművészeti bajnok, ráadásul ez csak hobbi volt nála! Semmi, és senki nem állíthatta meg, ha igazán akart valamit. Sosem adta fel, és sosem hajolt meg mások akarata előtt. Ez volt az egyik dolog, amit Zoro leginkább szeretett az energikus, szőke férfiban, szóval elhatározta, hogy ő sem adja alább.

Kibámult a kocsiablakon, és nézte Seattle hatalmas, tovasuhanó épületeit. Már a gondolat is, hogy újra a karjaiban tarthatja Sanjit... hogy csókolhatja, és hogy viszont csókolják... a közös étkezések, beszélgetések és éjszakák... a közös élet Sanjival... Már a gondolat is fájdalmasan édes szorítást okozott a mellkasában.

Dühödt pislogással próbálta palástolni párásodó tekintetét. Na, nem! Ő nem sír. Sosem sírna. Az isten szerelmére, hiszen ő Roronoa Zoro! Ő Mr. Kemény Arc, a Nemzetközi Kardforgató Bajnok személyesen! Nem fog pityeregni és összeomlani csak úgy, senki kedvéért! Még Sanjiért sem! Na jó, talán érte mégis... ha végre újra egyedül lehetnek majd otthon... kettesben, az ágyukban...

A percek óráknak tűntek, amíg letértek végre az autópályáról és eljutottak a kórházhoz.

- Hol tegyem ki? - kérdezte végül a sofőr.

- Van egy bejárat az ötödik utcánál. - mormogta Zoro dühösen. Már azon volt, hogy kivetődik a mozgó járműből.

Mikor végre megálltak, egy marék húszast dobott a taxisnak, és a kardjait felmarkolva kiugrott a kocsiból. A fegyverein kívül semmit nem hozott magával. A többi holmiját rábízta Shanksre, a menedzserére, hogy hozza utána, de a kardjaitól nem vált meg.

Átjutott a már ismerős ajtókon, és nagyujjával tövig nyomta a lift "fel" gombját. A recepciós nő mosolygott, és intett neki. Visszabiccentett és vállára vetette a tokban lévő pengéket, mielőtt belépett volna a fotocellás vasajtón. A Neurológia orvosai és ápolónői, akikkel az elmúlt egy évben gyakran találkozott, mind ismerősként üdvözölték, és jókívánságokat kiáltottak utána, amint elhaladt mellettük. Visszaintett nekik, és elrohant az előtér irányába.

Látta, amint Ace a kórterem bejárata előtt áll. Szólította, de a másik férfi tekintetétől meghűlt az ereiben a vér.

- Mi történt? - Zoro szinte reszketett az idegességtől. - Mi a baj? Jól van?

Megpróbálta félrelökni az útból, de Ace erősen megragadta a vállát, és nem eresztette.

- Várj! Várj! Zoro! - mondta halkan, de olyan intenzitással, hogy a másik szinte kővé dermedt.

- Jól van, ne aggódj! - A magasabb férfi lazított a szorításán. - A körülményekhez képest jól van.

Zorot ez nem igazán nyugtatta meg.

- De?

Ace megragadta a kardforgató széles vállait, és a plafont bámulta. Mérhetetlen fájdalom tükröződött a tekintetében, amitől a másik úgy érezte ordítania kell, ha nem böki ki végre, mi a baj.

- Zoro... - A fekete hajú férfi lassan visszafordította tekintetét, hogy legjobb barátja szemébe nézhessen.

- Nem emlékszik rád...

XxXxX

Első fejezet vége.